Rúzs
Jó, ha az ember arca tiszta,
az egyébként is egészséges,
azt mondják. Hidratálni is kell
még alapozás előtt, úgy tudom.
Aztán jöhet a szemhéjfestés,
sötétlő színekkel, árnyékokkal
játsszon a szemfehérje, mint éles
fény, ha átviláglik a kulcslyukon.
És tessék, az egyik legédesebb
szemfényvesztés: ennyi festék
és púder után egy üdítő hatású
arcpirosító. Mosolyogva kell
felhordani, ha jól tudom.
Az ajkakkal nagyjából ugyanaz
az aktus, mint korábban az arccal:
hidratálás, alapozás, púder, ceruza.
És végül a rúzs. Esetleg ajaktus.
Enyhén nyitott, majd tágra tátott
szájjal érdemes csinálni, az anyag így
a szájzugot is eléri, s egy jó árnyalat
alatt még a fog is szebben fehérlik.
Nem sok nőt láttam még sminkelés közben,
ennyi az összes tudományom. És úgy adódott,
hogy engem sem sminkeltek, én sem festettem
magamat sosem. Nem tudom tehát az érdemi
részét, hogy milyen az érzés, a smink a bőrön.
Azt is csupán olvastam valahol, hogy ötből
négy nő az egészet utálja, és tízből öten mégis
felteszik rendszeresen. De nem látom, hogy mit
lehetne kezdeni az adatokkal, ha ötből négy nővel
még sosem beszéltem arról, hogy miért utálja.
Különben a feleségem csak ritkán hord magán
festéket, bár addig se vitte túlzásba, míg nem volt
még a feleségem. Az egymás mellett eltöltött időt
már úgy észleljük, ha egymás testén tetten érjük.
Hogy pontosabb legyek, a feleségem nappali
sminket nem visel. Mert többféle is van, ennyit
még tudok. Alkalmit tehát alkalmanként, az kevésbé
visszafogott, de hát mihez képest, ugyebár. Aztán ott
van a színpadi smink, a rúzs és a szemek fortissimója.
És van az a rúzs is, melyet színésznő anyám
azért használt, hogy eltakarja ajkait, melyek
édesapám jegygyűrűje nyomán szakadtak fel.
És van az ecsettel gondosan szétkent korrektor,
mellyel sárga foltos járomcsontját festette felül.
Láttam én már egynéhány nemét az erőszaknak;
nem mindet és nem mindennap; de azért arányosan.
Azoknál a férfiaknál akkor is alig van magányosabb,
mint akik éppen egy nőt ütlegelnek: nevüket vesztik
és arcukat vesztik, az anyjuk sem ismerné meg őket,
az isten sem ismer rájuk olyankor. Magukra maradnak
az elemi bűnben: a testükből való testet, a csontjukból
való csontot roncsolják; gránátalmába robban az öklük;
és a liliomok közt legelő juhoknak metszik el a torkát,
és a tejben megfürdött galamboknak tépik ki a szívét.
Nézd ezt a lányt, csak tizenhat éves, nincs ötven kiló,
és heteken át nem mer még a nyaralásból hazamenni,
nehogy a családja meglássa az arcát, az izomig felnyílt
ajaksarkot, az elferdült orrát, földuzzadt képét: a fiúja
rugdosta össze. Ezt onnan tudom, hogy ő a húgom.
Nézd ezt a másikat: orrvérzésig fojtogatta, bordáit törte
az a férfi, akitől ő korábban az életet remélte. A csontok
végül a mellhártyába fúródtak, a bal tüdeje összeesett.
Milyen szépen mondják mások: légmell keletkezett.
Nézd ezt a nőt: egy katona verte szét. Nézzél a szemébe,
mint kétkosárnyi rothadó szilvába, mélykékbe és lilába,
mely helyenként már elfeketéllik. Mintha a felhasadt héj
alól fordulna ki a gyönge hús. Levedzik. Levedzik, nézd.
Gondold csak meg: az ott nem is szilva, az ott
a vére, mely a megrepedt erekből tódult a bőre alá,
és most így bomlik le. És az ott lejjebb sem kettészelt,
hibátlan fokhagyma, az ott a hiány, az ott egy fogcsonk.
Az a pipacsos búzamező, az véráztatta, vajszőke haj.
Az erőszaknak nincs esztétikája, a kénköves enyészetnek
nincs virágzata, egy lúggal leöntött nemi szervhez semmi
sem hasonlatos. Egy maró lúggal leöntött női nemi szerv,
az egy maró lúggal leöntött női nemi szerv. Önmagában
is elgondolhatatlan. Az elpezsgő hús, az égés, a katlan.
A vastagon fekete emberi szövetek. A csontig hatoló
vegyszer, a kötésbe folyton felszökő nyirokfolyadék.
Egy hegesedve elzáródott hüvelynyílás. A mohaszín
és türkiz, a neonzöld és tojásfehér sebek mindenütt.
Nézd, én még azt sem tudom, hogy hogyan lehet
elképzelni a zegzugos lefutású repedések hálóját
a lépemen. Pedig egy-két nagy erejű, jól irányzott
rúgás is elég már hozzá, a bal bordaív környékén:
egy elesett lány testére épp ennyit mért ki kényura.
És vannak még nők, akiknek alkarján félig szívott
szivarcsikket nyomnak el, akikbe a lágy részeken
csontozókést mártanak, akiknek fejét a betonfalba
döngölik. Olykor még az újság is megírja, ha éppen
úgy hozza a helyzet: megint egy nőt félholtra vertek.
Mint ezt az ötgyermekes fiatal anyát, akit a férje
szajhaságra kényszerített, hogy végül több napon
keresztül büntethesse. Eltörte mind a négy végtagját,
a gyerekek szeme láttára, aztán az ágyrácshoz kötözte.
Tízéves kislányát küldte ki a konyhakésért, neki kellett
utána a padlóról is felmosni a vért, mely édesanyja szúrt
sebeit hagyta el. Másnap már a gyerekek nélkül folytatta,
ahol abbahagyta: kerített egy vascsövet, hogy azzal verje,
ha puszta kézzel nem bírta, ha nem bírta már rúgni sem.
Valahányszor a nő elájult, egy vödörnyi vízzel fellocsolta,
mert hát az egész mit is ér az emlékek nélkül. Orrát törte
és szegycsontját törte, darabokat metszett ki a húsából.
Jó, ha az ember arca tiszta, igen. De a gyötrelmeit,
a félelmeit, a nyomort, a mételyt, a megaláztatást
hogyan lehet kimosni egy megvert, egy megkínzott,
egy megcsonkított nő tekintetéből, én nem tudom.
Rúgták már az én fejem is ájultra, ha éppen úgy hozta
a helyzet. Mégsem érhetem fel ésszel, hogy milyen érzés
annak az öklét arcomon viselni, akire én a jövőnket bíztam.
Hogy milyen érzés mosolyogva felhordani az arcpirosítót.
Nézd, én teljes valójában semmit sem tudhatok anyám
rúzsáról, ahogy egy nő stigmáiból sem érthetek semmit.
Hiába hát a gyöngyházszínű sebhelyek a testemen, mikor
az én hegem férfias, az övé viszont szégyen. Ő úgy tudja,
hogy az ő szégyene. Én úgy, hogy a mindannyiunké.
Elnéztem ma a nyirkos utcán szembejövő lányokat
és asszonyokat: hogy közülük vajon mennyinek van
vérömleny a festék alatt, ez jutott eszembe. De persze
könnyen lehet a véletlen műve, hogy az üzletben aztán
láttam egy nőt felsebzett szájjal és mélylila táskákkal.
Hogyan kellene szólni hozzá, mit is kellene
kérdezni tőle, nem volt a szívem sem elég jó ahhoz,
hogy kitaláljam. Észrevett, és megremegett a melle.
Egy átlagos nő élete során két kiló rúzst nyel le.
Vissza a tetejére