A szertefoszlott indulat zsoltára
Esett az eső, álltunk a sorban,
az ázott emberszagban és állatszagban,
gyűlt bennem a düh és kétségbeesés,
mindezt azért, mert az uralkodó
csettint egyet, szeretné felmérni,
mégis mekkora az ő határtalan hatalma,
Kiállítanám az ilyet az esőbe,
kíváncsi lennék, meddig bírná
a kis aranyos koronájában
meg selyemköntösében,
amit velünk szemrebbenés nélkül
megcsináltat. Magamnál jobban
aggódtam asszonykámért,
fáradtan és megadóan ült a szamár hátán,
annyi, de annyi óra zötykölődés után
csoda, hogy ki nem pottyant
a gyermek már az ideúton.
Közben az előttem és mögöttem állók
beszélgetéssel ölték az időt, és kiderült,
mindenki gondoskodott már szállásról,
az egyik rokonainál fog hálni,
mert így olcsóbb, és mint beszélik,
a fogadókban napok óta semmi hely,
a másik erszényt küldetett előre
megbízható emberrel, hogy rátehesse
mancsát valamelyik jól fűtött szobára,
alig várja már, hogy belakmározzon.
Ez is csak a tehetetlenség érzését
erősítette bennem, mind előrébb
járnak már nálam, minálunk,
engem egyetlen kedves rokonom
sem látna szívesen a lányanyával,
olyan mocsok jól tud számolni mindenki
ebben a családban, kikombinálták,
korábbi fogantatású a csöppség,
mint a házasságunk dátuma, sipákoltak,
összecsapták ájtatosan a kezüket,
nahát, ilyen botrány ebben a famíliában,
az ember esze megáll!
Úgyhogy akkor se kértem volna,
hogy befogadjanak, ha maguk ajánlkoznak,
ha súlyos aranyakat adnak cserébe,
az én feleségemre ne nézzen
senki ferde szemmel,
különben nem állok jót magamért,
tisztességes mester vagyok,
de ha valamelyik inasgyerek
elhasította a fát, tönkretette a munkadarabot,
kapott olyat, hogy szikrázott a szeme,
egy se tiltakozott, mert igazsággal
mértem a dicséretet, a fenyítést is.
Most nem állok nyerésre, ítéletidő ez,
csuromvizesek vagyunk, még megbetegszünk,
talán jobb lett volna alább adni,
csodába a fene nagy büszkeségemmel,
ha mégis üzentem volna a rokonságnak,
most meleg lakás várna bennünket is.
Sebaj, nagy az Isten, megadja,
ha őszinte szívvel kérünk tőle,
s most aztán semmi hamisság nem fér hozzám.
Tessék, végre sorra kerültünk,
az a nyomorult, faarcú hivatalnok
még az ásítását se leplezte,
úgy tett, mint aki megkeres minket
a névsorban, de nem vagyok benne biztos,
hogy meg is tette, csak úgy behúzott
valamit valahová, jó lesz az úgy,
nem ellenőrzi nyilván senki se,
nem fogják még egyszer összehívni
a kismillió embert, azt ír, amit akar.
Ezért nyűglődtünk hát hetek óta,
egy ilyen hanyag tollvonásért,
kitéve mások kénye-kedvének?
Nem mondom, láttunk csodákat,
emberi jóakaratot, isteni ajándékot,
nem is egyszer, de nehéz így az örömben
kitartani, a te örömödben járni,
Uram, szinte lehetetlen!
Pedig ha Máriára nézek, eluralkodik
az ujjongás rajtam, azt se tudom,
mi lesz ebből a kalandból,
kivenném, megnézném már azt a kicsit,
kicsi Istent, kicsi embert.
Nekivágunk a városnak,
mindenki csörtet és közömbös,
egyszeriben kavarodás támad,
lándzsás pribékek törnek utat maguknak,
a fegyver nyelével félreverve
mindenkit az útból, MARS INNEN,
AZ URASÁG KÖZELEDIK, UTAT NEKI,
FÉLRE, GYÜLEVÉSZ NÉPSÉG, üvöltözik.
Falhoz taszigálják a járókelőket
válogatás nélkül, mintha az a nyavalyás
kocsi nem férne el különben,
mintha bérbe vették volna az utcát,
egyik meglöki Máriát, nem addig az,
felhorgad bennem a keserűség,
megállj, te féreg, adok én neked,
le is ütném a pimasz disznót,
de meglátom Mária tekintetét,
annyira kedvesen könyörög,
NE, JÓZSEF, MOST NE, békesség
ömlik el bennem, odahúzódom mellé,
megvárjuk a csörtető hintót, kit érdekel
a más pökhendisége!
Fedett szálláshoz érünk, intek feleségemnek,
majd én bemegyek, keresek helyet,
lennie kell itt, segíts, Istenem,
és találok is egy zugot, jó száraz,
felszórva bőven szalmával,
köszönöm, Uram, rohanok ki,
vezetem be a szamarat, megkötöm,
szalad hadonászva a karavánszeráj
tulajdonosa, hé, hé, ez félreértés,
egy fickó jön vele, aki már komoly pénzért
lefoglalta ezt a sarkot, a gazda helyesel, így volt,
valóban. Én is fizetnék, mondom kétségbeesetten,
nézzék, veszem elő az erszényemet, becsületesen
kerestem az utolsó garast is, vállat von az emberem,
tízszer ennyiért se tudna adni, minden betelt.
Megyünk tovább, egyik udvarnál megállunk,
odabenn zeneszó, körtáncot járnak
az emberek, az eső már elállt,
kihasználják egy kis vidámságra,
lobogó tűz, lobogó árnyékok,
csodásan fest az egész, most mégis úgy érzem,
a mások öröme csúfolódás mirajtunk,
kit érdekel, ha itt pusztulunk is,
Mária elgyötört arcán látom,
nem lehet sok hátra.
Hát senki sem könyörül?
Mindenható Istenem, jelentem,
én, József, a férfi, aki mindent eligazítok
és megoldok, most csődöt vallottam!
Ami lehetséges, megtettem,
most te következel,
a lehetetlen már a te asztalod!
Ekkor válik ki a sötétből egy férfi,
arcát nem látom, árnyékból beszél,
menjek csak kifelé a városból,
amarra, túl a kapun, egyet se féljek,
mikor már úgy látszik,
csak földek vannak meg legelők,
nos, ott jön még egy udvarház,
annak az istállójában szokott megszállni,
akit másutt már be nem fogadnak.
A gazda szívélyes, ne tartsunk semmitől,
áldjon meg minket a Mindenható!
Téged is, Ismeretlen!
Indultunk azonnal, rá is találtunk
a végtelen sötétben egy pipázgató,
ráncos arcú kisöregre,
mutatta, merre az istálló, menjünk csak,
örömest befogad, csak aztán rendet
hagyjunk ám magunk után, ne felfordulást!
Helyet csinálok, szalmát tornyozok az egyik
sarokba, taszigálom félre a jószágot,
eridjetek, tüzet gyújtok sebtében,
szinte jajongás nélkül érkezik meg a kicsi,
Úristen, itt a kezemben a kis maszatos,
melegedik a víz valami itatóedényben,
mitévő legyek a köldökzsinórral,
hiszen én még emberszületésnél
nem bábáskodtam sosem?
Mi lesz, ha elrontok valamit, kárt teszek benne,
annyira apró, annyira törékeny…
Bevillan hirtelen, hogy hát kecske, bárány
ellésénél hányszor segédkeztem már,
ember és állat végül is egyre megy,
vágom el a köldökzsinórt,
csomózom meg, szorítom el két fadarabbal,
baja ne essék semmi. Fogom a méhlepényt,
kiviszem a sötét udvarra,
elásom és köveket tornyozok rá,
vadállatok ki ne kaparják, mégiscsak
emberhús, mégiscsak Dávid vére,
mégiscsak asszonyom egy darabja.
Visszajövet a kicsi már szopik is
elképzelhetetlen nyugalomban,
teleszalad a szemem könnyel,
hát él az Isten, ahol kifogytam
erőmből, hatalmamból, ott ő tetőt
teremtett a fejünk fölé, áldott legyen neve!
Megakad a szemem az egyik lifegő deszkán,
elönt a hála a pásztor iránt,
aki bebocsátott a maga tulajdonába,
a szamár hátára kötözött málhában
akad szeg is, fűrész is, kalapács is,
úgy kipofozom én ezt az istállót,
leesik az álluk az ámulattól,
sürgök-forgok, elememben vagyok.
Ekkor Mária int megint a tekintetével,
el ne kezdjek zörögni, az ég szerelmére,
kimegy az erő a karomból,
tényleg, itt most ezt kell tennem,
talán nehezebb, mint tervezni-rendezni a világot,
halkan fát teszek néha majd a tűzre,
és ülök és nézem, milyen szép a feleségem,
milyen szép a gyermekem,
Isten gyermeke, milyen szép az Isten,
elmerülök ebben, és nincs is más dolgom.
Vissza a tetejére