Száraz Miklós György

Tibeti szél (1.)

kisregény
 
Bevezető
 
Tibet lámái közt él egy jóslat, miszerint amikor majd az ember átadja magát a sötétség erőinek, vagyis hagyja, hogy természetének gyöngéi – a gyűlölet, a telhetetlenség, az irigység és a lelkiismeretlenség – eluralkodjanak rajta, és emiatt a szárazföldön, a termékeny síkságokon és a nagy folyóvölgyekben, a sivatagi oázisokban és a hegyláncok eldugott völgyeiben, de még az égbolton is a pusztulás seregei vonulnak, akkor, de csakis a végső pillanatban, Shambala urai elküldik seregeiket, hogy legyőzzék a gonoszt, és elhozzák a földre a béke és bölcsesség új korszakát.
 
 
Egy
 
A tizenharmadik ciklus Vas Bivaly évében, a hatodik hold első napján a nyolcadik dalai láma a Potala-palota kilencszázkilencvenkilenc termének egyikében rábukkant elődjének, az ötödik dalai lámának titkos önéletírására, mely ezzel a rejtélyes sorral kezdődik: „Vágyom abba a titokzatos világba, melyről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.” A nyolcadik dalai láma, Dzsampal Gyaco fiatal ember volt még, megragadták nagy elődje sorai. Egész éjszaka le sem hunyta a szemét, a jakvajas mécses fényénél hajnalig olvasta a „Nagy Ötödik” látomásos feljegyzéseit. Amikor valamivel napkelte előtt végül mégis elszenderedett, álmában szárnyra kapott, felröpült az örökké felhőtlen tibeti égbe. Odalent vízilovakon nyargaló, tüzet okádó embereket látott, és egy lótuszvirág-palotát, melyet a nap, a hold és a csillagok fénye egyszerre fürösztött. A fiatal lámát előbb csak a fények sosem látott pompája nyűgözte le, de aztán észrevett valamit, amin még álmában is meglepődött. A palota kapuit és tetőit aranyszínű sárkányok és hóoroszlánok seregei őrizték. Első pillantásra éppen olyanok, mint amilyenek Tibet-szerte láthatók a paloták, kolostorok és templomok tetőin és kapui fölött. Csakhogy ezek nem fából faragott, mozdulatlan állatok voltak, hanem vakaródzó, civakodó, valódi élőlények. Amikor Dzsampal Gyaco észrevette, hogy az egyik állat felemeli a hátsó lábát, és levizeli a palota tetején lengedező imazászlók tartóoszlopát, felkacagott.
– Szemérmetlen szörnyetegek!
Amikor látta, hogy a tetőkön csillogva elömlő sárga húgy nem is húgy, hanem folyékony, színtiszta arany, a fiatal láma egészen megrendült. Nem volt kapzsi ember, pénz, vagyon, kincs nem érdekelte, de megrendült attól a felelősségtől, amit ekkora gazdagság jelenthet. A látomás elhalványult, és egyszer csak egy tündöklő szivárvány alatt megpillantotta azt a világot, ahová attól kezdve, hogy majd felébred, örökké vágyakozni fog. Egy óriási mandala volt, havas hegyek övezte virágos mezőkön márványpagodák és oszlopsorok, virágoskertek, vízmedencék, patakok és szökőkutak, lugasok és függőkertek labirintusa, ahol sárga, fehér, vörös és fekete bőrű emberek sétálgattak, lubickoltak, heverésztek. Mielőtt maga is alászállhatott volna álmai birodalmába, az egyik aggodalmaskodó minisztere nem bírt magával, és felébresztette.
Dzsampal Gyaco csodálkozva pillantott a kezére meg a lábára. Álmában egy rózsaszín tollazatú, számára ismeretlen madár testében utazott, és hirtelen esetlennek és súlyosnak érezte a végtagjait. Elképedve meredt az ujjaira, mint a céltalan luxus megtestesüléseire, és megérzett még valamit, amit addig soha: megérezte a súlyát, érezte, hogy a testét vonzza a föld. Tizennyolc esztendős volt ekkor, évek óta nem játszott már, úgy élt, mint egy szerzetes, hajnalban kelt, későn tért nyugovóra, hallgatta tanítómesterei véget nem érő okításait, mégis úgy érezte, csak most lett felnőtté.
 
 
Kettő
 
Azon a napon, melynek hajnalán a dalai láma kócsag alakjában röpködött álmai országa fölött, Lhásza egét sárkányok serege népesítette be. Felhőtlen, ragyogó idő volt, tizenegyezer-hatszázhúsz színes papírsárkány farka ropogott a szélben, és aznap, a Szaga Dawa nagy ünnepén – a második hete tartó áradástól eltekintve – három szokatlan esemény történt a városban. Az egyikről szinte mindenki azonnal tudomást szerzett. Valamivel napkelte után óriási keselyűcsapat tűnt fel az égen. Szédítő magasságban nyugatról keletnek tartottak. Lehettek ezren is. Egy darabig lebegtek, aztán lassan, hatalmas körökben, szárnyukat meg sem billentve ereszkedtek lejjebb és lejjebb a folyó fölött.
– Gyászos had volt. Félelmetes – mondta később Dönkar Dawa Norbu. – A keselyűk szerencsét hoznak. De ezer keselyűt még senki sem látott együtt. Mintha azon törték volna a fejüket, megtámadják-e a sárkányokat.
Amikor már a kékacél csőrüket, sóvár szemüket is ki lehetett venni, az egyik amdói rabló, aki szürke kancáját itatta a folyón, nem bírta tovább, és rájuk sütötte a fustélyát, melyet még az öregapja zsákmányolt a gurkha háborúk idején. A madarak meg sem rebbentek, de nem ereszkedtek alább, tettek egy utolsó kört, aztán egyenes vonalban, ahogy a fonál vége lepereg az orsóról, a folyó fölött tovaszálltak, mint egy égen kibomló fekete zsinór.
A másik esetnek is hamar híre ment. A Potala alatti falu, a Söl zegzugos utcáin déltájban feltűnt egy ordas. Fehér bundájú, megtermett állat volt, vörhenyes folttal a mellkasán. Az áradás és az ünnepre napok óta gyülekező zarándokok vonulása űzhette a falak közé. Fáradt volt, úszástól csapzott. Nem menekült, lógó nyelvvel, nyílegyenesen loholt a Maitréja, a jövő Buddhájának kis szentélye felé, és a szobor lábánál kimerülten leroskadt. Egy óra hosszat aludt, aztán bezabált az áldozati étkekből, és kiszökött egy nyíláson, kikerülve a csapatnyi pásztort és parasztot, akik a bejáratnál várták, hogy megkövezzék, amint előbújik a szent helyről. Valamivel később a Csakpo-ri, a Vas-hegy aljában látta néhány muzulmán mészáros, aztán nyoma veszett.
A harmadik esetről viszont Dönkar Dawa Norbun kívül senki sem tudott. A Lhásza fölött kimeresztett karmokkal, villogó agyarakkal röpdöső, dülledt szemű sárkányok közt volt egy, ami semmiféle ismert élőlényre, démonra vagy szellemre nem hasonlított. Dönkar kisfia, engedve sugallatának, egy, a rendes sárkányoktól mindenben elütő, sosem létezett lényt készített.
– Delfin – mondta az anyjának. – Egy nagy hal. Akkora, mint egy kos. Az óceán nevű nagy vízben él, amibe ezerszer beleférne Tibet minden tava. Szelíd és játékos hal. Szereti az embereket, mert minden delfin az előző életében ember volt. Egyetlen szeme van: a homloka közepén.
– És fészket rak a fák ágaira, beletojik, aztán kikölti a tojásokat? – nevetett az anyja.
– Nem rak fészket – mondta sértődötten a gyerek, aki nyolcéves múlt, és tudós lámának készült. – Élve szüli meg a gyerekeit. Mint te engem. Csak ő a vízben szül. Az óceán vizében. És szoptatja őket.
– Szép – mondta Dönkar, és jutalmul egy hajában főtt krumplit nyomott a fia mancsába. – Nagyon tetszik. Még ha akkora tó, amiről beszélsz, nem is létezik.
A nagy tavaszünnep ideje volt, az egész város lázban égett, napok óta özönlöttek a zarándokok. Keletről a félelmetes küllemű, vad és baljós khampák, a hősök, asszonyaik százfonatú hajában kéklő türkiz, diónyi sárga borostyán, ezüst és piros korall. Jöttek mongolok, amdóiak, gologok, a Csangtang nomádjai. Jöttek gyalogszerrel, hátukon sátrat, gyapjútakarót, bőrzsákocskákban szárított, porrá őrölt jakhúst, borókacserjét, áldozati mécsesek lángját tápláló jakvajat, apró gyermekeket cipelve. Jöttek királyi lovakon, felmálházott birkákat és szamarakat, loncsos, piros szarvú jakokat terelve. A Potala falára már előző nap óriási, hímzett selyemthangkát feszítettek, akkorát, hogy nyolcvan szerzetes kellett a kigöngyöléséhez, és amikor eresztették lefelé a kőfalon, és Buddha tágra nyílt, malomkeréknyi, figyelő szeme előbukkant, még azok is felsóhajtottak, akik sokszor átélték már, hogy milyen megrendítő az istenség feltámadásának tanúja lenni.
Dönkar Dawa Norbu özvegyasszony volt, aki egymaga nevelte fel öt gyermekét. Valaha a faluja legszebb lányának tartották, válogatott is a férfiak között, az anyja néha nevetve szólt rá, devalójában szívből aggódott érte.
– Te mániás lány! Őrültje a testi szerelemnek! Mi lesz így veled?
Fölösleges volt aggódnia. Amikor eljött az ideje, Dönkar lehiggadt, a házasságba már úgy vágott bele, hogy azt hitte, már semmi meglepetés sem érheti. Érte. A saját bőrén kellett megtapasztalnia, amit amúgy is tudott, amit minden tibeti ember tud és mélyen átérez, amivel nap nap után nyugszik és ébred, ami hitének lényege, hogy a világon egyetlen dolog állandó: a változás. „Élj úgy, mintha minden napkeltéd az utolsó volna.” Ezt mondogatta az apja, az anyja, ezt mondogatták a nagyszüleinek a nagyszülei. A férje szerzetesnek készült, amíg meg nem pillantotta őt, amint két hasas vizeskorsóval a kezében kísérte apját, aki szamárháton vitte a kolostorba jakbőr tömlőkben a vajat. A fiatal szerzetes három hónapig hadakozott a sorsa ellen, hetente találkozgattak a Drepung alatti fűzfaligetben, aztán elöljárói és tanítómesterei elé állt, kérte elbocsátását a közösségből, mert bűnözött, méltatlan lett a kiváltságra, hogy Tibet szent háromságának, Buddha, a Tan és a szent szerzetesi közösség tagja legyen. Tibeti ember nem követheti el azt a gyalázatot, hogy gyáván a szemébe vágja szeretett mesterének a pőre igazságot, így hát ő sem a valóságot mondta, hogy elveszítette a szüzességét, hanem azt hazudta, hogy gyilkolt. Kereskedőnek állt. Északon, a Csangtang ötezer méter magasban elterülő sztyeppéin hajtotta az állatokat, míg egy őszön a szokottnál két héttel hamarabb érkeztek meg a téli, szürke hófellegek és a késpengeként hasogató szelek. A férfi és három jakpásztora hazafelé tartottak az úton, amit már kétszer sikeresen tettek meg, százhúsz jakot és kétezer birkát tereltek be egy alkonyattal abba a völgykatlanba, ahol sátrat vertek, s ami a sírhelyük lett. Másfél méter hó szakadt le egyetlen éjszaka. Reggelre a kétezer birka nyom nélkül elveszett a feneketlen hóban, a legnagyobb termetű jakok még emelgették a szarvukat, de a havazás másnap és a következő éjjel sem állt el.
Két újabb férjjel járt ugyanígy Dönkar, negyedik kérője nem akadt. Szép volt továbbra is, mosolygós, vidám természetű, de a tibetiek babonásak: megijedtek tőle a férfiak. Fürge volt, jó eszű és vállalkozó kedvű: folytatta a kalmárkodást, amibe férfijai rendre belehaltak, s nem mondott le a testi örömökről sem.
Azon az ünnepen, amikor legkisebb fia delfint készített sárkány helyett, Dönkar izgatottan várta, mi mindent hoz a nap. Előző este, amikor szokásához híven az imafüzéréből jósolt, homályos figyelmeztetést olvasott ki a lánc piros-fekete és csontszínű szemeiből. Megismételte a jóslatot, aztán még a kockát is elővette, de hiába, a figyelmeztetést csak annyival sikerült pontosítania, hogy vízzel kapcsolatos a dolog, amire ügyelnie kell. Először megijedt egy kicsit, hogy talán újabb férj feltűnését jelzi a jóslat, mivelhogy épp vizeskorsókat cipelt a kolostorba, amikor az első férjével megpillantották egymást, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább a folyóról lehet szó. Két hete árad, és nem látszik, hogy apadni kezdene. Igen, sokkal valószínűbb, hogy a megduzzadt, rohanó folyón érkezik valami. Valami vagy valaki, amiről, akiről nem tudja, jó-e vagy rossz. Miután felöltötte legszebb brokátcsubáját, s elrendezte gyermekét, a folyó felé indult.
 
 
Három
 
Aznap, amikor Tibet földjére lépett, Alexander bég reggel óta rosszul érezte magát. Sosem gondolta, hogy beteljesedik az álma, ezért kicsit lehangolt volt, mert attól tartott, azzal, hogy megkap valamit, egy kicsit el is veszíti azt. Ráadásul az a nyomorult hasmenés. Szinte azt kívánta, inkább a váltóláz tört volna ki rajta újra, mint ez a kegyetlen és megmagyarázhatatlan, emberhez méltatlan nyavalya, ami úgy elgyöngíti, mintha gyermek vagy elkényeztetett városi volna.
Másfél hónapja indult el Dardzsilingből, a Himalája déli, nepáli oldaláról, ahol nem kis fáradságába került, hogy elhitesse magáról, hogy meghalt. Terve megvalósításában segítségére volt egy barátja, egy angol orvosdoktor, aki kiállította a hamis halotti anyakönyvet, melyben a halál okaként a maláriát nevezte meg.
Alexander bég és Sir William Moorcroft évtizedekkel korábban Európában, Katalóniában ismerkedett össze, Girona város zsidó negyedében, a Call egy kis könyvesboltjában. Az angol utazó, aki orvosdoktor, földrajztudós és a brit korona ügynöke, azaz kém is volt egy személyben, szép summát fizetett a Németek utcája és az Erőd utca között húzódó sikátor mélyén megbújó boltocskában egy könyvért, melyet aztán nem tudott elolvasni, ugyanis sem katalánul, sem arabul, sem héberül nem értett. De nem is annyira a szöveg, mint inkább a könyvben található vázlatos térképek izgatták a fantáziáját. Azt gyanította, hogy a Himalája angol kartográfusok számára még ismeretlen szorosait, eldugott hágóit ábrázolják. Miután a város angol és olasz kolóniáiban és az arab kereskedők közt sem lelt fordítóra, visszatért a hajdani zsidó negyed eldugott kis boltjába, ahol könyveken, poros pergameneken kívül színes madárkákat, rikácsoló gibraltári majmokat, piros és fekete legyezőket, arab tőröket, kínai selyemkendőket, török édességeket és kandírozott narancshéjjal kevert hasist is árultak. A boltos, egy ősz szakállú, matuzsálemi korú zsidó megnyerően mosolygott, de tehetetlenül tárta szét a karját.
– Nem segíthetek – mondta sajnálkozva. – Ezt a könyvet egy malabári férfi bízta rám évekkel ezelőtt. Lelkemre kötötte, hogy el ne herdáljam, bár annyit úgysem kérhetek érte, amennyit ér, mert egy élet munkája van benne.
– Hol az a férfi? – kérdezte Moorcroft.
Az öreg zsidó piros magocskákat szórt egy szürke kabátos gébics tálkájába, visszazárta a kalitka ajtaját, és csak ennyit mondott:
– Talán ő volt az utolsó Európában, aki értett malabáriul.
– De hol van most? – tette fel ismét a kérdést Moorcroft.
– A temetőben – mondta a boltos. – Kétlábnyira a föld alatt.
Valami nyiszorgásféle jött ki a torkán, és az angol nem tudta eldönteni, hogy köhögni szeretne vagy nevet.
– Próbálkozzon a cigányokkal.
Moorcroft először nem is az ajánlaton lepődött meg, hanem azon, hogy rajta és a rozoga boltoson kívül még valaki tartózkodik a homályos és zsúfolt helyiségben.
– Cigányokkal? – kérdezett vissza értetlenül, szemét a sötét sarok felé meresztgetve, ahonnan a tanács érkezett. – Hisz azoknak még rendes nevük sincs.
– Ráfael, Szidón hercege – mondta a férfi, aki a könyvekkel, afrikai maszkokkal és szobrocskákkal roskadásig rakott polcok közt gubbasztott egy karosszékben. Fején csuklyát viselt, s az ölében tartott láboskából valami gyanús küllemű eledelt kanalazott. – Márk, Alexandria grófja. Tintoretto, Etiópia száműzött négusa. Kell jobb név ezeknél?
Moorcroft tanácstalanul nézett a százéves zsidóra, akit viszonylag régóta ismert, de az nem sietett a segítségére, tett-vett a kalickák ikonosztáza előtt, egyik-másik madárnak cuppogott és csiripelt is, miközben a kővályúcskáikba vizet töltött. Láthatóan meg sem fordult a fejében, hogy a vendégeit bemutassa egymásnak.
– Mit kezdenék velük – mondta végül Moorcroft –, hisz azok még olvasni sem tudnak.
– Ne legyen már annyira angol – nevetett a fotelben ülő árny. – Magának van szüksége rájuk, és nem fordítva. Írni és olvasni valóban nem akaródzik megtanulniuk. Találnia kell valakit, aki felolvassa nekik a könyvét.
Moorcroft gazdag, ám takarékos ember volt: előző este azt latolgatta, vajon mennyit veszít, ha visszavásároltatja a könyvet a zsidóval. Most azonban, hogy ismét mérlegre tette az esetleges nyereséget is – micsoda szenzáció lenne, ha beigazolódna a sejtelme –, hirtelen úgy döntött, megtartja, elcsomagoltatja a poggyászába a könyvet.
– Lehet, hogy igaza van – mondta. – Gibraltárban majd időt szakítok rá, elutazom, vagy az egyik emberemmel elküldetem Andalúziába, a cigányok földjére.
Mégsem így történt, mert a férfi, aki ebédje vége felé járhatott, bekanalazta a maradékot, kikaparta a láboska alját is, aztán felállt, és előbújt szekrények közti fészkéből. Megállt Moorcroft előtt.
– Megengedi? – kérdezte, és kivette a könyvet a férfi kezéből. Kinyitotta, itt-ott belelapozott, aztán visszaadta.
– Ehhez nem kellenek cigányok – mondta. – Szászánida pahlavi nyelven írták a rózsanemesítés titkos fortélyairól. Tamil és szanszkrit versek is vannak benne.
– Moorcroft – hajolt meg az angol szertartásosan, és az az érzése támadt, hogy az idegen mosolyog, pedig nem mosolygott, szótlanul meredt rá. Moorcroft zavarba jött, megmagyarázhatatlan megfelelési kényszer vett rajta erőt, amiről az apja jutott eszébe, akit, és ezt addig még magában sem mondta ki, soha nem szeretett. – William Moorcroft. Orvos és állatorvos, lókórház-igazgató, a himlő elleni védőoltás elkötelezett híve. Ha aranyér kínozná, szóljon, és tíz perc alatt megszabadítom tőle egy konyhaasztalon.
A doktor úgy érezte, hogy a csuklya mélyéről figyelő kék vagy talán inkább szürke szem nem az arcvonásait kémleli, hanem a gondolatait. Aztán az idegen végrevalóban elmosolyodott, és jobb kezével hátrahúzta a homlokából a barna kapucnit.
– Alexander bég – mondta. – Az Atlasz és az Eufrátesz közt így ismernek, holott sem pasák ivadéka, sem hivatalnok, sem katona nem vagyok.
– Ó – csúszott ki az angol száján –, legendákat mesélnek magáról. Azt mondják, makacs, mint az öszvér és teherbíró, akár egy bivaly. Elárulja nekem, hogy igazából hová való?
– A földbe. Farkasok fogára. Keselyűk gyomrába. Mint minden ember.
– Tréfál? Elárulja, hol született? Hol a hazája?
– A hazám? – mondta Alexander bég. – Melyik hazám? A nyelv? Amin anyám és apám szólt hozzám? A szülőföldem? A földgolyó?
– Nem faggatom, ha titokban akarja tartani.
– Miért akarnám? Elárulhatom. Miért is ne? Talán majd egyszer.
 
(Folytatás a következő számban)

Vissza a tetejére