Megnyert hiány
Hegyet hasadékvölgynek így örülni még nem láttam.
És a tanúhegy homlokzatsíkjából kiemelkedő sziklapárkány,
mint a würzburgi püspöki palota középrizalitja.
Mintha fölhalmozna, dúskálna, bővelkedne,
s most javait nagylelkűen mégis újraosztja
közted s köztem.
A pontosság, ami körbevesz.
És ez a tőled elvárható pontossághoz úgy aránylik,
mint csend a kőhöz.
A repedések aranymetszése.
A párkány egyelőre maradjon.
Ahogy hadakozik azzal, hogy a ködfüggönyön át
hozná azt a tárgyat,
mintha hóna alatt hozna kellékfákat
az üres színpadra be.
Feketére mázolt deszkatérbe,
ahol a lombok a fölizzás pillanatában kapnak teljes sötétet.
És meghonosodik bennünk a táj.
A völgy megnyert hiány,
mely gyengébb napokra félretesz.
De most még nézheted,
amint készülődik, visszavetíti magát,
mintha már eleve régmúlt volna,
benned s bennem,
a küszöbön álló vihar emlékezete.
Kedvesem, felszínformálunk.
Vissza a tetejére