Külön és egybe
Lélekvesztők és csatahajók
a Nagypéntek-sziget és
a Húsvéthétfő-sziget között.
A víz áll, a partok rohannak,
mentőcsónakokba kapaszkodnak
a fuldokló zátonyok, és
a szél zsákmányul ejti
a fehér zsebkendőket
és a fekete vitorlákat.
A városban minden múzeum
üres, és minden nézőtér
és minden olvasóterem is az.
A távcső nélküli csillagvizsgáló
ablakán befele néz egy óriási szem.
Látja mind az örökmozgó
molekulákat, a harcot, a vágyat,
az inneni és a túli fényt,
a járványt, a kövekbe
préselődött titkosírást,
a befejezetlenül maradt
ásatásokat, ahogy áznak
a csontok, a fegyverek, az
ékszerek, ahogy a törött
korsók, sisakok, koponyák
esőcseppeket gyűjtenek.
Az éj s a hajnal között egy
ujjnyi rés, külön-külön egy
levél, egy fénykép, egy nyerő
kártyalap talán átférne rajta,
de az egyetemes alany nem
cselekszik, szándékok nélküli,
szemlélődő, nem boldog és
nem boldogtalan, kormozott
üvegen át nézi az ősrobbanást,
mely nem csillapul, hullámaiból
milliárd évgyűrű lesz a világfán,
lüktet és fáj, ahogy mindent átjár,
és még az örvények öntőformáiban
sem hűl ki soha. Az után és az
előtt között a szenvedésnek
örök, romolhatatlan élete van.
Vissza a tetejére