Eső - irodalmi lap impresszum

Téli tárlat; Belső vidék; Halálvonat

Téli tárlat
 
a fák karjait lassan gipszbe rakja a tél,
a kint felejtett kerti sörpadokra ráfagynak
a nyári slambucfőzések emlékei. nagyapám
ilyenkor szenet hordott és lapátolt a falunak,
apám a tűzifát rakta fel a plafonig. szerettem
tapogatni a cserépkályha meleg testét,
arcomon rózsák nyíltak, illattalanok.
abban a szobában ropogott a tűz, ahol
a zongorám állt. Bach menüettjére még
egy utolsó táncot roptak a pernyedarabok,
s ebben a háromnegyedes lüktetésben
elhamvadtak zongorista álmaim. a fiam
már nem látott kályhában pernyét, nem
hallott faropogást, nem fogott szeneslapátot,
nem szagolt és nem ízlelt lefojtott kályhafüstöt.
nem tudja elképzelni, hogyan hűlhet ki a szoba
reggelre. hogy a dédim kemencepadkáján milyen
jó volt melegedni, hogy a lisztnek is illata volt.
néha úgy tűnik, mintha minden csak darabokban
hullna: nagyapám szénmaszatos keze, apám kérges
tenyere, dédim lisztporos halántéka, nagyanyám
horgolt kalapjai. befagy bennem a Mnémoszüné,
az emlékezés folyója. berepedezik, s léket kap a múlt –
 
 
Belső vidékek
 
egy hokedliről lépett le,
kötéllel a nyakán lógott a csilláron,
azóta nem nézek soha a plafonra –
 
a plafon nagy gyászzsebkendő,
én legalábbis annak gondolom;
hideg és nyirkos most az este –
 
félek, hogy nagyanyám hiába ígérte meg,
mégsem találkozunk soha többé,
csak belém oltotta a túlvilág hitét –
 
miközben egy homokórát figyelek,
az ő hamvait látom benne leperegni:
gyűrűsujját, homlokát, búzakék szemét –
 
tél van, nincs hideg, mégis fázom,
farmerdzsekim jobb zsebében a maszkom,
barátnőm varrta, apró virágmintás, mint az élet –
 
 
Halálvonat
 
valaki fölkel a sínekről, s az égi létrán
felfelé mászik, nem tud mást, csak
elhinni, hogy nem ő halt meg, hanem
benne a Másik –

Vissza a tetejére