Maszk nélkül (Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj)
Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj. Eső Könyvek – Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2020
Nehéz már arról beszélni, ami van. Normális körülmények között a betegség nagyrészt magánéleti esemény, azonban egy világjárvány idején ez alapvetően megváltozik: a vírus kollektíven szigetel el minket, így az is nyilvánvalóvá válik, hogy magányunkkal nem vagyunk egyedül. Jenei Gyula és Verebes György kötetének fő témája az ember és a halál, aminek, támadhat az olvasóban a gyanú, valójában csak alkalmi kontextust kínál a pandémia és az ahhoz kapcsolódó tudatos és tudattalan félelmek okozta tapasztalat: annak a gondolatnak a felerősödése, hogy mindannyian a halál előcsarnokában vagyunk.
Mára már bizonyára sokunknak kerültek saját metaforái és képei, amikkel önmagunk számára megpróbáljuk értelmezhetővé tenni ezt a periódust. Kapcsolódhat ez bármi olyan látványhoz vagy érzethez (videóhoz, hírhez), ami valahogyan megmarad és kitart, ezáltal pedig visszatükröz bennünket önmagunkban. A mostani pandémia reprezentációi azt mutatták és mutatják meg – a metropoliszok kiüresedett utcáiról készült felvételek például –, hogyan néz ki a világunk anélkül, hogy mi benne lennénk. Az élet nélkülünk. Noha a betegség a legtöbb esetben a testről szól, ám mégis ezeken a látványokon a test hiátusa jelöl (és nyomaszt).
A testek eltakarva, elszigetelve, elcsomagolva jelennek meg: maszk mögött járnak-kelnek, vagy rosszabb esetben hordágyakon, áttetsző műanyag védőrétegek mögött burkolóznak homályba – negatív festés, hiány általi jelenlét mindenütt, a kötetben is. Egy kórházat látva, gondoljuk talán a szerzőkkel magunk is, könnyebben jut most és így eszünkbe, hogy van bent valaki, aki lélegeztetőgéppel lélegzik – ahogy a napló negyvenharmadik napján áll: „most is haldokolnak ott néhányan”.
Ha szerencsénk van, és nem is mi vagyunk benn, akkor a testünk kinn lélegeztet. Az ember mai állapotát talán gyakrabban mérlegeltük az utóbbi időben, többször kérdeztünk rá korunk globális kapitalista, apatikus intézményein belül homeosztázisunk (hogy)létére: a Légszomj című kötet is ennek egyik tanúságtétele. A lírai-vizuális karanténpikareszk kapcsán könnyen adódik a kérdés: segíthet-e a művészet feloldani ilyen volumenű bajban az ember közösségi létmódjának – kollektív és egyéni szinten is – megmutatkozó paradoxonjait? Gyógyíthat-e a művészet – főként így, a patológiá(ka)t poetizálva, szikár ráolvasásokkal? Ha igenis rejthet egy mű írt, mégis hogyan éri el, hogy jobban legyünk? Közismert, s nemcsak a művészetterápia horizontja felől, hogy az alkotás folyamata és a műalkotások befogadása egyaránt segítségünkre lehet a traumák feldolgozásában.
Az emberi állapotról tűnődő kötetben Jenei jegyzetversei és Verebes lavírozott tusrajzai egymás komplementereiként vannak jelen, támogatják egymást, nincs közöttük hierarchikus viszony. A verbalitás és a vizualitás mentén kollaboráló karanténskiccek olykor az egyéni szorongásokat közösekké emelik, olykor pedig a vírushelyzettel kapcsolatos élményeink szarkasztikus bazáriasításaként tűnnek fel. A két alkotó között már korábban is volt példa az együttműködésre, a képzőművész néhány grafikát most kifejezetten egy-egy vershez készített, azonban többségük a versektől függetlenül született meg, így az oldalakon a szerkesztői munka során kerültek egymás mellé az alkotások.
A 21. század első pandémiája alatt született képek sajátosan reanimálják a késő középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposzát, a haláltáncot: a légies csontvázak helyett inkább a semmi felé hajló, levegőtlen, nehézkes testek sorakoznak. A könyv lapjain elfekvő groteszk alakok egyszerre emlékeztetnek azokra a kimerült, a maszkviseléstől kisebesedett arcvonásokra, túl sokat látott tekintetekre, amelyek egészségügyi dolgozókról terjengtek a világhálón az elmúlt hónapokban, és a betegséggel és halállal kapcsolatos kontúrtalan szorongásokra.
A grafikák személytelen karaktereihez közel áll az idősebb Pieter Brueghel 1562-es legismertebb pestisábrázolása. A halál diadala festmény egy panorámakompozíció, ami a pestis okozta szenvedések számos aspektusát egy apokaliptikus környezetben mutatja be, ezáltal pedig az egyén kicsinysége és tehetetlensége – a mai diskurzusra reagálva, amit a kötet narrációja is megidéz: adatszerűsége – kerül középpontba. De ugyanígy jócskán juthatnak eszünkbe képzőművészeti példák, amik valamelyik elmúlt járvány idején jöttek létre: Edvard Munch 1919-es Önarckép a spanyolnátha után című festményén hangsúlyos szerepet kap az individuum elgyötörtsége, de ugyanez igaz Egon Schielének Gustav Klimtről a halálos ágyán készített portréjára is, amin az elszigetelt és üreges arc vonásaiban rögzít valamit abból, ami épp megszűnőben van.
A járvány – tágabban a betegség, elmúlás – toposza irodalmi előképekben is gazdag: az elmúlt évben feltehetőleg gyakrabban került az olvasók látóterébe Boccaccio Dekameronja, Petrarca pestissel kapcsolatos levelezése, Daniel Defoe-nak a londoni pestisjárványt tárgyaló műve, Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regénye, T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke, Edgar Allan Poe A vörös halál álarca című novellája – csak néhány világirodalmi alapművet említve. A magyar irodalomból Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső vonatkozó művei, előreugorva kicsit az időben pedig Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója juthatnak eszünkbe.
Jenei már idáig is több helyütt beszélt arról, hogy foglalkoztatja a halál mint téma. A karanténnal kapcsolatos reflexiói épp annak a felismerésnek a megtestesülései, hogy egy maihoz hasonló helyzetben az elmúláshoz kapcsolódó súlyos tartalmakról – amik meglehetősen sűrített formában vannak jelen környezetünkben – inkább realista stílusban lehet autentikusan beszélni. Így Jenei személyes történeteiben és impresszióiban valami olyan általánost kommentál az öndokumentarizmus egyszerre bensőséges és elidegenítő regiszterén át, ami mindenki számára ismerőssége ellenére (vagy épp ezért) sem veszít személyességéből és autenticitásából.
A napló a narratív tónus mellett szerkesztésmódjában is igyekszik dokumentarista maradni, a naplóbejegyzésekre tagolódó szövegek szerkezete és nyelvhasználata mindamellett sokszínű – ha tetszik, monotóniája polifón. A karantén sokszor egyforma és összefolyó napjainak különbségei hol tudósításokban, csupasz helyzetjelentésekben, pár soros gondolatokban, hol éppen hosszabb, az emberi természetről folytatott mélyebb filozófiai gondolatmenetekben jelennek meg. Ugyanakkor az implikált szerző néha teljesen hátrahúzódik – általános alanyi költészetté válva („bele lehet halni a vitaminmérgezésbe?”, kérdezi a szerző. Nem, legfeljebb vesekövem lesz, válaszoltam meg az ehhez hasonló kérdéseket sokszor már magamnak).
Jenei monológszerű tudósításaiban nemcsak a világot, hanem önmagát is ironikusan, minden idealizálás nélkül szemléli. A teljes és a korlátozott lét szembeállítása időbeli is: a teljesség példái mind múltbeliek – irodalomtörténeti utalások (például Babits és Vörösmarty), célzások, rájátszások formájában. A napló szerkezetét egy monoton, tudósító alapritmus adja, mellyel összefolynak Verebes súlyos, a jelen állapot zűrzavarától sújtott, kizsákmányolt és kínokkal teli figurái.
Mindkét alkotó rendre a létezés dimenzióit kutatja: emberek-e még, olyanok, akik egyszerre rettenetesek és csodálatosak, nagyszerűek, rendkívüliek, ijesztőek és bámulatra méltók? Vagy inkább különös, furcsa, dologszerű lények, idegenek a világmindenségben, önmaguknak is idegenek? „Az ember dicséretébe rémület vegyül” – olvashatjuk Jan Kott Istenevők című könyvében, s ez igaz mind a grafikák, mind a jegyzetversek hangoltságára.
A Légszomj című kötet aktuális jelentősége a társadalmi meghatározottságából adódik. Mivel alapvetően történetekben és elbeszélésekben gondolkodunk, és a pandémia is egyre inkább egy ilyen elbeszéléssé válik, így most ez a félelmekkel és szenvedésekkel teli koherencia nagyban meghatározza észlelésünket, emlékezésünket, befogadásunkat. Ennek következtében kötetet lapozva gyakran azon kaphatjuk magunkat, hogy a jelentéseket – elsősorban vagy főleg – ezen a síkon keresgéljük. De nem csak emiatt válhat társas eseménnyé a szerzőpáros munkája: a másik fontos aspektusa az, hogy kendőzetlenül, hétköznapi szinten mondja ki és teszi elbeszélhetővé a haláltól való félelmünket – hogy más szűrőjén keresztül érthetünk meg abból valamit, ami körülöttünk és velünk is történik.
A két alkotó hatvanhat oldalon keresztül újra és újra felvillantja emberi létezésünk egyik ismerős, ám mindig váratlan erejű aspektusát, miszerint az ember legfeljebb a halál gondolatától tud menekülni, annak bekövetkeztétől nem. Mindezt úgy, hogy az ismeretlent az ismerőshöz, az ismerőst az ismeretlenhez kötik – személyesen, általánosan, keresetlenül és váratlanul. Verebes grafikái a megszokottat szokatlan nézőpontból mutatják meg, Jenei pedig az így megjelenő ismeretlent képes megszelídíteni azáltal, hogy verseiben ismerős képekhez köti azokat.
Még nem tudhatjuk, hogy hosszú távon milyen hatással lesz a járvány az életünkre. Egy biztos, a kötet nélkülöz mindenféle utópisztikus elgondolást arról, hogy a járvány után jobbá válik az ember. A közvetett gyógyhatás kérdésére azonban, mint a jelen szöveg elején fölvetett ,,művészet mint gyógyír” aspektusára már csak a mindenkori olvasók képesek választ adni. Sokunknak azonban még nem lehet könnyű feladat a műben való elmerülés, mivel az ehhez hasonló alkotások imént jelzett ismerőssége mint erősség egyben kihívás is – a kötet egyik tétje innen nézve nyilván éppen ez.
Autonómiája kiteljesítéseként vagy szűkítéseként hat-e a terápiás horizont időszerűsége? Jelenlegi helyzetünkben mindenesetre – egyelőre mindenképp, szeretnénk ennyi optimizmussal élni – befogadóként is társszorongásainkkal, együtt szenvedésünk közösségében veszünk részt ezekben a folyamatokban. Ebben az értelemben, úgy gondolom, mindenképp kínálhatja gyógyírként magát a mű.
Hogy aktuális szenvedéstörténeteink múltával – most pesszimistán: enyhülésével, megszokásával – ez a horizont hogyan alakul, az eljövendő halálok táncrendjétől is függ. És persze attól, hogy az egyre gyűlő pandémiareflexiók és -reprezentációk hogyan alakítják saját és közös passióink (ön)elbeszélhetőségét, értelmezhetőségét, ezáltal pedig nemcsak a járvány művészetre gyakorolt hatását, hanem ennek ellenmozgását is tisztábban látjuk majd. Zárásképp Örkény szavaival teszek ajánlást a könyv forgatására: „Komor, nyomasztó, de mindvégig elgondolkodtató…”
Vissza a tetejére