A kis doboz
Dudált a kapum előtt egy sárga DHL-futárautó. Nem emlékeztem, hogy rendeltem volna bármit is. Overallos gyerek ugrott ki a vezetőfülkéből, bekiabálta, hogy kit keres. Fizetnem nem kellett, aláírtam elektronikusan, amit alá kellett, átadott egy kis dobozt, és már ott se volt. Az átlagosnál jobban furdalt a kíváncsiság. A dobozka Bredából érkezett. Már régóta vártam erre a küldeményre, mégse hittem el, hogy tényleg az lenne, hogy tényleg el merte küldeni.
Mióta lezárták a határokat, nem utazhatunk, s ez a dobozka mintha a szabadságot hozta volna el. Bács Kata volt a feladója, az a lány, akivel Brüsszelben nemrég egy asztal két oldalán ültünk, söröztünk, s aztán a lány még egy utolsó géppel el tudott jönni Budapestre. Egyszer, egyetlenegyszer találkoztunk Pesten. A Margit híd budai oldalán ültünk be abba a bisztróba, amely körül nemrégiben még megfordult a tizenhetes villamos. Szépen ki volt sminkelve, parfümillat lengte be, könnyed, vonzó, nem tolakodó illat, ami befészkelte magát az orromba, és azóta bárhol megérzem, eszembe jut az a kaland. Csinos volt a lány, látszott, hogy készült az estére. Stroopwafelt, eredeti holland karamellás ostyát és egy doboz holland sajtot hozott ajándékba. Zavarba jöttem a figyelmességtől, én nem készültem ajándékkal. Magyarázkodni kezdtem, de leintett, hogy nem számít, ő ilyen, ő szeret adni. Nem voltam lelkileg jól, alig túl a szétesett házasságomon. Nem tudtam pontosan, hogy mire is kellene készüljek. Brüsszelt leszámítva nem találkoztunk egyetemista korunk óta. Ő már vacsorázott, egy pizzát elfeleztünk. Kata bort ivott, én meg mentateát. Kissé igazságtalannak tartotta, hogy egyedül iszik. Sajnos vezetek, mondtam, de felajánlottam, hogy ha elmegyünk hozzám, akkor ihatunk mindketten. Van otthon jó birspálinkám, mondtam. Az ötlet tetszett neki. Zárás előtt távoztunk a bisztróból, és elindultunk ki a városból. Kata a legkisebb gyermekét is elhozta magával, az anyukájánál hagyta éjszakára, hajnalig szólt a kimenője. A feleségem épp lelépett a volt főnökével, üres volt a kégli. Gyertyafényes pálinkakóstolás lett, a háttérben halk Norah Jones ment, elcsipegettük az ajándék holland sajtot, némi friss kenyérrel, volt a hűtőben fekete olívabogyó is. Meg a birspálinkát, persze. Egyetemistaként gyakran táncoltunk együtt az asztalon, de soha nem volt köztünk semmi, csak mindig jól éreztük magunkat egymással. Szerettünk a buli végéig maradni. Mindketten jártunk épp valakivel, ami akkor komolynak tűnt. Kata akkori barátja összekeveredett valahol egy lánnyal, aki reggel uzsonnát csomagolt neki, ő meg ettől annyira meghatódott, hogy elvette feleségül. Ilyen egyszerű az élet. Kata meg kikerült a látószögemből. Megnősültem, Kata férjhez ment, külföldre távozott, aztán a fészbukon ismerősök lettünk, s amikor Brüsszelben volt könyvbemutatóm, Kata átvonatozott a barátnőjével Hollandiából. Jólesett látni egymást sok év után. Sárga pulóvert viselt, és mint egy megriadt madárka, olyan volt. Mint akin a lánctalpas élet nemcsak átrobogott, hanem vissza is tolatott. Aki nem panaszkodik, igyekszik beilleszkedni a fogadó országba, sokat dolgozik, gyereket hordoz óvodába, iskolába, edzésre, orvoshoz. Megtanulja az ország nyelvét. A férje közgazdász egy amerikai multinál, ahol jól fizetnek, és kihajtják a belét. Este későn esik haza, már nincs türelme feleséghez, gyerekekhez. Különösen a feleségéhez, a gyerekek meg már alszanak. Goromba, bántja is. Persze csak szavakkal. Kata lenyeli. Három gyerekkel elég szűk a menekülő útvonal. Talán haza. Talán nem most. Talán egyszer. Csak kicsit legyenek nagyobbak a gyerekek. Tanuljanak meg hollandul. Ez mind az arcára volt írva, meg se kellett szólaljon. Könnyen sírt és könnyen nevetett. A könyvbemutató után együtt néztünk várost, együtt ebédeltünk egy nagyobb társasággal a közeli szír étteremben. Beültünk egy pubba belga söröket kóstolni. Próbáltam rábeszélni, hogy maradjon éjszakára, hogy aludjon ott, és látszott, hogy hajlana is rá, szeretné, de megígérte a gyerekeinek, hogy hazamegy, hát hazament. Mielőtt a vonatállomásra indultak, jól megöleltem. Annyira, hogy Kata barátnője megkérdezte, mi volt ez. Én se tudtam, hogy egy ilyen ölelés hová vezet. Kata aztán gyakran írt, amikor az uszodában a gyerekre várt, s néha fel is hívott, amikor a grachtok partján futott. Esténként fotókat küldött magáról. Különböző testrészeiről, különböző pózokban. Először csak kis részleteket. Egy váll, amiről lecsúszott a ruha, egy lábfej vörösre lakkozott körmökkel, aztán egyre merészebbeket. Tetszett neki ez a játék, ez az ártatlannak tűnő virtuális kaland. Most meg ott állt egészben előttem az, akivel az utóbbi húsz évben egyszer találkoztam, de mégis majdnem minden látható részletét ismertem. Egy piros bugyiban állt kissé félénken, kissé provokatívan. A birspálinka megtette hatását. Feloldódott. Azt kiabálta hangosan, hogy Jézusom, ne hagyd abba. Aztán mégis abba kellett hagynunk. Hajnalodott. Megígérte a kislányának, hogy ébredésre ott lesz. Levittem a város szélére. Beült egy taxiba, és elment. Visszarepültek Bredába. A reptérről még írt. Azóta leálltak a repülők. Nem utazhat. Az áprilisra lefoglalt RB&B-jüket törölték. Talán a nyár. Eszébe jutott, hogy legalább a bugyiját itt hagyhatta volna. Helyeseltem. Tényleg. Még soha nem hagyott nő bugyit nálam. Nevettem magamban. Nem hittem el, hogy el fogja küldeni, de tavasz óta vártam. Ezt hozta el a DHL. Mezítláb sétáltam a kertben, néztem a vöröslő csipkebogyókat, talán pont olyan színűek, mint az a bugyi. Álltam a doboz fölött, de nem nyitottam ki.
Vissza a tetejére