Szódarabolás a cselekvő semmiben (Zalán Tibor: A lovak reggelije)
Zalán Tibor: A lovak reggelije. Kortárs Kiadó, Bp., 2021
Az átlagoshoz képest szokatlanul nagy terjedelemben, 319 oldalon jelent meg Zalán Tibor új kötete, amelyben az utóbbi tíz év verstermését rendezte három ciklusba. A kötet nyitó darabjaiban a költőiség és az öltözék kapcsolatán ironizál. Nem a ruha teszi a költőt, mert „a költő mackónadrágban is költő / mindegy neki Mezőtúr vagy Koltó / elhullt madár eliramlott virág / a világ csak kitörletlen valag”. De az öltöny és a nyakkendő megfosztja költőiségétől, míg a mackónadrág és a nyakkendő együttes viselete megfelezi poétaságát. A rímes, négysoros, ütemhangsúlyos verselésű szövegekben Petőfi-, Ady-, Baudelaire-, József Attila-allúziókat használ, a féktelen és leértékelő iróniát az ötletes, Kosztolányit idéző kancsal rímekkel teremti meg.
Az első ciklusban (Elmosódások) az elmúlást tematizálja. A búcsúzás, a halálközelség versei ezek, kulcsszavuk és kiemelt gesztusuk a tűnődés. Az elrévedés oka a létben lévő semmi, az élet végességének gondja, az öregedés mozzanatai. Először az elhalt költőtársakat – Jékely Zoltán, Sziveri János, Tandori Dezső, Hervay Gizella, Körmendi Lajos – idézi, párbeszédbe lép üzeneteikkel, emlékeztet életművükre, fontos szavaikra. Ehhez, a szabadversen túl, sokféle kötött formát is használ, köztük még rímes hexametert is. „Látod-e esteledek már Szokja a csöndet a lélek / Ágverödések a holdnál Hullik az ágrol a fészek / mint a dió le a fáról Hullik a létröl az élet” (Alkonyi tűnődések, Feleségemnek). Verseit jelöletlen szöveg közötti utalásokkal kapcsolja a hagyománytörténés áramába. Radnóti, Kosztolányi, Nagy László, Ady sorai köré építi saját hanyatlásképzeteit, miközben a dolgok egyre jobban elvesztik körvonalaikat. Jellemző formája a tükörszonett, amely két szembefordított, tizennégy soros vers, ahol a tükörkép két tercinával kezdődik és az oktávájával zárul. A tükörszonett az első szöveg újraírása, annak szó szerinti vagy szinonimákkal történő variációs ismétlése, amelyben fordított sorrendben soronként halad visszafelé, így a vers végére visszaérünk a szerkezet első sorához, és akár kezdhetjük is elölről. Ezzel a megoldással tovább fokozza a szonett eredendő zártságát, így a vers modellezi a benne foglaltak körforgását, ugyanakkor az állandó visszatérés nyomatékosítja és egyben végteleníti is a szöveget. Olykor a versmondaton belüli szórend is az első megfogalmazás tükörképeként tér vissza.
Az egyik legjobb ilyen típusú darabban Körmendi Lajost idézi meg. „For Kalára írtunk / fordítva még minden” (…) „For Kalára írtunk / Megfordítva mindent”. „A for kalára” kifordított, görbe tükrű anagrammájában „A kor falára” elnevezés áll, ami Shakespeare ars poeticáját idézi: a művészet feladata, hogy tükröt, akár szonett-tükröt (!), tartson a természetnek és a korszaknak. Zalán Tibor emlékezéséből kiderül, a vers eleje és vége igazi márkanév. „Nem tudom, hol és hogyan indult el a – valójában A kor falára címmel összeszedett – tárcasorozat. (…) Mivel A kor falára rovatcím fellengzősnek tűnhetett mindkettőnk számára, kiötlöttünk egy alternatív másikat is, ez volt A for kalára. Ez utóbbi azonban, nem bírva feltétlenül mindenki értelmével, s nem kívánva kiváltani a funkcióban lévő értetlenek sanda gyanakvását, nem kerülhetett a Jászkunság címlapjára, mely lap akkoriban került Körmendi kezére, így a B1-en A kor falára cím jelent meg, a B4 végére pedig, ahol az írások folytatódtak, odabiggyesztettük A for kalára márkanevet.” (Zalán Tibor: Emlékezéskísérlet, és annak lehetetlensége, Eső, 2017/2.) Az emlékezés 1991-re vonatkozik, a szerzőnek húsz tárcája jelent meg a folyóiratban 1991 júniusától 1995 májusáig. Jellemző „A kor falára”, hogy a kisiklatott rovatcímet olyan mértékű lázadásnak is tekinthették a lapot engedélyezők, hogy a szerzők úgy döntöttek, inkább nem teszik a címlapra.
„S ha szét se szórattunk / még csak ki se haltunk / nem szól harang értünk // Szól a harang értünk / pedig ki se haltunk / máris szétszórattunk” (Barbár szonett-tükör, Körmendi Lajossal tűnődve). A két szembefordított tercina a szonett tükörpontját jelzi, és érzékelteti ellentétüket. A szöveg Ady Endre A szétszóródás előtt (1914) című versével lép párbeszédbe, és idézi meg az 1990-es évek környékén a Körmendi Lajossal együtt feltett nemzeti sorskérdést. Hogyan is állunk a szétszóródással, vagyis a bennünket már Herder jóslata óta foglalkoztató nemzethalállal. A második, a tükörszonett 1990 utánra, az első 1990 előttre vonatkozik, amelynek jellemzője volt, hogy „éltünk szabad pányván / labirintusunkban” (a sor egy másik Ady-verset is az értelmezési keretbe von: Lelkek a pányván). A szabad pányva oximoronjában a jelző és a jelzett szó ellentéte érzékelteti a korszak kettősségét, amikor a korlátozott szabadság útvesztőjében éltünk. 1990 előtt úgy hittük, hogy „fordítva még minden”, és a jövőben majd a talpára állítjuk, sajnos ez illúziónak bizonyult, mert elveszett a mérce: „Hová lett az onnan / Honnan volt az innen”. A helyzet rosszabbra fordult, mert nyugtalan barbárok helyett megvetettek lettünk Európában, és saját kis útvesztőnk helyett a „véres pányvát” adó idegen labirintusokba kényszerültünk, és elszenvedtük a „szétszórattatást”. Noha még élünk, de a harang már a Barbaricum, vagyis Magyarország temetésén szól. És egyben Európáén is, méghozzá jelen időben, ami a költő szerint nincs is, mert csak múlt van és jövő. „európáról beszéltek és / elhitték hogy létezik s talán / bíztak abban ők is részei / lesznek a már rothadó testnek” (Régi karcagi képeket nézegetve, Körmendi-sorokkal). „letakarva már az is az is előled / európa” (Szemben a falon – és Hervay). A jövő pedig kilátástalan, mert ott már csak a halál van, talán a nemzeté is, de az egyéné bizonyosan.
A második ciklus (A semmi helyén) a kultúráról szól. Jellemző az ironikus címadás, hiszen Zalán Tibor szerint a kultúra és önmaga helyén valójában a semmi van, ami azonban egyáltalán nem üresség, hiszen látszik valaminek – versnek, festménynek, színháznak és költőnek –, amit a cselekvő semmi hoz létre, jóllehet a semmi egyetlen adekvát megfelelője az alkohol. „Csak úgy / van valami helyett leginkább önmaga helyett / a világnélküliségben És hiányzó helyén sincs / semmi Csak a semmi helyén tündöklik az alkohol” (A semmi helyén). Alapélménye a személyiség hiánya a világhiányban. Fekete lyuknak érzi magát, kétszeresen üres helynek, hiszen már a helye is hiányzik, amit ki kellene töltenie, ami azért üres, mert az idő már kiürítette. A kötet egésze a halálfélelemről, a rettegésről, a szorongásról szól. Már maga is unja, hogy csak erről ír, de mindig ide lyukad ki, a fekete lyukhoz, ahol a halál gravitációja már nem engedi, hogy másról beszéljen, „mert meghalni legalább annyira rettegek / mint élni / és ennek semmi köze az olyan faszságokhoz / hogy létbe vetettség” (Rettenetes ember). Heidegger itt is kap fricskát, mint ezt majd még később is látjuk.
A Zalán Tibor által megalkotott költői hang tapasztalata, hogy maga a szenvedés vált érdektelenné. A posztmodernben kiment a divatból a tragikum. Sok a szomorúság és a borzalom, de a korszak már nem tud és nem is akar megrendülni. Már mindent megírtak, minden megszokott és unalmas, így nincs érték, tehát nem lehet értékpusztulás sem, ami a tragikum alapja. Semmi nem komoly, mindenen lehet, sőt kell is röhögni, mert súlytalan, vagy ha nem, akkor azzá tesszük. De ő nem ért ezzel egyet, sok játékosság és irónia van a könyvben, de a kötet őrzi a vers méltóságát, egyáltalán nem vicceli el, még akkor sem, ha gyakran leszólja és semminek minősíti – de sohasem veszi semmibe! –, vagyis fontos és tartalmas, cselekvő ürességnek tekinti a művészetet. Mert a vers helyén lévő valamit nagyon is komolyan veszi, hiszen állandóan nekiveselkedik, hogy újraírja, megcselekedje a semmit, vagyis árnyalja a megjeleníthetetlen megjelenítését. „Ír mert nem jut eszé / be semmi Az írás egyébként / se szól semmiről Legritkábban / arról aki elköveti Az / írás léte önmaga Sorsa // nem követhető Létrejötte / igazolhatatlan” (Az író A papír). Talán éppen ezért lett ilyen terjedelmes ez a könyv. „A posztmodern tehát az lenne, ami a modernségen belül felidézi a megjeleníthetetlent magában a megjelenítésben (…); ami megjelenítéseket harcol ki, nem azért, hogy élvezetet szerezzen, hanem hogy még inkább érezhetővé tegye a megjeleníthetetlent.” (Lyotard: Mi a posztmodern?, 1982, Angyalosi Gergely ford. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay Antal, Osiris, 2002., 19. p.) A megjeleníthetetlen természetesen a halál, az, amiről nem lehet beszélni, mert értelmezhetetlen. „A közhelyek grádicsain / kaptatunk egykedvűen fölfelé / egy értelmesebb semmi felé ami bár / értelmesebb mégsem értelmezhető” (Tűnődések az elmondhatóságról). Zalán Tibor azonban úgy látja, a posztmodernben – Lyotard-ral ellentétben – nem kell lemondani a szöveg öröméről, éppen ezért választott Arany Jánostól mottót: „Midőn sebet a lélek önmagán ás –, / Kétségbeesésben talál gyönyört…” A művészet minden korszakban a kifejezhetetlen kifejezésére tör, ez nem posztmodern találmány, hiszen azt szeretné érzékelhetővé tenni, ami más formában megragadhatatlan.
Az irodalomról öntükröző módon beszél, viszonylag sok festményverset ír, és szó esik színházról is. Egy Ruszt Józsefre emlékezőben érzékletesen és lényeglátóan modellezi a Godot-ra várvát. Bemutatja a kommunikáció lehetetlenségét és ürességét, a mindig huszonöt órát mutató nap időnkívüliségét, a paradoxonok látszólagos ellentmondásának fájdalmas igazságát: „Nem jön senki / Az arcukba néz” (Édes rajzolat). Nem jön senki, mégis az arcunkba néz, ez látszólag lehetetlen, mégis igaz, mert ez a senki a Hiány, a Semmi, aki nem jön, mégis néz, maga Godot, az Isten. Biblikus szövegközöttiség és Isten neve sok helyen szerepel a könyvben, de igazi transzcendencia, vagyis hit és üdvérték nélkül. Hiába a halál a központi kérdés, a hit kegyelme semmilyen formában nem érinti meg a beszélőt, inkább tagadását retorizálja. „Az öröklét / Isten szemében ragyog és senki másra / át nem ruházható” (Adonisz). „Sírt az Isten Siratta hogy / a neve már kimondhatatlan / Ázott kopott homeless csak aki / a nagy Sion hegy lábánál hev / er” (Új idők emléktelensége). A ciklus meghatározó retorikai eszköze a paradoxon: az ellentétes állítások egyszerre igazak, de annak felismerése, hogy a bennük rejlő ellentmondás csak látszólagos, szellemi erőfeszítést igényel a befogadótól. „A bölcső koporsófája / felsír A benne heverő ember egylényegű a / pusztítással A pusztulással Az alkotás is ezekkel / egylényegű Az idő spirálján csak ismétlődés / létezik Az idő spirálján soha nincs eső Az idő spirálján / örök az eső Ázik az ember ronggyá életté történelemmé” (Az idő múlékony illata, Árkossy István képein eltűnődve).
Az egész kötet lényegében központozás nélküli. Három jelzést használ: a nagybetű valamilyen kezdetet – mondat, sor, versszak, periódus – jelöl, vagy az adott szó fontosságát érzékelteti. A nehezen észrevehető, halványított íráskép a kiemeléseket jelöli. Kár érte, hogy ezek nem különülnek el jobban, mert nincsenek dőlttel szedve, csak egy árnyalatnyival halványabbak a papíron. Elsőre azt gondoltam, nyomdahiba, ott gyengébben fogott a festék. Vagy talán szándékos (immár hajlok erre), és akkor nem hiba, hanem a jelentéstöbblet jele és hordozója. Ami mintegy modellezi az első cikluscímet, az Elmosódásokat. (!) Akárhogyan is van, az olvasónak nagyon kell figyelnie, ha el akarja különíteni a kiemeléseket, és értelmezni azok szerepét.
Zalán Tibor kötetének, és különösen a harmadik ciklusnak (Az idő sakktáblája) legfontosabb poétikai sajátossága a tördelés. A versek itt kilenc versszakból álló kilencsoros és kilenc szótagos, rímtelen szövegegységekből tevődnek össze. A meghatározó versszervező erő a kilenc szótag, amely itt nem soráthajlást eredményez, mert nem a mondat vége, hanem a szóvég kerül át új sorba, vagy akár új versszakba. Itt nem sortörés, hanem radikális szótörés, szószétvágás történik, hiszen a szerző semmilyen formában nem használ kötőjelet. A szavakat nem elválasztja, hanem jelöleltlenül eltöri, és a csonka szóvéget átkényszeríti, áthajlítja az új sorba. Ezzel egy egész szóból két csonka lesz, így a szavak testén keresztül láttatja az Ady óta legfontosabbat: „Minden Egész eltörött.” Természetesen az allúzióval és a szótöréssel kisiklatja az eredeti sort, így annak jelentése megsokszorozódik, megvalósul a jelentésszóródás. „Darab / okban a lét Minden egész el / szökött És szökésben van ő is” (Az író A papír). A sor a tagolástól és a szótörés értelmezésétől függően többféleképpen is olvasható. A kauzalitás felbomlásáról és a kontinuitás hiányáról máshol is beszél. Nem csupán minden egész tört el, hiszen az olvasó az Ady-utalást azonnal kiegészíti, mintegy egésszé teszi a törtséget (sic!), hanem maga a lét is darabokban van, ráadásul a lét oka is töredékes, hiszen nehéz lenne megmondani, mi az ok, ahol ez a (széttört) Egész az okozat. Az új elem az egész szökése, vagyis a világhiány, a semmi, amiről a kötet beszél, és ezt magára is vonatkoztatja, hiszen szökésben van ő is: az életből a halálba tart.
A kegyetlen és könyörtelen szódarabolás kizökkenti az olvasót, megakasztja a szöveg lendületét, hogy ezzel is a megtört szóra irányítsa a figyelmet, és magán a szószétvágáson gondolkoztassa el a befogadót. Hogy az olvasás, a versmondat ne legyen ringató és gördülékeny, mint például az és néhány akvarell (1986) című kötetben, hanem állandóan hívja fel önmaga szöveg- és különösen szószerűségére, nyelvi megalkotottságára a figyelmet. A szóeltörés felfedi a szavakban elfedett másik szót. Az így láthatóvá tett intarzia leggyakrabban kétértelműséget, ritkábban a paronomáziát, a hasonló hangzás nyelvi játékát hozza létre. „Holtakkal a holtak nyel / vén Letölt valamilyen pusztul / ásmítoszt De nem elégedett / vele Nem egyszerű ha a hal / ált már megelőzte és még út / ána van Nyomán valakinek” (Az író A papír), (Kiemelések – S. F.). Az eljárás a nyelvi megelőzöttséget mutatja: itt nem a költő, inkább a nyelv írja a verset, amikor maga a szóalak és a kilences szótagszám kényszere adja az ötletet, hogy a vágással új jelentéslehetőséget csikarjon ki belőle. A szerző itt ráhagyatkozik a nyelv belső sugallatára, és engedi szóhoz jutni azt. A törés, a kétértelműség fontosabb a helyesírásnál, amit természetesen a poétikai szabadság meg is enged.
A versek cselekményesek, állapotváltozást mondanak el, ahol gyakran – meglehetősen naturalistán ábrázolt – szörnyűség vagy képtelenség történik. Zalán Tibor számára, nyilván az avantgárdból is eredeztethetően, fontos a lázadás, a normaszegés. Az olykor váratlanul – keserűségből, kétségbeesésből, dühből és tekintélyrombolásból – használt obszcén szavak is ezt a célt szolgálják. A versek egy része leginkább a szürrealizmussal rokonítható: a szabad képzettársítás, a képalkotás szokatlansága jellemzi, a látvány Dalít idézi. „Lehet / ne ha a zsiráfok nem lángol / nák szét a tájat Fiókjába / ájul az álombeli bánat” (Jegyzetek a némaságról). Nála a vers abszolút szabad, minden belefér: az álomi szerkesztés, a látomások képszerűsége, a könnyed nyelvhasználat, a szleng, amit gyakran kever filozófiai és irodalomelméleti szentenciákkal. A szöveg közötti utalásokban olykor durván leszólja a filozófusokat. „A mindenség / vagy a semmi üzent Végső sor / on a kettő ugyanaz Elnyel / Megaláz Még az idő jöhet / ne szóba A lét és a semmi / heideggeri szellentés Nem is / a semmi A lét pusztít bennünk / tovább” (Repülés Kínába) (vagy akárhová, út a semmi felé…). Az idézet megállapításai kioltják egymást. Körbejárják a mindenség, a semmi, az idő és a lét szavait, és arra az ironikus megállapításra jutnak, hogy az egész heideggeri filozófia csak büdös légfuvallat, játék a szavakkal. A „sor / on” megtörésével az ógörög létige is a szövegbe kerül, így négyes azonosság áll elő: minden = semmi = idő = lét, amelyek a heideggeri filozófia kulcsfogalmai, és recepciójából láthatjuk, hatása és produktivitása aligha kérdőjelezhető meg, noha a költőnek szabadságában áll bármiről ítéletet alkotni. A gesztus mögött itt is a lázadást vélem fölfedezni, hiszen sokan nagyra értékelik a filozófust (miként a kritika szerzője is).
Értékítélete jóval elismerőbb a költők és a képzőművészek megidézésekor. Kovács Péter grafikáival együtt szép könyv született. Ha párhuzamot keresünk a képek és a versek közt, azt találjuk, hogy a kusza vonalak gyökérszerűsége, látszólagos esetlegessége jelentésre tesz szert a szemlélőben. Ehhez hasonló történik a versekben is: a gyakran széttartó, sokféléről és többféle hangnemben szóló szöveg végére megképződik valamilyen hangulat és jelentéskezdemény az olvasóban. Jellemző, hogy az összetartó erőt a vers elején szereplő motívum visszatérése teremti meg a szöveg utolsó harmadában. A művek csak a többszöri, lassú olvasást engedik, hogy az elsődleges, hangulati, érzelmi benyomásoknál mélyebb és koherensebb jelentést társíthassunk hozzájuk, de ez minden jelentős költői teljesítményre érvényes. Zalán Tibor kötete terjedelmes és nehéz olvasmány, de megéri a fáradságot, az elidőzést a szövegeknél. Aki elolvassa, megtapasztalja majd a tomboló üresség, a cselekvő semmi szódarabolásának szépségét a kétségbeesés gyönyörében.
Vissza a tetejére