Közöd; Talán álmodni: ez a bökkenő
Közöd
A présben és a szorításban,
az üvegbúra-borításban,
a teljes elkülönülésben,
a vírusoktól forró térben,
közel, közben, között.
A hangot megtorpantó falban,
két ember közt a ravatalban,
a ravasz részben, megosztásban,
az egész megroppant világban,
köztünk, közünk, közös.
A tank nélküli háborúban,
a gépfegyvernél gyorsabb szóban,
világhálóban: „száraz űrben”,
a bonyolultan egyszerűben,
egész és rész között.
A kiskapuban és a résben,
a befele menekülésben,
maszk mögött mormolt mondatokban,
a némákban, a hangosokban,
köz, közösség, közöd.
A végzet geológiája,
a szétszakadás logikája,
ostobaságunk, szorongásunk,
ahogy magunkból ki se látunk,
ködünk: ködöm, ködöd.
Talán álmodni: ez a bökkenő
Van-e még rés, létezik-e határ?
Járható-e a felhők pereme,
befogható-e marokkal a pára,
a lélegzet,
friss holt szétszálló testmelege?
Visszatér-e a testébe az alvó?
Elkülönböződni. Tükröződni.
Levegőtlen tér.
Sötét. És fény. Kizökkent.
Ott vagyok. Alszom.
Ott, ahol semmizik a valami,
valamizik a semmi.
Izzik velem a szoba: arcot álmodom,
testet, embereket. Nincsenek.
Árnyak, démonok. Robbanó tükör.
Uncanny valley:
hökkenő való.
Zökken. Szédülök.
Felhúz. Lefele.
Iránytalannak lenni: nincsen rosszabb.
Nincs test már kapaszkodni.
Nincs álom, elme élni.
Egymásba folyik, átárad, sodor,
nincs rés, nincs mik között, egymásra írva,
összemosódva, hánykolódva, zuhanva,
csak szét és szétebb,
nincs értelem, nincs szó,
halmazállapot:
egyedül ez az örvény.
Vibrál az álom:
nincsvan
folyton
hullok
belőlem
sehova.
Vissza a tetejére