Sárga Lada
A sárga Lada volt az ő névjegye. Azzal gurulta be a vidéket, az autó bírta a hepehupás földutat, a sarat és az alattomosan rejtőző tengelytörő köveket. Azt mondták rá, hogy vándorfodrász, és ez igaz is volt, meg nem is, mert bár szinte mindig úton volt, ugyanazokat a dűlőket, faluutcákat és tanyautakat járta. Karesz miatt jöttek a faluba, aki most hol van. Fogalma sincsen, nem is kérdezősködött, felőle temetőben is lehet. Utoljára még azt mondta, hogy adja oda neki a Ladát, kifizeti. A kurva anyádat fizeted te ki, Karcsikám. Csattant az arcán néhány pofon, de hát a keze ügyében volt az olló.
Aztán itt ragadt. Volt állandó vendégköre, négy-öt magányos férfi, abból hárman falun, ketten tanyán laktak, és voltak nők, egész családok, a Simonyiék, apa, anya, a két izgő-mozgó kisgyerek. A nagylány újabban cirkuszolt, frizurát akart. Az apja dörmögött, nekem itt nem kurváskodsz. Házhoz járt, várta a kókuszgolyó és a diólikőr. Mindenkinek csak Juditkám. Nem késett. Nem is érkezett korábban. Mindig időben állt meg a ház vagy a tanyaudvar előtt a sárga Lada. Ha váratták, gyorsan továbbállt. Tudták ezt, ezért nem váratták.
A Juditka nem szarozik, kedves és segítőkész, mint a jó tündér, mosolya angyali, nem zavarják a legyek, a trágyaszag, művészkeze van, de nem szarozik. Turczi bácsihoz csak a nullás nyírót kellett bevinni. Bálint, Fegyveres és Sikonda János újabban fölnyíratták a tarkójukat. Régen is volt ilyen divat, meg hitlerbajusz. Kefebajusz már nincsen. A szótlan Sikonda mindig vasalt ingben, bonbonnal várta. És mindig kikísérte. Integetett a kapuból. Volt egy özvegye, a Varga Rozália, hozzá a nagy táskával ment, sok dolog kellett, a túletetett tacskó ismerte már, totyogott mellette az ajtóig. Tartott vagy három óráig a művelet, Varga Rozália unta már az özvegységet, nem hiába jelent meg minden kultúrházi eseményen. A legutóbbi Trianon-énekest után a házban maradtak az igazgatóval. Mindenki tudta, majd az igazgató felesége, aki szintén kuncsaftja volt, az is megtudja. Egy ilyen vidéken a boltos, a háziorvos és a patikus tud a legtöbbet. Vagy inkább ő, Judit. Mert nemcsak meghallgatta az életüket, de be is járt hozzájuk, látta, hogyan élnek. A szavak mindig máshogyan élnek, mint az ember. Tárgyak, esküvői fényképek, régi bútorok köszöntek neki. Ha valami már nem volt a helyén, magyarázkodtak. Vettek újat. Megmutatták az új konyhagépet, szép, nem? Hát nem egy sparhelt, az már igaz. Tudta a macskák nevét. Cirmi, Bandi, Betmen. Ez az új kukoricamorzsoló, na, próbáljuk ki. És duruzsolták közben, mintha örökké duruzsoló rádiók lennének, sorolták az életüket. Főbb híreink, koncert, beszélgető egy óra, kívánságműsor, a tudomány határai. Ő csak hallgatott. Még csak tanácsot sem adott, ha kérdezték, a fejét csóválta, na, még ilyet. Csodálkozni lehet, megrendülni vagy sajnálkozni, de állást foglalni nem kell.
Gyakran az egész nap elment, akkor estefelé, már szürkületben vagy sötétben megállt a Betérő előtt. Ott lehet Sanyi, a körzeti megbízott, de nem zavarta, három ház lesz csak az autóval hazáig, Sanyit se zavarta, na, majd éppen ezért fog szólni. Mindig egy deci tojáslikőrt kért. Valaki súgott, hogy újabban a szájukra vették.
Miért nincs férje? Miért nem választ innen? Nagyra tartja magát, azért. Akkor meg miért nem megy el? Máshol nem kellene, azért. Aznap este elég sokan voltak. A megdöntött biciklik sorából is látszott. Sanyi kint cigarettázott.
– Eléggé fel vannak spannolva – szólt, ő csak megvonta a vállát.
Belépett, köszönt, visszamormogtak neki, aztán csönd lett. Valaki beleharákolt. Béla kérés nélkül kitöltötte a likőrt, aztán kivárt, majd intett a szemével, mondani akar valamit. Úgy tett, mint aki suttogni szeretne, de elég hangosan mondta, értették a sarokban is.
– Judit, te tényleg? – és megbökte belülről a száját a nyelvével vagy háromszor.
Kicsit elgondolkodott, most már a közepében volt. Hát legyen.
– Kire gondolsz, Béla?
– Az öreg Sikondára, Juditka. Például.
– Mert van más is?
– Én azt honnan?!
– Szóval az érdekel, hogy szopok-e?
Sűrűsödött az egyébként is állott levegő, olyan nehezebb fajta, képpé is vált, ugatott kint a Szárazék kutyája. Na, hogy ebből most mi lesz. Hogy mászik ki innen a Béla. A Juditka egy tündér, de azért. A Kareszt is megdöfte, nem?
– Az csak egy vicc volt – dünnyögte Béla, és töltött még egy kis likőrt. – Már azt se lehet?
– Hát persze hogy lehet. De nektek ki mondta?
– Ki, ki, hát ő.
– Sikonda azt mondta, hogy nyírás után leszopom?
– Előtte, a hajszálak miatt.
– Nekem is mondta – szólt valaki a sarokból, Béla segítséget kapott, vagy tényleg így volt. Röhögtek.
– De biztos, hogy mondta, Béla?
– Még józanul, Juditkám. Józan volt, mint a söntés.
Kipróbálta otthon, milyen, amikor szembe öntenek valakit tojáslikőrrel. Egy feles szilva jobb lett volna. Volt neki likőrje, meghúzta előbb, aztán az ujjára öntött, a szemébe kente. Nem mart különösebben. Nehéz fátyol a szaruhártyán, ragadnak a szempillák.
Még este fölhívta Katit, tud-e valamit. Akármit. Nem jött be a fodrászkodás? De, tökre bejött. Akkor? Katikám, találj ki valamit, járasd szépen a motort. Katinak mindig volt ötlete, a városban lakott. Panel. A város nem túl nagy, negyvenezres lélekszám, folyó, közel a pesti út, ezért aki ott lakik, annak mindig több az ötlete, mint annak, aki falun él. A városban fontosabbak az ötletek, és az okos ötletek be is válnak. Falun nem nagyon lehet ötletelni. Marad a föld, a bolt, a kisszolgáltatás. Ha csinálsz egy kolbászgyárat, és beválik, máris jön a nagyhal, bezabál. Katinak most is volt ötlete, egyébként néha túl sok, most például a zálogház. Bele fogsz jönni, Juditkám. Egy-két napig tanulsz, még át is fognak baszni, de aztán olyan leszel, mint egy jó szomelié. Az meg mi a túró. Borász, íz, évjárat, gyümölcsök, savtartalom. Nem tojáslikőr, Katika. Na, na, na! A zálogházas Cserjésnek most jelentette be az eladója a veszélyeztetett terhességet. Otthon kell maradnia. Cserjés eladót keres. Lehet, hogy majd meg is akar dugni. A sárga Ladád megvan még?
Hát persze.
Beszarás, te aztán nem vagy semmi, Judit. A kócolást miért hagytad abba?
Szoptam a kedves ügyfeleket, Katikám.
Tényleg? Ó, hogy rohadnának meg.
Katinak általában igaza volt, mert Cserjés nyomban fölvette, leigazollak csatárnak, bébi, és már a második nap jelezte közeledési szándékát. Ő azt mondta, sajnos most éppen úgy van, meddig, bébi, elég sokáig, néha évekig is eltart, sőt, lehet, hogy már egész életében így marad, nézett szépen, őzikésen Cserjés szemébe, aki végül bólintott, sajnos akkor kevesebb az apanázs. Sajnos. Semmi baj, majd kikalkulálja valahogy. Cserjés három napig vele volt, betanította. Értékbecslés, árajánlat, a papírmunkák, zálogjegy, pénzkiadás. Aztán magára hagyta. Egyszer valami álezüsttel tényleg átvágták, többé soha. A bent lévő gyűjteményen is gyakorolt, fazonarany, tört arany, érmék, befektetési arany. Másként kellett mosolyognia, mint egy fodrásznak. Aztán rájött, a fodrászok nem is mosolyognak. Ahhoz nem kellett. Nyírja a tarkót, minek mosolyogjon.
Aznap még dél sem volt, amikor belépett a boltba a fiú. A fiú nem fiú volt, hanem férfi, de fiúsan hatott, félszeg volt, nem hozott semmit, nem akart beadni semmit, úgy csinált, mint aki csak nézelődik, valójában beszélgetni akart. Jól van, beszélgessenek. Meglátta őt az ablaküvegen át, meglátta az arcát, és be kellett jönnie. Három nap múlva is megjelent. Olyan furcsákat mondott, szépeket. Aztán egy hét múlva megint benézett. Már melegek voltak, jött rövidnadrágban, szőrős volt a lába. Nem vesz ki szabadságot, üdülés? Ő nem üdülhet, mondta a fiú, olyan a munkája. Mit dolgozik. Az öregek otthonában van négy éve, és költő. Ez így soknak tűnt egyszerre, de azért megkérdezte, mi közük az öregeknek a költészethez, mire a fiú azt mondta, a költészetnek mindenhez köze van, egyfelől ő beszélget a halállal, sokféle halál van, sok arca van a halálnak, sok tulajdonsága, mondhatni, jelleme van neki, ő figyeli ezt, de nem csak a halálról ír verset. Kivett a táskájából egy folyóiratot, itt van egy vers, Sárga autó a lombok között, ő írta, Vida Bertalan, Berci. Nahát, az ő Ladája van a versben? Az ő Ladája, nevetett a fiú, akkor már tartotta a gyűrűt, jegygyűrű volt, ő meg nyomban fölbecsülte, ezt talán be akarja adni, Berci? Igen, be akarta adni, szüksége lenne némi pénzre, még tartozik a nyomdának.
Elfogadta. Többet is számolt. Berci később hozott egy könyvet, inkább füzetet, Sárga autók, ez volt a címe, Vida Bertalan versei. Ezt te írtad? Én. Kiadták! Ünnepeljük meg! Megünnepelték, Judit azt gondolta, nem fog tojáslikőrt inni, inkább unikumot, ő fizetett, a szex átlagos volt, de mivel régen csinálta, jólesett. Nála voltak, az albérletben, amit Kati szerzett. Kis panel, jó áron. Mi lenne, ha teherbe esnék? A tömb alatt állt a sárga Lada, ráesett a fény. Kérdezte Berci, hogyhogy sárga. Apám vette, ilyen volt, megtetszett neki, hogy sárga. A kocsiban halt meg. Szívroham. Már nem tudott elindulni. Szolid, kék füsttel járt a motor. Apa a kormányra dőlve.
Másnap Berci hozott egy nyakláncot és egy pecsétgyűrűt.
Lassan az egész családi vagyont idehordod.
Egy régi művészi tartozás, nem szeretne beszélni róla, annyira kínos. És kérni sem szeretne. Ezt persze úgy mondta, hogy nyomban elfogadta volna, ha kap. Kölcsön. Ja. Judit nem kérdezett vissza, kölcsönt nem fog adni, azt nem. Egy asszony behozott két aranyfogat, azon gondolkodott, hogy csinálta. Meghalt a férje, és kiütögette a fejéből? Nem kérdezett, az asszony magától mondta.
Kikaparták a tyúkok. Volt régen egy cigányverekedés az udvaron.
Amikor az asszony elment, elővette a pecsétgyűrűt. Lóheremintás. Ismerte jól. Tudta, kinek az ujján volt.
Berci elhívta ebédelni, és nem sok hezitálás után azt kérdezte, odaadná-e neki egy napra a Ladát, estére már hozza is. Gondolkodott, el fogja lopni. Eladja. De mert túl sokat járt az eszében az apja, legalábbis arra jutott, hogy nem kellene annyit foglalkoznia vele, odaadta. Berci a levesbárba vitte, tavaly nyílt. Vietnámi levesek, tíz óráig főzik. Ez a koriander íze. Ja igen, és még van ez a fülbevaló. Kedves kis darab. Beveszi? Bevette. Öregek hordanak ilyet.
A rendőrség még este fölhívta, hogy a város határában fölborult a sárga Lada, totálkáros lett. Bemondták a rendszámot. A magáé? Igen. Ellopták? Nem, kölcsönadta. Egy bizonyos Szimcsák Endrének? Nem, Vida Bertalannak. Szimcsák Endre, ez van az elhunyt igazolványában. Fiatal férfi, fehér edzőcipő? Igen, ő vezetett. Mind a ketten meghaltak. Ki volt a másik? Fiatal nő, még tart az azonosítás, nem voltak papírjai.
Megnézte az interneten, alig kapott levegőt, tényleg volt egy Vida Bertalan nevű idős, kopaszodó költő, és volt kötete, írt sárga lombokban száguldó sárga autókról, azt írta, az őszben mindenki ült, az őszben senki se ült, az ősz az a festett üresség, az ősz az foglalt, és baleset minden falomb.
Megakisfaszomat.
A sárga Ladát egyenesen a roncstelepre vitték, még a tartalék telefontöltőjét se találta. Véres volt minden, kívül a behorpadt sárga tető is. Elment Szimcsák temetésére, állt a sírhoz közel egy vékony asszony, az anyja vagy a szeretője anyja, mindegy. Néhány idióta alak, kisvárosi alternatívok, az egyik cowboykalapos, gitár a hátán. Volt egy másik asszony, ő az öregek otthonából jött, az intézeti kocsiból szállt ki, nem is jött közel a sírhoz. Akkor döntött úgy, hogy bemegy oda.
Kati fölhívta, Cserjés őrjöng, hogy megloptad.
– Be se jelentett a tébénél, a gyűrű meg annyit ér, mint a ki nem fizetett bérem. Kvittek vagyunk.
– Attól még megfogja a nyakad – Kati elég ideges volt.
– Karesz is megfogta, tudod.
– Nem akarsz visszamenni nyírni?
– Ja, nem már. Felvettek az öregek otthonába, tudod, üresedés lett. Pelenkázni fogok, mosom a szart, Katikám. Forgatta közben a pecsétgyűrűt, nézte a lóheréket.
– Holnaptól kezdek – mondta, és aznap még bement újra.
Az intézet bejáratán fáradt fekete zászló lógott. Azon gondolkodott, ha bentlakó hal meg, kirakják-e. Az is igaz, hogy most két pótolhatatlan és nagyszerű munkatárstól búcsúznak, akik nagy boldogságukban fejre álltak egy sárga Ladával. Szimcsák Endre és a mindig vidám, segítőkész Brigi. Már a recepciónál állt, a lány fürkészte a pult mögül, maga a…
– Igen, én vagyok az új erő. Holnap kezdek. Körbenézhetek?
– Hát persze.
– De alá kell írni, hogy…
– Természetesen – és aláfirkantotta a nyilvántartási lapot.
Milyen hosszú egy folyosó.
Halálszag, valahol szól a rádió.
Tizennégyes szoba. Egy ideje ott időzött Sikonda bácsi, voltaképpen egy rendes elfekvőben. Amikor belépett, az állig betakart öregember kinyitotta a szemét, nem is csukta le. Megismerte. Nagyon kócos volt, régen nyírást érdemelt volna. Széket húzott az ágy mellé, kikapcsolta a zümmögő kisrádiót. Letette az asztalra a Fantát. Aztán elővette a gyűrűt.
– Ó, leesett? Maga találta meg, Juditka? – zihált az öregember.
– Nem én, hanem az Endre, a Szimcsák Endre.
– Az jó fiú. Nagyon rendes fiú az Endre. Ma még nem is láttam.
Az öregember nehézkesen fölült, az ölére hullt a takarója, nyúlkált a papucsa után a lábával, nem segített neki. Sokat fogyott, váz lett. Juditka, nem segít? Nem. Mintha meg se hallotta volna, Sikonda nézte a gyűrűt. A feleségétől kapta, elmondta néhányszor, most is el akarta mondani, hozzá is kezdett, hogy akkor kapta, amikor holtan született a gyerek, és aztán már több nem is lehetett, de Judit leintette, nem kell, tudja az egészet, kívülről fújja. Az öregember egyenesen ránézett.
– Én… – de nem tudta kimondani.
– Maga?
– Én nagyon szerettelek, Juditka.
– Ne mondja.
– Annyira, hogy… hát miért nem nő gyorsabban egy haj?! Tartsd meg ezt – mutatott a gyűrűre. – Ha ezért jöttél.
Akkor már fölállt, visszahelyezte a kisszéket az asztal mellé. Kezet mosott a fali csapnál, csak lerázta. Gombolt a kiskabátján.
– Kapcsold be a rádiót, Juditka.
Nem kapcsolta be.
– Mostantól mindennap lát majd.
– A rádiót, kérem.
– És végignézem, hogy megy el.
Az öregember a rádió után nyúlkált, le fogja verni. Az ujjára húzta a gyűrűt, vizes volt, lötyögött is. Judit bekapcsolta a rádiót, ment a kívánságműsor.
Újra kezet mosott.
– Én leszek a kislánya, aki vár magára, Sikonda bácsi.
Vissza a tetejére