Nem lesz könnyebb (Tóth Krisztina: Bálnadal)
Tóth Krisztina: Bálnadal. Magvető Kiadó, Bp., 2021
„Ezeknek a költeményeknek az alkotója arra képes, hogy szinte bármire pillantva nagyjából ugyanazt vegye észre és ismerje fel: önmaga szorongásainak, elfojtásainak, fóbiáinak és vonzalmainak elemi jeleneteit.” A legendás kritikus, Bodor Béla fogalmaz így Tóth Krisztina Magas labda című 2009-es lírakötete kapcsán. Egy másik, a Síró ponyváról szóló 2004-es kritikájában pedig arról morfondírozik ma már talán kissé divatjamúlt (de alkalmasint jó szándékú) férfisovinizmussal, hogy „mikor lett ez a nő ekkora?”. Egyebek mellett azt gondolja, hogy ennek valószínűleg a költőnő azon ritka képessége az oka, hogy verseit „a kortárs költészetben járatos, kifinomult ízlésű és a – mondjuk így – »naiv« olvasók számára egyaránt izgalmassá tudja tenni”.
Tóth Krisztina kétségkívül az egyik legismertebb költő (Bodornál költőnő) volt már 2004-ben is, mára meg aztán végképp azzá lett. Bodor akkor még azt írja, hogy a költőt csak az ismeri, aki rendszeresen olvas verset, kortárs költészetet, irodalmi folyóiratokat. Azt is megemlíti, hogy Nemes Nagy Ágnestől eltérően Tóth Krisztina nem foglal állást kulturális-közéleti kérdésekben, s nem folytat irodalomelméleti tevékenységet. Mára ez a helyzet megváltozott, hiszen Tóth Krisztinát az is ismeri, aki verset nem olvas, de kicsit is érdeklődik a kultúra iránt. Részint azért, mert a 2004-es állapothoz képest a költőnő más műfajokban is maradandót, emlékezeteset alkotott. Írt például novellásköteteket, meséket, illetve regényt, sőt még színdarabot is (pokémonról!), tárcáiról nem is beszélve. Ezenkívül szépirodalmat fordít, és tankönyvszerzőt is tisztelhetünk benne. Ez a műfaji gazdagság lehet az egyik ok a népszerűségre, másrészt újabban közéleti szerepvállalása is reflektorfénybe állítja, amennyiben interjúkban olyan kérdésekben is megnyilatkozik, mint mondjuk az örökbefogadás vagy az, hogy milyen klasszikust tart feminista szempontból elavultnak, illetve milyen helynek érzékeli Magyarországot (toxikusnak): „A műveimben jórészt olyan elesett emberek szerepelnek, amilyenek most a véremet akarják venni.”
A költő a Bálnadal című viszonylag rövid, csupán 61 oldalas kötetében az elmúlt években összegyűlt verseiből nyújt háromciklusnyi válogatást. Az első (Völgyút) és az utolsó (Terek) hosszabb verseket tartalmaz, a középső (Kínai utazás) haikukat. Az első ciklust közepesen hosszú, főként rímelő versek, az utolsót szabályos szonettek alkotják.
És ahogy a korábbiak, ez a kötet is főként fóbiák, elfojtások, félelmek, vonzalmak tárháza a már megszokott módon. Első harmadában (ha a leütésszámot veszem alapul, a kötet felében) nagyszerű verseket olvashatunk. A nyitó versben, a Mégegyszer-útban, amit Tandori Dezsőnek címzett, olyan klasszikus versszakkal zár, mint: „Hulló dió a szemhatáron, / sötét burokban gördülő nap. / Átkiabál a gyulladt torkú / álom a tarlón. Ugye, hallod?” Az ilyen és ehhez hasonló megoldások többféle versolvasói igényt is kielégítenek. Könnyen dekódolható versről van szó, amit a laikus olvasók is versként észlelhetnek, habár a vers előző két strófájában a rímek szokott helyükön vannak, itt az álom átcsúszik a negyedik sor elejére, de ez is stimmel itt és most, hiszen épp egy átkiabálásról esik szó. És máris benne vagyunk a sűrűjében, hiszen Tóth azoknak is tartogat meglepetéseket, izgalmakat, bogozni valót, akik gyakorlott versolvasók. Hogy a végén a kérdéssel tényleg hallhatóvá váljék valami üvöltés.
Tóth Krisztina sokféle tud lenni. Például nemcsak a látomásos-képi költészetet beszéli folyékonyan, miközben elegánsan él a szürrealista elődöktől ellesett effektusokkal, hanem a kései Babitsra vagy Szabó Lőrincre jellemző klasszikus-nyugatos versnyelvet is, ahol a hétköznapi élet szavai is természetes élőhelyükre lelnek („Nyugi, nem múlt el, csak az élet”), és otthonosan mozog a sűrített, novellaszerű, történetmesélős prózaversekben, amelyekben az, hogy ráadásul rímelnek, truvájnak hat. Nagy fokú nyelvismeret, formaérzék kell ahhoz, hogy ne a rím csóválja a verssort. Ezek a történetek vagy jelenetek egyébként sosem vidámak. A legkevesebb, ami történik bennük, hogy elmúlik hirtelen, szinte az ember háta mögött húsz-harminc év. A címük alapján akár egy sosem volt Kispál-album tracklistje is lehetne ez a sorozat: Ahol, Babzsák, Húsz sor macskákkal, Sunday, Korlát, Kikapcsolom a gépet, Holdrakéta, Vatera, Posta, Fűthető kabát, Majális. Eredetileg azt akartam mondani ezzel, hogy a Bálnadal címei vidámak, mert Lovasi András dalait juttatják eszembe – nem is olyan meglepő ez, hiszen az egyik csúcsalbuma a zenekarnak a Bálnák, ki a partra. De hát Lovasi András dalai sem vidámak. Viszont nagyon hasonlóan működnek. Hasonlóak például abban, hogy a hallgatót biztos kézzel rántják be egy-egy ismerős helyzetbe. Melyikünk ne állt volna sorban a postán, ne találkozott volna régi, megöregedett szerelmével, vagy ne akadt volna a neten szörfözés közben guminőre. Tóth ezeket a helyzeteket úgy tudja megírni, hogy a legutolsó szóra is kiterjed a figyelme. Vagy a legelsőre. Nála nem véletlen, hogy a Kikapcsolom a gépet a „lementem” szóval kezdi, de még véletlenül sem a komputereknél használt ᾽mentés᾽ értelmében, hanem a mozgás kifejezésére: „Lementem a vízig. Huszonhét / éve egész más volt a víz.” Holott az egész vers a talán menthetetlen létezésről szól, és később természetesen a „lementés” szó másik értelme is felbukkan („Lementem a képet”).
A pillanatból kilógó tudat versei ezek, Tóth egy 2009-es interjújában (Csak egy képkivágás, Magyar Narancs) „kettős figyelemről” beszél. Ez jellemzi ezt a fajta létezést, amikor például egy babzsákfotel feltöltése kapcsán önkéntelenül asszociációs tér nyílik meg, és hamar eljut (s a verssel minket is elvisz) az anyaság gondolatköréhez, illetve egy olyan perspektívához, amelyből jobb, pontosabb, tisztább rápillantást nyerhetünk az ember létezésére. „Míg én a tömött huzatot törölgettem, / ahogy húsz éve a nővérek a vért.” (Babzsák)
Ahogy a költő a már említett interjúban fogalmazott: „[A] belső kérdések mindig ugyanakörül gyűrűznek, hogy nagyjából minden életmű ugyanoda gravitál, állandó a belső súlypontjuk. Radikálisan nagy változások sincsenek, nálam se, talán a versek lélegzetvételében érhető tetten valami alakulás. Ebben a kötetben van egy-két hosszabb vers, ami talán korábban nem volt annyira jellemző. Tetszett, hogy lendületből, nagyobb svunggal lehet valamit megcsinálni.” A Bálnadal kötet középső szakaszában mintha épp ellentétes irányba mozdult volna az inga. A Kínai utazásban egy év haikutermését olvashatjuk. Milyenek ezek a haikuk? A legtöbb az idővel kapcsolatos: emlékezés, elmúlás, sors; jellegzetes motívum a víz, a test romlása (mint idővel teli csónak vagy mint ázó kenyér). A haikuk többsége színvonalas, talán csak a „tévútlevél” szóvicc sül be, viszont egyik vers sem győzött meg igazán, hogy a haiku európaiak által művelhető műfaj lehet.
Az utolsó ciklus a Terek címet kapta. Mindegyik vers szonett, és mindegyik címében ott a tér (Reptér, Mozgástér, Ártér, Háttér). Babiczky Tibornak A jóemberek kötete juthat róla eszünkbe, amiben a kolléga az angolszász, Arany János által is művelt balladahagyományt írta tovább. Ennek a hagyománynak része, hogy komor témákról szól szinte horrorisztikusan. Ahogy a Bálnadal első ciklusában, Tóth Krisztina itt is egészen sötét színekkel fest többször tizennyolckarikás jeleneteket. Az út szélére kitett kiskutyát elüti az autó, a repülőgép turbinája madarat darál, pizzafutár gázol, és olykor a verskezdések sem ígérnek happy endet: „A véres vízben kampós kötelek.” (Háttér) Fojtogatóan vigasztalan, könyörtelen versek ezek, amiktől egy cseppet sem lesz könnyebb senkinek.
Vissza a tetejére