Kopriva Nikolett

Űrséta; Jelenések

Űrséta
 
Szerettem énekelni átkozottul
a Doors-szerű határtalan zenét.
Dohányszagú szobák, a lét kifordul,
eközben egy Szinyei Merse-kép
 
lebeg falam előtt, kiszól belőle
a lány piros ruhában réveteg:
figyelj, a nap kialszik delelőre,
a test kimúl, ha megszület. Legyek
 
lepik a lámpabúra belsejét.
A hangokat egy pók szövi, s megértem,
az éj csak átmenet, kobalt vadon.
 
Felébredek, karomban áll a jég,
az ablakok megremegnek fehéren.
Sötét a kert, a lány beszél – hagyom.
 
 
Jelenések
 
fürdőszobában farkas vonyít,
morajló tenger a fejemben.
 
elköltöztünk abból a kis házból,
pedig ott a kezdet az utolsó szoba végén
a barna függöny mögött.
huzat tépi huszonöt éve.
 
a falon meghasadt tükör.
felváltva beszél benne két világ.
közeltávol.
 
fa tövében művirágok, feltörnek az égig.
a bizonytalanság
merengő fekete kutya.
mindig ugyanazokat az utcákat járja.
 
a Fekete-tenger eléri a fenyőket Odesszában.
egy asszony eladja mindenét, és
felszáll a hajóra.
nem néz vissza.
 
volt egy év, amikor minden éjjel
hangyák özönlöttek ágyamba, azóta
kényszeresen vakarózom.
 
a bizonytalanság rongyos kisfiú az utcán,
dohánylevelet rág, és üvölti, hogy
 
Carl Solomon! (…) veled vagyok a Sárga Házban
ahol hetvenhét sokk sem téríti vissza lelkedet az űrt keresztező
zarándokútjáról porhüvelyébe
 
nyelvem, szemem ég, fülembe
ólmot önt a farkasének.
 
anyám tésztát főz a régi házban,
sárga gőz szorong csillár és küszöb között.
a kádat eszi a rozsda, és
huzat tépi a függönyt.
 
málnabokor kúszik a kerítésen,
föl a ház falán, át a sosem látott
szomszéd rejtélyeket őrző kertjébe.
nyírfák nyelik el.
 
volt egy év, amikor minden éjszaka
hangyák másztak szemhéjam alá,
be az álmaimba, rázúdultak
a sárga hintára a posztkommunista
lakótelep udvarán.
 
nem akarom többé
tükrökben látni magam.
 
a bizonytalanság egy idegen férfi,
a balkonomon cigarettázik.
kiabálom, hogy takarodjon innen, de
nem hall.
 
fehér farkasok futnak az utcán.
üldözik az időt.

Vissza a tetejére