Eső - irodalmi lap impresszum

Üres templom

(regényrészlet)

Erős csontozatú, vékony lány jelent meg a távolban, meg-megállt, körbenézett, majd leguggolt, mintha bogarakat nézegetne. Nem lehetett eldönteni, hogy távolodik vagy közeledik – mintha minden szín, alak, állat, ember megzavarta volna a figyelmét. Felhők ugyan nem voltak az égen, de ő hosszasan nézett fel, majd hirtelen a lábaira. Manavát megbabonázta a lány viselkedése, oda akart menni hozzá, de rászóltak, nehogy.
– Nem érdemes beleszólni a dolgaiba, mert elhallgat.
Elhallgat? Hát mi ő? Énekes madár? Azért megfogadta a tanácsot, és csak kitartóan figyelte a lányt.
 
Egyre többen gyűltek össze addigra már a ház körül. Érezhető volt, hogy várnak valakit. Manava még mindig nem tudta, ki lehet a házigazda, mindenki olyan magabiztosan mozgott, mintha otthon lenne. Ült egy félöreg, közel a ház falához, lócán, meg se szólalt eddig, és többnyire mintha nem figyelt volna. Manava őt találta a legtiszteletreméltóbbnak, mellételepedett hallgatni. De alig ült le, az öreg megszólalt, hogy ideje lenne elmesélnie, ki ő, honnan jött és merre tart. De Manava előbb meg akarta tudni, hova csöppent. Rákérdezett, kire várnak. A mesélőre, derült ki, aki hetente más családnál jelenik meg, hogy elmondja az egyre-másra változó történeteit.
– Minden meséjét ismerjük már, ritkán mond újat, de a gyerekek kíváncsiak rá, és van, hogy máshogy is adja elő. De a legtöbben mégis azért érkeznek, hogy egy helyen legyenek. Na, ő az!
A sokaságban nem lehetett látni, mikor érkezett meg. Amikor a félöreg rámutatott, már a ház másik oldalán ült, botja letámasztva, az arca ráncos, de a ruhája tiszta, mint a tekintete. Szinte elveszett az emberek között, nem is figyeltek rá. Ennél azért tisztességesebb fogadtatást érdemelne, gondolta Manava. De a mesélő mosolygott, nem zavarta, hogy észre sem vették. Maga elé nézve bólogatott, mint aki készül valamire, és önmagát erősítgeti. Végre a két öreg tekintete egymásba akadt:
– Ma új mese lesz ám! – mondta meglepően tisztán, erősen, pedig az ember remegő hangot várt volna tőle.
Ültek egy darabig, de semmi sem utalt rá, hogy mesélni kezdene. Manava érdeklődött is a félöregtől, mikor kezdenek. Várni kell, tudta meg, mert még nem egészen érkezett meg a mese. Így mondta, a mese nem érkezett meg, mintha az nem a mesélőt jelentette volna. Hamarosan kiderült, pontosan fogalmazott. Meg kell még érkeznie egy fiatal, pimasz férfinak is, akinek a nyelvét senki sem érti, igazából ő mondja el a történeteit, és igaz, hogy a mesélő sem érti a nyelvét, mert valamelyik távoli, ismeretlen népét beszéli, de a mesélőnek elég, ha hallja, elmondja, amit a másik csak halandzsázik. Manava rákérdezett, honnan tudhatja a mesélő, mit mond az idegen, ha nem érti a nyelvét, de mintha a félöreget bosszantotta volna ez a kérdés.
– De hát akkor kié a mese?
– Kié lenne? A miénk!
Manava kényelmetlenül érezte magát, nem akart tiszteletlen lenni, de a kíváncsiság erősebb volt benne.
– Mi szükség van igazából arra az idegenre?
A félöreg úgy nézett rá, mintha hibbant lenne:
– Ő hozza a mesét!
Manava megadóan bólintott.
Öt-hat éves forma kislány állt Manava elé, hosszasan bámulta, míg a szájában tartotta, szopogatta a középső ujját. Mintha felmérné, hogy megbízható-e. Végül rászánta magát, megfogta a férfi kezét, és magával húzta. Nem messzire, csak a ház mögé. Cina állt ott, egy búbosalmafának dőlve.
– Vártalak – szólt Manavához.
– Biztos, hogy engem?
– Istenről akarok neked beszélni.
Manava elvörösödött.
– Miért éppen nekem?
– Ha kimondom: Isten, nem látok magam előtt semmit. De ha azt mondom, ember vagy fa, őz, barlang, látok magamnak egy fát, őzet, embert, barlangot. Lehet, hogy azt látom, amit legutóbb láttam, de lehet, hogy olyan fát, őzet, barlangot, embert látok, akit még korábban nem is láttam. De Istent nem látom. Isten egy gondolat. Van sok dolog, amit láthatnék, devalójában nem látom, mégis képes vagyok valamit látni, ha kimondom a nevét. Kimondom: gyökér, és látok egy gyökeret, pedig valójában sosem láttam még a teljes gyökérzetét egyetlen fának sem, hacsak ki nem fordította egy vihar a földből. Ha én ásnám ki a földből, fáradságos munka lenne, amivel ártanék a fának. Talán bele is halna. Ha meg akarom látni Istent, és kiásom a gondolataimból, ártanék magamnak. Talán bele is halnék. Isten az én gyökerem, és a gyökérzethez tartozó lombok a gondolataim. A gondolataimmal tudom megismerni Istent, és nem a szememmel. Sok ember nem tudja Istent, mert nem gondolkodik róla. Ez olyan bolond cselekedet, mint behunyt szemmel járni, pedig járhatnál nyitott szemmel is. És ahogyan megtanulod használni a szemedet, a kezedet, a füledet, a szádat, a gondolataid használatát is meg kell tanulnod.
– Az orrot nem említetted.
– Azt nem. Abban nincs semmi tanulnivaló.
– Honnan tudsz ennyit Istenről?
– Csak azt tudom jól, mi az, amit nem tudok róla.
– És melyik istenről nem tudsz ilyen sokat?
Cina felnevetett, a fejét hátravetette, újra az az okos, gondtalan lány lett, aki az erdőben nevelkedett.
– A környező népek mind azt hiszik, mindennek van istene. Akármit gondolnak, éreznek, terveznek. De az állatoknak, a növényeknek, a köveknek is istent szavaznak. Ha nincs szerencséjük a vadászatban, egy isten miatt nincs, de ha szerencséjük van, az meg egy másik isten miatt. Ha egy anya gyereket szül, ha várandós, ha nem tud magzatot hordani – mind egy-egy isten műve. Az évszakok, a hideg és a meleg, a szomorúság és a jóság, az öröm és kegyetlenség újabb és újabb istenek műve. Néha úgy érzem, több az isten, mint az ember.
– És te mit hiszel?
– Én úgy tudom, hogy a sok isten mögött egyetlen valódi Isten áll, de ahányan meglátják, vagy megszólítják, annyi arca lesz. De Isten nem az arcáról ismerszik meg. Olyan, mint a folyó vizében a saját arcod: minden hullám megrezegteti, másmilyennek látszódik a hold, a nap fényében, viharban vagy forróságban. De amit látsz, az nem a te arcod, hanem a vízé.
– Miről ismerszik meg az Isten?
– Arról, hogy van-e vagy nincs.
Cina letépett egy almát a fáról, és a lábánál kuporgó kislány kezébe adta. Komoly, már-már ijesztő hangon szólt akkor Manavához:
– Tudom, hogy ki vagy.
 
*
 
Asszonyruhában állt a keskeny bajszos, törékeny férfi a mesélő előtt, meghajolt, ahogy a szolgák szoktak, és szomorú arccal leült a földre terített kerek, horgolt szőnyeg közepére, amit neki hoztak ki a házból. Ahogy leült, rögtön leült körülötte mindenki, csak a távolabb lévők maradtak állva, hogy rálássanak. A mesélő közvetlenül a szőnyeg mellett állt. Söredényéből kortyolgatott, míg mesélt.
– Csonkua ma olyan lányról mesél, aki nem ment csókért a szomszédba.
A csitrik közül sokan vihogtak, a férfiak némelyike méltatlankodott.
– Honnan tudod, még meg se szólalt.
– Már reggel találkoztam vele – felelte zavartan a mesélő, devalójában nem kellett volna válaszolnia, a többiek lepisszegték a kötekedőt.
 
Élt egy szépségétől roskadozó leányzó, akiért versengtek a fiúk, de még a leányok is, annyira gyönyörű volt. De az apja, aki egyedül nevelte, nagyon vigyázott rá, mert már csak ő maradt neki, félt, hogy ha elviszik a háztól, neki egyedül kell maradnia, nem lesz, aki gondját viselje. De a lány, ahogy telt az idő, egyre szebb lett, mint az évszakok. Kutyákat kellett tartani, hogy ne tudják ezt a lányt csak úgy elkapni. Egy éjszaka azonban az összes kutyát megölték, kövekkel verték szét őket, még a kölyköket sem kímélték. Kiszemelte magának a lányt egy nagyon fiatal fiú, aki még tizenöt éves se volt, és akinek az apja félelmetes kotyvasztó volt, jól ismerte a növényeket, és titkos főzeteket készített belőlük, amikkel gyógyítani, de ártani is lehetett. Ez a fiú lopott az apjától medvetalpport. Felbérelt egy félbolondot, sok csillogó kacatot ígért neki, ha beleszórja a szépséges lány apjának a szemébe. A félbolond bele is szórta, amikor apa és lánya vízért mentek a patakhoz. Nem végezte ügyesen a dolgát, de az apa szeme így is megsérült, kihólyagosodott, bevörösödött. Napról napra egyre nehezebben látott. A suhanc fiú beédesgette magát a lányhoz, akinek egyre gyakrabban kellett magában mennie madártojást és gyümölcsöket gyűjteni, mert az apja már képtelen volt rá. A suhadék néha nyulat és fácánt fogott, odavitte a falba vájt ház elé, tüzet rakott, és vígan fütyörészve sütögette. Amikor a lány hazaérkezett, neki is, és apjának is felkínálta a húsokat, akik el is fogadták, annyira éhesek voltak. De az apának elég volt egyszer hallani a fiú mézesmázos beszédét, tudta, hogy ebből lányszöktetés lesz, amikor ő már teljesen tehetetlen lesz. És szörnyű dologra szánta el magát!
 
A mesélő leült, hogy pihenjen, hosszasan kortyolgatta a sörét. Jelzett, hogy elfogyott. Gyorsan hoztak neki másikat, és némán figyelték, ahogy iszik, és ő nem siettette magát.
 
– Ahogy mondtam, szörnyű dologra szánta el magát.
– Nehogy azzal gyere, hogy a saját lányát ejtette teherbe, hogy maga mellett tartsa – kiáltott be valaki a tömegből.
A mesélő elfehéredett.
– De így történt, ez a valóság!
Egyre nagyobb haragra gerjedtek az emberek, már almákkal kezdték dobálni a dühében reszkető öreget. Manava sietett a védelmére. Elébe állt, és az almák közül egy sem találta el. Mire odaértek hozzá, a magnál is kisebbekké lettek, és a földre zuhantak, a lábaik elé.
– Ez az ember most az igazságot mondta el.
Egy időre mindenki elcsendesedett, de aztán egy fiatal, hosszú fekete hajú lány a többiek helyett is megszólalt:
– Kit érdekel az igazság! Valami érdekesebbet akartunk hallani.
A mesélő szinte tajtékzott a dühtől.
– Be tudom bizonyítani – kiáltott magából kikelve. – A fattyak, akiket a lány szült, itt vannak közöttünk!
Először Manavára, aztán Cinára mutatott.

Vissza a tetejére