Maradj
Két és fél órája várt már a folyosó végén. Kilencezer kibaszott másodperce tanulmányozta látszólag elmélyülten a padlólapok mintáit, hol Ferenc Jóska profilját látta bennük, hol Micimackóét, akit a fia kis szobatársa Mikimakkóként emleget, a lakhelyét meg úgy hívja: Mikimakkó kukkója. Nem akart arra gondolni, mi lesz. De úgy nem akart, hogy annál jobban már csak azt nem akarta, ami van. Mit mondott az orvos? Hat óra? Lehet, hogy eltart hat órán át is? Még a fele sem telt el. Most kell egy bláz!, gondolta Misi. Minnyá jövök, mormolta. Ferenc Jóskák és Mikimakkók profiljainak tucatjain tiporva ért el a liftig, ami levitte a földszintre, ott végigszédelgett egy túlságosan is ismerős folyosón. Oda, ahol a kávéautomaták álltak. A kávéautomaták, amelyek már lassan két hónapja tagolták a mindennapjait. Aprót kotort elő a zsebéből. Sorra bedobta őket. A gép zörögve-fújtatva kiizzadt magából egy papírpohárnyi löttyöt. Misi kiballagott a főbejárat melletti dohányzóhelyre. Remélte, hogy egyedül lesz, bár tudta, ez az a hely, ahol szinte soha nem lehet egyedül. Egy sorstárs apuka volt ott, akivel röviden megbeszélték, mi van a gyerekekkel, és egy fiatal, jól öltözött fickó. A nagy melegben is jól szabott nyári öltönyt viselt, elegáns, mondhatni, flancos cigarettát szívott. Azt hitték, orvos, azért nem keveredik velük.
Másnap az intenzív osztály előtt álldogálva derült ki Misi számára, hogy ez az ember és a felesége egy halálra várnak. Egy olyan gyerekére, akinél, mondjuk egy baleset következtében, beáll az agyhalál, a szülei pedig gyorsan aláírják a beleegyező nyilatkozatot, amely lehetővé teszi, hogy a kislány vagy kissrác szívét kioperálják, és helikopterrel a lehető leggyorsabban odaszállítsák, ahol ők és az ő kicsi fiuk már régóta reménytelenül várják azt. Persze nem jó akármilyen szív. Olyannak kell lennie, amit a szervet eltávolító orvos alkalmasnak talál, és szakmai szempontból, az elvégzett vizsgálatok és az elhunyt rendelkezésre álló kórtörténete szerint is megfelelő az átültetésre. Ám alig egy héttel később ez a két, mindig elegáns és fegyelmezett ember örökre eltűnt az intenzív osztály folyosójáról. Misi később hallotta, hogy a kisfiuk nem bírt tovább várni.
Szóval, ott álltak a kórház bejárata mellett, minden kimondhatót kimondtak már, éppen elérkeztek a minden elfojthatóról való hallgatás második cigarettányi idejéhez, amikor egy új ember közeledett néma társaságukhoz. Csíkos pizsamát és papucsot viselt. Egy kerekeken gördülő infúziós állványt tolt maga előtt, s míg zavartalanul folyt belé az anyag, rágyújtott. Olyan élvezettel, hogy Misi simán el tudta volna képzelni egy, a dohányzást népszerűsítő reklámkampány arcának. Ők ott hárman egyáltalán nem lepődtek meg, de a fazon egyrészt úgy tett, mintha magyarázattal tartozna nekik az állvány miatt, másrészt a hangulatot is igyekezett feldobni, s mintha ezer éve ismerne minden jelenlévőt, beszélni kezdett. A doki megtiltotta a bagót, de könyörgöm, már több mint egy hete műtöttek, ennyit csak megengedhet magának egy magamfajta panelproli. Felnevetett. Misi kényszeredetten elmosolyodott. Egyébként is, folytatta az infúziós, én már voltam halott, mi árthat már nekem? Nem hiszitek, mi? Pedig tényleg. Kis hatásszünet után, amibe belefért még egy látványos füstkarika útra bocsátása is, belekezdett a sztorijába. A hangütésén, a gesztusain, és ahogy büszkén és élvetegen a füstbe nézett, érződött, hogy nem először vezeti elő ezt a műsort. Szóval egyik nap megyek haza villamossal, mert mindennap villamossal járok, de mire felszállok, a sok kis buzi középiskolás persze megint elfoglalta az összes ülőhelyet, úgyhogy fogom azt a kurva kapaszkodót, ahogy máskor is, és zötyögünk hazafelé. A kis taknyosokon szokás szerint felbasztam az agyam, de nem szóltam, mert minek szóljak? A végén még engem kezd csesztetni valami okostojás, hogy ne zaklassam a kiscsajokat, mert rendőrt hív. Nem mondom, hogy azok miatt a redvás ülőhelyek miatt volt, de ha rendőrt nem is, mentőt aztán csak hívtak. Jó dramaturgiai érzékkel itt szünetet tartott, rágyújtott egy újabb talpasra, mélyen letüdőzte a füstöt, és szélnek eresztett egy újabb füstkarikát. Olyan hirtelen jött az egész. Azt éreztem, mintha többmázsás súly nyomná a mellkasomat, dőlt rólam a víz, elájultam. Az volt a mákom, hogy az egyik utasnál volt telefon, hívta a mentőket. Állítólag hamar kiértek, újraélesztettek. Percekig a klinikai halál állapotában voltam. Mikor ezt a fiamnak meséltem, rögtön azt kérdezte, hogy milyen volt odaát. Mondtam neki, hogy nincs ott lófasz se, nemhogy alagút vagy vakító fény, semmi. Tudjátok, mit válaszolt? Na, szerintetek? Misiék tanácstalanul néztek egymásra, még az elegáns fickó is érdeklődést mímelve az infúziósra emelte a tekintetét. Hát azt mondta, apa, bazmeg, tevalószínűleg rossz irányba indultál. Itt diadalittasan felröhögött. Jó, nem? Apa, bazmeg, tevalószínűleg rossz irányba indultál. Nem értette, a többiek miért nem érezték akkor és ott ezt a poént olyan fergetegesnek.
Misinek elege lett az infúziós idétlen locsogásából. Bocs, várnak, motyogta, és elindult. Vissza a kórházba. A kávéautomata melletti kukába, a többi közé dobta összegyűrt poharát. Mennyi fájdalom és félelem, remény és reménytelenség gyűlt össze ezekben a poharakban, gondolta. Arra, hogy mi történt és történik éppen az egyik műtőben, gondolni sem akart. A felvágott mellkasra, a megállított szívre, a vért a testben keringető gépre, a szikékre, csipeszekre, fogókra, kesztyűs kezekre. Az infúziós meséjében keresett valami fogódzót, amivel elterelheti a gondolatait, és be is ugrott egy emlék. Egyszer egy amerikai lánynak szeretett volna egy teljes, mert egész és értelmes mondatot mondani, de hosszú agyalás után is csak a Clash egyik számának a címe bukott ki a száján. Nem azért, mert tényleg ezt akarta kérdezni, inkább mert akkoriban sokat hallgatta ezt a dalt. Should I stay or should I go?, kérdezte sután, mire a lány némi habozás után magyarul válaszolt: Maradj! Erre ő fogta a kabátját, és távozott, mert eleve menni készült. A lányt nem látta többé.
Fura, gondolta, hogy most, amikor nem akar valamire gondolni, ez a jelentéktelenségében is semmitmondó pillanat tolakszik a tudatába. Közben felért a folyosóra, elfoglalta helyét az ablakmélyedésben, és folytatta a Ferenc Jóskák és Mikimakkók sziluettjeinek idegesítően unalmas tanulmányozását. Az idő olyan lassan telt, hogy még tagolni sem lehetett. Aztán egyszer mégis nyílt az ajtó, ami mögül kilépett végre a sebész. Az arcán sem öröm, sem bánat nyomai nem látszottak, csak a mérhetetlen fáradtság árkai. Lépett kettőt tétován. Mindjárt kimondja, amit nem lehet visszavonni, gondolta ijedten Misi. Maradj!, suttogta maga elé. Ne menj még! A nemút az élet.
Aztán elragadták a megkönnyebbülés mocskos hullámai.
Vissza a tetejére