Lagúnák tükrében (Bánki Éva: Telihold Velencében)
Bánki Éva: Telihold Velencében. Jelenkor Kiadó, Bp., 2020
Velence minden bizonnyal a világ legkülönlegesebb és egyben az egyik leghíresebb városa. Mikor először jártam Velencében, különleges izgalom szorított. Karnevál volt, szürke február és iszonyatos tömeg, s minden, ami vele jár, tülekedés és rohanás. Azóta többször is visszatértem, más-más alkalommal, és be kell vallanom, nem szerettem meg Velencét. De a „nem szeretem” nem fejezi ki azt az érzést, amely a város említésekor elfog. Sokszor azt érzem, hogy már-már gyűlölöm, egyenesen utálom, mert bosszant és idegesít. És nemcsak az, ami a huszonegyedik századra lett Velence, hanem az egész úgy, ahogy van, együtt az egész történelmével. Ha ott vagyok, órák után nyomasztani kezd: bezárt fogolynak érzem magam, aki egy makettváros börtönébe került. Mindig megkönnyebbülés végre megérkezni Mestrébe, a száraszföldi városrészbe.
Annak ellenére, hogy csak ideig-óráig vagyok képes csodálni a város kincseit, olvasni szívesen olvasok róla. A szűk sikátorokban, a fekete vizű csatornák partján mindig azon jár az eszem, hogy micsoda emberfeletti erőfeszítéssel épült ez a város. Annyi küzdelem, izzadság, fájdalom van minden egyes kövében, mint egyetlen más városéban sem. Itt semmi sem volt kéznél, semmi sem volt adott, hogy belőle emberi otthon épüljön. Máshol a földből nőnek ki a városok, itt a tengerből, vagy jobban mondva a tengertől elrabolt földből, amelyet a tenger sohasem adott oda igazán. De a város alapítói menekülők voltak, akik mindent megtettek az életért: ebből a mindenből született Velence. Uraiban pedig a megmenekülés megszülte a leghitványabb tulajdonságok egyikét, a gőgöt. Kevély hittel bíztak abban a velenceiek, hogy lehet elsüllyesztett erdőkre várost építeni. S egyre magabiztosabbak lettek, ahogy a vízre épült falak megálltak. Más városok alázatból és reményből születtek, szorgos emberi munkával. Velence félelemből és gőgből, urak és szolgák emberfeletti küzdelméből. Talán emiatt taszít és vonz egyszerre Velence, mert sem az eredete, sem a sorsa nem azoké a városoké, amelyek természetesen csíráztak ki ott, ahol az első házak alapjait elvetették.
Igazi paradoxon tehát, hogy míg a várostól ódzkodom, szívesen olvasok róla. Így került a kezembe Bánki Éva új könyve, amely – műfajilag nem olyan egyszerű meghatározni – egyszerre útirajz és történeti, művelődéstörténeti esszé, egy szelet önéletrajz és számvetés, illetve ezek sajátos keveréke: hangsúlyosan szubjektív beszámoló anya és lánya néhány hónapig tartó velencei életéről. A szerző ugyanakkor nem utazó, hanem író, és a regényírói szemlélet rányomja a bélyegét a velencei napok krónikájára. Így lesz a velencei élet regénytöredékek sorozata. A városban ugyanis, ahová a Telihold Velencében narrátora a bevezető mondatok tanúsága szerint szinte már-már követelődző egyértelműséggel vágyik, sokféle életsors kuszálódik össze az ideig-óráig ott tartózkodó idegenek folytán, akik az után, hogy a véletlen valameddig egymás útjába sodorta őket, és megengedte, hogy valami keveset föltárjanak egymásnak abból, honnan és miért jöttek, újra továbbindulnak. A kötet lapjain egyre-másra bukkannak föl különleges személyek, akiknek élettörténetét akár hosszabban is érdemes lenne követni, ám a néhány felvillantott epizód is érzékletes képet ad arról, milyen furcsa sorsokkal terhes még ma is ez a modern világban tőlünk egyre távolodó, egyre idegenebb világ. Mert az utazó nem a mai turisták kedvelt helyeire igyekszik, ahogy azt a bevezető sorok világossá teszik, hanem a múltba, amelynek birtokosa a város, Velence sokáig az egyik olyan politikai-gazdasági-művelődési központ volt, ahonnan a Magyar Királyság és Európa s részben Ázsia sorsát is intézték. Velencébe sokféleképpen lehet utazni, és Bánki Éva hangsúlyosan magyarként érkezik, s miközben elámítja a csillogás, ugyanakkor el is tolja és zárójelbe teszi mindazt, ami a hétköznapi turistákat elkápráztatja, s ami elfedi Velencevalódi arcát. Bánki ugyanis nemcsak bőröndökkel és poggyászokkal, kislánya kezét fogva utazik, hanem viszi magával a múltunkból mindazokat, akik a magyar történelemből és művelődésből, főleg a történelemből, összekapcsolnak bennünket Velencével. Az írásban két csoport válik hangsúlyosan fontossá és elevenné – de ez nem meglepő Bánki Éva regényeinek ismeretében –, a közösségek sorsát irányító vagy egyszerűen csak másfelé fordító személyek, akik a múltból jönnek, és a nők, akik mindenfelől. Különösen ez utóbbiak sorsa ad ritmust és elevenséget a Velencében töltött hónapoknak. Effie néni, Julia néni, Gracia Nasi csak néhány név azok közül, akikről érzékletes portrékat olvashatunk a könyvben, s akik mellett okkal halványulnak el az Orseolo Péterek.
Velence mindig izgatta a magyar írók fantáziáját, aminek számos nagyszerű írásos dokumentuma maradt ránk. Vannak Velencében játszódó regények, vagy olyan művek, amelyek hősei Velencében is megfordulnak, mint például az Utas és holdvilág Mihálya, aki talán Thomas Mann Halál Velencében-jének köszönhetően is érkezett a városba, vagy Molnár Ferenc A zenélő angyalának Irmája. Velence emiatt már nem is csupán egyszerűen egy város az Adriai-tenger partján, hanem a művészet világába fölemelt metafora, ahol már nem lehet a köré épült szimbólumok súlya nélkül róni a sikátorok kövezetét. Ha valaki kiejti azt a szót, hogy „Velence”, amely Kosztolányi ríme szerint „gyémántokkal rakott szelence”, akkor hirtelen zubogni kezd a fülben mindaz a gazdagság, amellyel a magyar és európai művelődés csak tovább gazdagította ezt a szellem javaiban amúgy is könyékig dúskáló várost. Hiszen a benne lévő kincsek éppúgy lenyűgözőek, mint a köréje gyűlt mítoszok és szimbólumok. És Bánki módszeresen bejárja és kutatja ezeket, hogy kíváncsi és kritikus szemmel valamennyit fölemelje, s mint valami ékszerész, megvizsgálja a maradandóság sugaránál. Látását azonban nem homályosítja el sem a mai halovány ragyogás, sem az egykori tündöklés. Ennek oka pedig talán az, hogy szemléletmódja alapvetően a kritikusé, s nem a csodálkozóé. Ha valamit lát, nem kápráztatja el, hanem azonnal kíváncsivá és fürkészővé teszi, a megismerés és a megértés lángját lobbantja föl benne – és talán nem ez a legjobb szó rá –, talán föl is bosszantja, vagy egyszerűen csak bosszantja. Nem hűvös szemlélő, hanem szenvedélyes kutató, az igazi arc vizsgálója. Így aztán az olvasó olykor úgy érzi, szívesen vitába is szállna a Telihold Velencében utazó narrátorával. Jómagam például, bármennyire nyomaszt is egy idő után Velence, megértőbb vagy elnézőbb vagyok e sok tekintetben kulisszává sorvadt várossal, hiszen a világ egyik leggazdagabb könyvtárába, a Szent Márk téren álló Biblioteca Marcianába, ahol volt alkalmam kódexeket tanulmányozni, mégiscsak életem végéig érvényes, ingyenes belépőkártyát kaptam, akinek a hazai könyvtárakban évente kell hosszabbítanom a beiratkozásom érvényességét, miközben abban sem vagyok biztos, hogy akad még más könyvtár a világon, ahol a Marcianához hasonlóan életfogytig tartó belépőkártyát nyomnak az olvasó kezébe. Szóval, talán azért, mert jóval kevesebb időt töltöttem Velencében, mégis elnézőbb vagyok vele. Emiatt aztán olvasás közben szorongattam is a ceruzámat, hogy megjelöljem – kritikusan – azokat a mondatokat, amelyek megütötték a fülemet. Nem tudom például, vajon mennyire tipikus velencei magatartás, hogy „a házainkat megmutatjuk, a titkainkat pedig megtartjuk”, mert hasonlót azért jócskán tapasztaltam máshol is, nem csak Itáliában. Vagy ilyen az az elejtett megjegyzés, hogy „[a]z olasz múzeumok rosszak”. Sok olasz múzeumban jártam, s az a benyomásom támadt, hogy az olaszokat egyszerűen agyonnyomja a kulturális javak bősége. Évekkel ezelőtt Tarquiniában, egy csodálatos etruszk városban vehettem részt konferencián, ahol a tengerpart közelében egy Conrado nevű idős úrnál szálltunk meg, aki a kétszintes vendégház alsó szintjén lakott. Mikor fizetésre került a sor, beinvitált a maga lakrészébe, és leültetett a nappaliban. Talán nem buktatom le Conradót sok évvel a szívélyessége után, amikor elárulom, hogy egy kis asztalon ókori szobor- és vázatöredékek voltak kiállítva a lakásában, többek közt egy egészen jó állapotban megmaradt, színesre festett terrakotta lábfej. Kíváncsiságból megkérdeztem, hogy honnan vannak ezek a töredékek, mire mindenféle büszkeség vagy különös lelkesedés nélkül bevallotta, hogy a ház alapjainak építésekor kerültek elő ezek a földből, ő pedig kiállította – magának, mert valójában nem is ott, hanem kilométerekkel távolabb élt. Hát lehetnek-e rossz múzeumok ott, ahol egy nappaliban is kiállítás rendezhető mindabból, amit egy alap kiásásánál találnak?
Velence „természetesen »a tükrök városa«” – írja Bánki Éva a 142. oldalon, s miközben eszembe jutnak az életemben először a Festetics-kastélyban látott hatalmas tükrök, nem ereszt el a gondolat, hogy bármennyire közhelyes is, Velence maga is tükörré válik a városba utazók számára. Nincs ezzel másképpen talán Bánki sem, aki folyamatosan vizsgálja és méregeti magát, és vizsgál és méreget bennünket. Ami érthető is, hiszen Velence, amelynek nagyobb történelme és gazdagabb művészete van, mint sok hatalmas országnak, mindig is tükröt fog tartani azok elé, akik máshonnan érkeznek, hogy szembesítse őket azzal, hogy az emberi teljesítőképesség határai talán túl vannak azon, mint ahová szűkösebb körülmények között lélegezve képzelni merészeljük.
Telihold Velencében, olvassuk a borítón, a Tivoliban született Carlo Mirabasso A harmadik napfogyatkozás rejtélye című képének teliholdjában, az újhold és a nap között, amely kép szimbolikájának egyik lehetséges értelme Bánki Éva könyve történeti és kulturális vonatkozásainak megismerése után válik világosabbá. És Velence körvonalai ebben a holdfényes tükörben élesednek ki.
Vissza a tetejére