Kedves Szandra,
feladtad a leckét a kérdéseddel. Egy levél keretében értekezni arról, hogy mennyire tartozik a művészet lényegéhez az egó kivonása az alkotásból? Vajon nem pusztán azért érzem némiképp frusztráló feladatnak, mert pont az egómat nem tudom kivonni belőle? Ha nem áll rendelkezésemre legalább ennyi meg ennyi karakter, akkor nem fogom tudni érthetően elmondani. Tehát nem fogom megértetni magam. Nem fognak megérteni. Engem. Én, én, én.
Levelezésünk során többször szóba jött Knausgård Harcom-sorozata, melynek záró darabja az idén jelent meg magyarul. Végül elolvastad? Én most olvasom, és két év kognitív disszonancia után kezdenek ülepedni bennem a dolgok. Az első kötet óta nyugtalanít az ellentmondás, hogy míg irodalmi szempontból talán a tökéleteshez közelítő munkát tartok a kezemben, addig emberileg minősíthetetlen. Vajon nem ezt jelenti a tökéletes blöff? Amikor anyámnak azt mondtam, hogy nem értem, hogyan volt képes kiadni az újabb köteteket annak ellenére, hogy a felesége már könyörgött, hogy hagyja abba, anyám csak annyit felelt, hogy hát más befalazta a feleségét. Erre még visszatérek.
Úgy gondolom, hogy ma már idejétmúltnak számít a gondolat, hogy a művészet az élet fölött áll. Egykor még progresszív volt, de hogyha leszámoltunk a strukturalizmussal, a modernséggel, és folyamatosan leszámolunk mindennel, intellektuálisan sorra meghaladunk minden iskolát, akkor érzelmileg miért ne haladnánk? Márpedig a regény kapcsán felmerülő kérdésekhez olvasóként elsősorban érzelmileg kell felnőnünk, azt hiszem. Egyénenként, mert itt végképp nem működik az olvasó mint eszmény. Végső soron a nárcizmus nagyregényét tartjuk a kezünkben, így már maga a szöveg is megkívánja az én előtérbe helyezését olvasáskor is.
Idejétmúltnak tartom tehát a gondolatot, hogy a művészet az élet fölött áll, az életet pedig fel lehet áldozni, ha valami nála nagyobb születik. Ide természetesen be lehetne ékelni egy több száz oldalas esszét az élet és művészet, élet és irodalom viszonyáról, arról, hogy ebben a kapcsolatban mit is takar az „és”. Racionálisan, intellektuálisan a végtelenségig lehet írni ezt a diskurzust. De itt a szívnek is van helye, ha pedig nincs, akkor megköveteli magának. Elvégre Knausgård maga is azt írja, hogy ő a racionalitást félretéve kizárólag érzelmi síkon mozgott, amikor ezt a regényfolyamot megírta, és pontosan ebben tér el radikálisan Handke munkájától, aki Vágy nélkül, boldogtalan című regényében a racionalitás határain belül írta meg az anyja öngyilkosságát. Aztán a következő nagy esszé szólhatna az önéletrajziságról és az egyre nagyobb teret hódító autofikcióról. Vajon nem minden regény autofikció? Csak a skála végtelenül széles. De írhat az ember bármi másról, mint önmagáról? Igen ám, de az írás egyik nagy feladata megtalálni a nyelvet. Mindenkit behatárol az én, az abból való kitörésre tett kísérleteknek pedig se szeri, se száma, és ehhez a különböző korok és szerzők más-más nyelvet találtak. Aki teljesen megpróbált kilépni az énből, az rádöbbent, hogy ehhez a nyelvből is ki kell lépnie. Finnegans Wake, például. Az már másik kérdés, hogy vajon sikeres volt-e a kísérlet.
Nyelvet kell tehát találni, és ennek az imperatívusznak nem pusztán irodalmi, hanem morális alapja is van. Nemes egyszerűséggel annyi, hogy íróként lehet az ember vámpír, kiszívhatja mindenki vérét, ahogy Knausgård maga is fogalmaz, de ha ember akar maradni, akkor erre képtelen. Ezért hát megkeresi azt a nyelvet, amin elmondhatja ugyanazt, csak másképpen. A történet is egy nyelv, a fikció indája. Knausgård elbeszélője, akit minden igyekezete ellenére is nehezemre esik a szerzővel azonosítani, azt állítja a hatodik kötetben, hogy az igazságot helyezi mindenek fölé, ezért nem változtatott semmin a szövegben, mert az igazságot még az egyéni sorsoknál is többre tartja. Csak az nem mindegy, hogy az igazságot vagy pedig a privát igazságát érti ez alatt. Az egész sorozat nem más, mint az utóbbinak a kétségbeesett, nárcisztikus keresése, vadászata és nem mellesleg fitogtatása. Miközben sorra véreznek el a hús-vér emberek. Engedj meg nekem annyi romantikát és pátoszt, hogy kimondjam: ahol a hús-vér élet sérül, ott nem születhet élő, lüktető művészet. Az pusztán a szemnek, az érzékeknek és az intellektusnak lehet művészet. Közszemlére tett hullarablás. A Kőműves Kelemen, Manole és megannyi mester által megtestesített toposz fontos, de talán többet árul el az alkotó férfi és a múzsanő archetípusáról, mint a művészet természetéről.
A művészet, bármennyire illik is az ellenkezőjét gondolni, mára igencsak alulmaradt az egóval szemben. De nem is lehet ez másként egy olyan korszellem mellett, amelynek gyökerei bizonyára a 20. századi pszichologizálásban keresendők, és a freudi örökség teljes lezüllesztésén, közhelyekre redukált aforizmáin alapszik. Az, ami a mindennapokban a „te vagy magadnak a legfontosabb” és „a traumáid meghatározóak”, az irodalomban is sajátos nárcizmusként nyilvánul meg. Kötelező traumaregények, amelyek ritkán jelentenek az elmében tett komolyabb utazást, többnyire csak divatregények maradnak. Ez a jelenség pedig találkozik a siker posztmodern toposzával, és a kettő együtt teszi lehetővé, hogy egy olyan regény söpörjön végig a kortárs világirodalmon, amely mögött többnemzedéknyi sorsába beletörődni kényszerülő ember hallgat. Ami viszont megdöbbent, kedves Szandra, az az, hogy míg idejétmúltnak és talán kissé nevetségesnek is számít ezen fennakadni, addig az a kérdés fel sem merül, hogy vajon nem egy páratlanul jól sikerült blöffel állunk szemben? Vagy nem pusztán arról van szó, hogy minden értekezés, esszé és gondosan kifejtett gondolatmenet ellenére ez mégiscsak egy rendkívüli íráskészséggel bíró, ám az erdőt a saját egójától nem látó ember öncélú flow-élménye? A hatodik kötetet olvasva az jár a fejemben, hogy itt a szerző már megpróbált ideológiát és iskolát rendelni a regényhez, hogy bebiztosítsa a helyét az irodalmi kánonban.
A művészetben az életet meg lehet haladni, vagy lábbal lehet tiporni. Lehet belőle táplálkozni, vagy gátlástalanul zabálni, használni. Valamikor a második kötet olvasásakor fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen lehet az, amikor egy író eladja a lelkét az ördögnek. Nemrég pedig egy nagyinterjút olvastam a szerzővel, amiben elmondja: úgy érzi, fausti alkut kötött. Kérdés, hogy ez változtat-e bármit is. Szabó Lőrinc: A semmiért egészen: ha tudom, hogy gyalázatosan élek, és ezt fel is vállalom, akkor az enyhíti a gyalázatot? Vagy pusztán önsimogatás, lelki hideg vizes borogatás, amitől kicsit jobb embernek érezhetem magam? Sem az élet, sem az alkotás szempontjából nem mindegy, hogy az életet és annak valóságát tiporja vagy pedig meghaladja egy alkotó. Aki az előbbit teszi, az az ördöggel köt alkut, aki az utóbbit, az Istennel. Lehet másokon átgázolva hatalmasat alkotni, és lehet az Istennel karöltve égig érőt. Gaudí jut eszembe, aki minden szempontból kivonult a hétköznapi életből, és gyakorlatilag remeteként élt. Puritán hálószobája láttán a hideg futkosott a hátamon. A magányos zseni sorsa, gondoltam. Lehet fürdőzni az intellektusunk és az egónk képességeiben és határtalanságában, és el lehet veszni ebben a karneválban. De valami csak nem hagy nyugodni. Arra gondolok, hogy Gaudí templomát, melynek minden köve egy óda mindenhez, ami él, máig is emberek százai, ha nem ezrei építik. Gaudí pedig az Isten kezét fogta.
Lehetne erről sokkal többet, más hangnemben, más keretek között. Értekezni, esszét írni, és talán fogok is, kicsit később. Most viszont válaszolni szerettem volna a kérdésedre, és a levelezésünk keretein belül ennyit találtam jónak elmondani.
Ölellek szeretettel
Eszter
2021. november, Marosvásárhely
Vissza a tetejére