Átvonulunk, ha van miért
A csárda falán régi fénykép, utólag színezték meg rajta a zöldet és a vöröset, majdnem olyan az összbenyomás, mintha rajzolták volna. Hortobágyi kaszinó, ez olvasható a három tagbaszakadt, bajszos alak fölött a képen. Hagyományos pásztorviseletben vannak, összenéznek, balra Cs. László számadó marhapásztor, nagyanyám közlése szerint az ükapám, profilból látszik, hosszú pipájára összpontosít.
Hogy az országimázs egyik kultikus és ehhez mérten kiglancolt helyén, a Hortobágyi csárdában belépett a látható történelembe, ha csak típusfiguraként is, ükapám képében a családom, elsőre meghökkentett.
Ameddig a szem visszalát, cselédek, parasztok, bányászok világából jövök, felőlük a nagybetűs történelem egy-egy kataklizmát leszámítva beláthatatlan, és ők is legfeljebb adatként végzik a társadalomtörténet nagy ecsetvonásaiban, a közösnek mondott eseménytörténet meséiben. Olyasmik bukkannak fel otthon a legendáriumban, mint mikor az iskolából hazainduló nagymamát tankok sora vágja el az apjától, hosszasan nézik, ahogy vonulnak, a vonulás sorközeiben meg egymást. Hajdúszoboszlón járunk 1956-ban, a helyszín a főút, amely Záhonyt Budapesttel összeköti, itt haladtak át a behívott szovjet csapatok. Kicsit később az ország másik végébe sodorva már a virágzó timföld- és üveggyár, a bánya gyárvárosi ritmusára halad tovább velük az államszocializmus, szolgálati lakásban. Aztán még később az én anyakönyvi kivonatomon egy ismeretlen kéz kihúzza a Magyar Népköztársaságból a népet, immár Budapesten. Még éppen marad valami optimizmus, mire kimúlik a század, nem látja már meg, hogy a nép után egyszer repül majd a köztársaság is.
Ebben a pillanatban viszont, mikor a századelőn fehér, bő gatyájában pipát gyújt Cs. László, a mai Hortobágy községből még alig áll valami. A híd és a csárda persze megvan, itt ment valaha a sóút, itt terelték Bécsbe a marhákat, de az egész környék településszerkezete teljesen más volt az ötvenes évekig. Már megtalálták Hajdúszoboszlón a termálvizet, mocorog a földgázkutatás, hamarosan az éjjeli puszta sötétjét a nagyhegyesi fúrótorony őrlángja töri majd meg. Cs. László a látszat ellenére nem tősgyökeres helyi, Erdélyből érkezett az apja még a trianoni döntés előtt, mára nem tudni, miért. Tavasztól őszig jár ki az állatokkal, biciklivel hoznak ebédet neki. Ő is része volt annak a százéves projektnek, amely a nagy árterek által formált ligetes pusztát a felismerhetetlenségig átalakította, létrehozva azt a tájat, amit most olyan könnyű időtlen nemzeti örökségnek, évezredes állandóságnak látni. Pedig a folyószabályozás, a mocsarak lecsapolása, a túllegeltetés kiterjesztése mind kellett ahhoz a füves, sokszor szikes pusztához, amit ma ismerünk. Az a bajszos, hagyományos ruhában pipázó, időtlen ember egy iparosodó társadalom terméke. Amit azok a ruhák őriznek, az éppen a megelőző pár generáció élete alatt alakult át a felismerhetetlenségig, halálára megszűnt az is, ami maradt belőle.
De nem miatta, hanem a darvak miatt jöttem. Kettő körül indulunk a terepjáróval, opálosan fénylő ködben, amit csak a levelüket vesztett csipkebokrok felvillanó vöröse szaggat meg néha, ahogy haladunk a tarlók között a földutakon. Nem kell sokáig várni, hogy felbukkanjanak a darvak. Többszázas csapatokban állnak a tarlón. A széleken őrszemek figyelnek, a késő délutáni fényben az ő fejük tetején is minden mozdulatra villog a vörös folt. Nem engednek lőtávon belül, ha úgy ítélik, túl közel jöttünk, korgó hangon riasztják a többieket, és a csapat nagyja pillanatok múlva a levegőben van. Azonnal zengeni kezd tőlük az ég, ahogy hevenyészett vonalakba állva elindulnak. Legfeljebb száz méterre lehetünk, ilyen közelségből az égben lehet igazán belátni a tömegüket: a kétméteres fesztávú szárnyak százai kitakarják az ég felét. Nem úgy villannak, fraktálformákban, mint a seregélyrajok szoktak, még csak nem is olyan méltóságteljes geometriával állnak V alakba, mint a vadludak, vagy legalábbis nem azonnal. A felröpülés első perceiben avarvihar inkább, lepedőnyi levelekkel. Leterít ez a krúgó káosz, a ködbe olvadó, szürkés testek tömege. Aztán eltűnnek, kivéve azt a párat, amelyek úgy mérték fel, nem kell tőlünk tartani. Ők nagyobb gyanakvással figyelnek, most mindenki őrszem, senki sem hajol le enni. Továbbhajtunk.
Nincs negyven éve, hogy igazán azt mondhatjuk, visszatértek a darvak. A nagy folyószabályozások idejére eltűntek, akkor még vadászták a húsukért őket, a mederbe kényszerített folyók miatt pedig egyre kevésbé találtak gázlóterületet. Száz évig alig volt nyomuk. Valószínűleg itt mentek el akkor is, de nem álltak meg felhízni az ősz közepén. Vonuláskor van, hogy napokig le sem szállnak, aludniuk sem kell: míg az egyik agyféltekével tartják az irányt, és igazodnak a többiekhez, a másik pihen. Aztán csere. Meleg, déli légáramlattal mennek, akár több kilométer magasan, zömében finn és észt költőhelyekről indulnak, mikor nyár végén elfogy a táplálék, és mennek délre, Észak-Afrikába, a Közel-Keletre, páran a Balkán-félszigetre. A pártás darvak India felé szállva átrepülnek a Himalája fölött is.
Ahogy tarlóról tarlóra haladunk, spektívvel nézünk a szemükbe úgy, hogy ők erről mit sem tudnak, Kónya mellé érünk. Kónya ma Hortobágy külterülete, de elsőre érthetetlen, miért ott áll, ahol, és főleg hogy miért van vonatállomás még a pár háztól is kilométeres távolságban, a puszta közepén. Valaha családi juhászat volt bakterházzal, 1950-től állami gazdaság, aztán a juhhodályba kitelepítettek kerültek, ,,telepes” rabok Zalából, később mindenhonnan, többségük nő, sokuk férje Recsken. Az ottani számadó juhász lefokozva, de maradhatott, rabok közt ragadt, beszorult szabadként a családjával. A három évvel később bezárt tábor melletti telepesfalu mára eltűnt ugyan, áll viszont a katonák által felhúzott házsor, az egyik leglepusztultabb település a környéken. A darvak nagy ívben kerülik az épületeket, mint a legtöbb emberlakta pontot, félkört írva igyekeznek az első csapatok a halastó melletti földekre, onnan fognak majd behúzni, ha szürkületkor kevesebb lesz a fény.
Morbid a logika, amely összekapcsolja a darvakat a telepes rabokkal. A Hortobágy tucatnál is több telepe mentén az ingyenmunka megdobta a gazdasági növekedést, az államosított gazdaságok, majorok, juhászatok egyre ambiciózusabb projektekbe fogtak, a rabok mellé házsorokat kezdtek húzni a szabadok. Mikor a táborokat bezárták, a kieső munkáskezek helyére az ország minden pontjáról elkezdtek ideseregleni a vállalkozó kedvű munkások. Megindult a táj átalakításának máig az utolsó, jelentősebb felvonása: a települések megduzzadtak, és a csatornák mentén halastavakat alakítottak ki. Húsz év kellett a darvaknak, hogy észrevegyék az új együttállást, hogy kukoricaföldek és a halgazdaság megadja nekik a két dolgot, amire szükségük van: a stabilan hozzáférhető táplálékot és a biztonságos éjszakázóhelyet. Az első pionírcsapatok lassan népesedni kezdtek, a kétezres évek közepére már több tízezren voltak. Mára évi negyedmillióan haladnak át a Hortobágyon.
Az UNESCO szerint a Hortobágy mint kultúrtáj a világörökség része, a kétezer éves hagyományos legeltető állattartásnak, ember és természet harmóniájának fontos példája. Az indoklás szól a kunhalmokról, a kora középkori településekről, és említi a hódoltság alatti elnéptelenedést, a vízszabályozást. Mégis, ahogy ebben a műfajban szokás, a hagyományos, az autentikus viszonyokra koncentrál, ember és természet ősi viszonyát élteti. A Nemzeti Park anyagaiban persze már szó sincs ilyesmiről, ott világos, hogy már a 15. században az határozta meg a településszerkezetet, hogy a feudális telekrendszer bekapcsolta a helyi állattartást a nemzetközi kereskedelembe. A kultúrtáj örökség, de nem képeslapszerű, idilli viszonyok öröksége, hanem egy bonyodalmas, fentről szervezett döntésekkel formált, végül ipari léptékű és szemléletű tájformálásé. A darvakról tudjuk, hogy költöttek is a Hortobágyon a 19. század elejéig: költéskor hallal táplálkoznak, és akkor még megvolt a mocsaras, lápos terület, amely erre megfelelt. Ma, mikor újra itt vannak, az ipari mezőgazdaságnak tartanak botrányosan szép tükröt. A kukoricaföldek és a mesterséges halastavak világának.
A madarász meséli, hogy a vadász ismerőse azzal foglalatoskodik, hogy a vadlibákat az egyik halastóra szoktassa. Lecsapolta, hogy jöjjenek, a januárt várja, akkor lehet majd lőni őket. Addig meg nekünk is van mit nézni – a darvakat. Onnan már eljöttek, nemsokára továbbállnak, együtt éjszakázik az egész csapat a Keleti V-3 víztárolóban állva. Egy elhagyott tanya mellé húzódunk négy körül, a láthatáron kiválik a ködből egy nyársor hegyes sziluettje, mögötte csak sejteni lehet a nádat és a vizet. A ködtől nem látni a naplementét, csak lassan beszürkül a korábban vakító, opálosan ragyogó ég. A madarász nem járatja a motort, vacogni kezdünk a hidegben. És jönnek is, indul a behúzás, a kora novemberre kilencvenezresre fogyatkozott csapat százas V alakokban, csálé sorokban, hatalmas zengéssel húz el fölöttünk. Háztetőforma sziluettjeik a hosszú, leejtett lábakkal és rézsút nyakkal egyszerre esendőek és elegánsak, hamar elnyeli őket az ég nedves szürkéje. Egy órán át jönnek, újabb és újabb csapatok húznak el néha közvetlenül a tanyaépület fölött, itt nem tartanak embertől, az évek során megtanulták, hogy lakatlan. Gyűlik a krúgás a nádason túl, ürül az égből, aztán ahogy leszáll a sötét, már csak elvétve szólalnak meg.
Indulnak hamarosan tovább, amint megjön a meleg légáramlat, mennek. Azt gondolnánk, valami visszaállt azzal, hogy itt vannak, pedig csak ember és táj viszonyának épp egy olyan fejezete zajlik, ami élhető nekik. A hatvanas évek konjunktúrája óta Hortobágy község is tartja magát, telepesei mára a stilizált nemzeti történelem miatt bő pályázati pénzekből finanszírozott vidékfejlesztés nyertesei. Szép, biciklis, sárga levelű ősz van, a házak között bármeddig ellátni a másnapi jó időben. Cs. László a Hortobágyon halt meg, bár már nem számadó pásztorként. De ha a történetéből semmi nem lenne igaz, az sem sokat változtatna azon, hogy kevesebb mint száz év alatt mitikussá válnak az ilyen viszonyok, a csárdafalon az az alak akárki lehetne, akihez én hozzáférek belőle, az alig több, mint akihez egy idegen férne hozzá. Az unokái továbbálltak az ország túlfeléből, ahova innen érkeztek, aztán onnan az ő unokáik is. Budapestre.
A terepjáróban zötykölődünk hazafelé a szállásra, idő lesz, mire sikerül átmelegedni. Utánuk mennék, mennék a madarakkal délre, a Közel-Keletre. Ott, az összes telelőhelyükön annyira tisztelték a darvakat mindig is, hogy soha nem vadásztak rájuk. Ezt megtanulták, így jóval közelebb engednek magukhoz.
Vissza a tetejére