Az elmaradt pezsgő emlékirata
Nádas Péternek
(Kertész Imrére is emlékezve)
Azt hiszem, akkor, ott, az ünnepelt
nem is tudta, hogy pezsgőt iszunk
a tiszteletére, nem tudhatta, hogy
koccintunk, mert éppen ő ott, és
mi is éppen itt, pohár kezünkben.
Mondtad, meghívsz a pezsgőre,
s én azt mondtam, majd később
visszahívlak, valamikor, nem oly
sokára, egyszer, ha megint valami
fontos hely, s ismét lesz ünnepelt.
Ha lehet még ünnepelni, koccint
a halandó az ilyesmi beszélgetésre,
elegáns színházi épület, s a színpad
egyetlen baráté akkor, ott ül valami
karosszékben, igen, és felolvas, ő az,
akire koccintunk, te is, meg én is, jó
érzés pezsgővel felköszönteni, hogy
visszatért valaki, ahonnan nem lehet
visszatérni, hogy van köztünk valaki,
aki elmeséli a visszaút lehetetlenségét.
Az ünnepelt nem tudta, nem tudhatta,
hogy mi pezsgővel ünnepeljük őt, kint
a büfében, és hogy szeretem az arcod,
az érzékeny arcod, miközben pezsgőt
iszom, s szeretem az ünnepelt tétova
esetlenségét, azt, hogy túljut valamin,
s azóta is átlép minden rosszon, amin
egyébként nem lehetne átlépni, de ő,
éppen ő, itt, mindig és újból megmutat
nekünk nem létező utakat, ösvényeket.
A pezsgőt megittuk, az ünnepelt nincs
ma már, és látod, még mindig tartozom
neked, akinél szebb arcot még te sem
fotóztál soha, de nem is fogalmaztad
meg soha, emlékirataidban sem lelem
hasonló finom vonásoknak a nyomát,
emlékiratok könyve, mondod,
próbálom felidézni, miért is annyira
fontos nekem az a pohárka pezsgő
ott, a színházi büfé előterében, akkor.
Volt, hogy messzire innen, Párizsban
is összefutottunk, véletlenül, valami
avantgárd fesztiválon olvastam fel,
semmi sem úgy alakult, ahogy, és
te ott ültél a nézőtéren, meglepetés,
semmit nem tudtam arról, hogy te,
hogy ott, utána túl rövid beszélgetés,
még szerettem volna azt mondani,
maradjon most minden így, abban
a pillanatban, ahogy nem maradhat.
Emlékszel?, vagy nem?, talán ha öt
éve, a Nyitott Műhelyből séta fel
a Várba, nem tudod, mennyire jó
volt az a lépcső, a meredek lépcső
a Vár oldalában, mentél haza te is,
fent volt valami lakásod, és mi újra
megbeszéltük, hogy majd a pezsgőt,
az elmaradt pezsgőt pótoljuk idővel,
de szerintem már soha, bennem csak
a szomorúság és a csend növekszik.
És nem is nagyon hiszem, hogy lehet,
lehetséges még pezsgőt bontani, itt,
koccintani egy ünnepelt tiszteletére,
valami nem létező színházi büfében,
nem létező poharat a kezünkben tartva.
Vissza a tetejére