Boldogasszony
„a tagolatlan feltámadások”
A templomon túl röghegyek.
Ha hunyorítok, pont beleférnek
egy gyerek fókuszába: a szemem
befogja a Mátra hátát, a Karancs
lábát, ezeket a megnyíló arcokat.
Fáradtan néznek rám, láthatatlanra
kopok a szemükben. Észak és észak,
élők és halottak között végül csak
az marad, ami önmagában is látható:
a rosszul beosztott akarat.
*
Nagyboldogasszonyra harangoznak.
Misére indulunk nagyanyámmal,
megbocsátani, ami két nap közé,
a pici résbe gyűrődött bele.
A pap szlovák ember, zárt hangzókkal
mondja, hogy indult Mária a mennybe,
akit, mint egy felvonón,
angyalok segítettek a helyére.
Mert felmozgatja egy magasabb akarat
a testet, folytatja, ég és föld közé szorítja,
röghegyek homlokába fúrja bele. Horzsolás
mind, amit a fölfelé törekvés ígér:
ez még pont belefér egy gyereknyi értelembe.
*
Fárad a környék, nehezen bírja el
a verset, nehezen a levegő, a tárgyak
mindig élesebb igazát.
A két nap közé szorított átfordulást,
ahová nagyanyám is került, felgyűrve,
mint éleire húzott sebtapasztalat,
két élet között, ahogy engedett
egy nála erősebb akaratnak.
Vissza a tetejére