Eső - irodalmi lap impresszum

A nyelv, a mesélés és a nő (Darvasi László: Bolond Helga és más színdarabok)

Darvasi László: Bolond Helga és más színdarabok. Selinunte Kiadó, Bp., 2021
 
Akár igaza is lehetne Dobák Líviának, hogy a kötetben megjelenő „hét dráma méltón reprezentálja azt a több évtizedes drámaírói utat, amelyet a szerző bejárt”, ha nem hiányozna a válogatásból Darvasi László legsikeresebb színdarabja, a Störr kapitány. Ha a hiánytól eltekintünk: egy gazdag drámaírói életmű rendkívül izgalmas, hosszanti keresztmetszete a Bolond Helga és más színdarabok című kötet. Jelen recenzió nem vállalkozhat a dramatikus szövegek prózai előzményeinek összehasonlító vizsgálatára, sem a színrevitelek értékelésére. A kritikai szemlélődés csupán drámák szövegteatralitására és a költői-drámai nyelv dramaturgiai sajátosságaira fókuszál.
Darvasi első, 1993-ban bemutatott, a Vizsgálat a rózsák ügyében (előzménye A veinhageni rózsabokrok című kötet címadó novellája) című egyfelvonásosának és a második, 1997-ben színpadra állított Bolond Helga, történik egy városban, ahol szeretik a mazsolát (A Kleofás-képregény c. elbeszéléskötetének egyik novellája, A müttenheimi szörny különös históriája a prózaelőzmény) című kétfelvonásosának egyaránt egy nyomozás a dramaturgiai kerete. A Vizsgálatban azért indul eljárás egy fiú ellen, mert lehányta a templom falára festett rózsákat. A nyomozás végére azonban kiderül, hogy tette mögött egy gyilkosság áll: megölte szerelmét, a festőlányt. A Bolond Helgában is gyilkosság ügyében nyomoznak a hatóságok: az elmúlt éjszakán lemészárolták a Koch családot. Két fiatalt gyanúsítanak: Kochék nevelt lányát, Helgát és egy titokzatos ifjút, akivel Helga együtt töltötte az éjszakát. Amíg a Vizsgálatban a bűntény nagyon is fontos, és a gyilkos személyére fény derül, addig a Bolond Helgában maga a bűn mibenléte a lényeges, és a bűnös személyében sem lehetünk biztosak.
Mindkét színdarab legfontosabb jellemzője a metaforákban gazdag költői-drámai nyelv, amivel minden színrevitelnek kezdenie kellett valamit. A rendezések – különböző hangsúlyokkal és nagyon helyesen – a nyelv által kódolt motívumok kibontására helyezték a hangsúlyt, s a motívumok rendszerszerű felépítésének alapján hagytak ki szövegrészeket, vagy módosítottak a sorrenden. Mivel a darabbéli események a nyelv által uraltak, a szereplők múltra vonatkozó mitikus magyarázatokként beszélik el egymásnak a néha ellentmondó vagy éppen egymást erősítő történeteket. Miközben zajlik a nyomozás, a valóságos vagy valóságosnak hitt események felderítése, valójában történet(ek) rekonstrukciója zajlik a szereplők mesélései által. A (re)konstruálódó történet(ek) az egységes világmagyarázat lehetetlenségét példázzák.
A színrevitel szempontjából a nyelv mellett a történet a másik dramaturgiai iránytű. Mindkét drámának egyaránt van egy, a szereplők meséléseiben létező története és egy valóságos cselekménye. A különbség az, hogy a Vizsgálatban csak beszélnek az eseményekről, a Bolond Helgában pedig meg is jelenik az, amiről beszélnek. Az utóbbiban mindenkinek van köze a bűnügyhöz, és személyes érdekei szerint részt is vesz a nyomozásban. A szereplők egymással és a történetekkel való kapcsolatai megjeleníthetővé válnak, vagyis minden szereplő rendelkezik az eseményekhez fűződő saját történettel.
Mindkét darabban egy titokzatos fiú és lány kapcsolata áll a fókuszban. Míg a Vizsgálatban a történetük véget ér – a fiú megölte szerelmét, a festőnőt –, addig a Bolond Helgában az események során derül ki, hogy Helga vőlegényének nevezi az immár névvel ellátott Ifjút, a letartóztatott Himmelt, akivel házasságra készül, és akitől gyereket is vár. Himmel azonban nem foglal állást, mintha játszadozna, közelít a lányhoz, majd távolodik Helgától, mindvégig titokzatos és elérhetetlen marad.
A nyomozás és a nyomozás által feltárt történet, a szereplők meséi eltakarják egy misztikus történet darabkáit. A legfontosabb ugyanis az, amiről a szereplők nem beszélnek, amit a történetek elfednek, ahol a nyelv is csak téblábol, ahol a költészet a szent és profán egységében lakozik: az emberi létezés csodája és borzalma. A titok, ami mindig is titok marad: mi a bűn, vagy mi az erény?
Darvasi harmadik, 1999-ben bemutatott drámájában is a nyelv által uralt történetmesélés a dramaturgiai vezérfonal, de az Argentína (Hogyan legyünk szentek, avagy búcsú a huszadik századtól) szétfeszíti a zárt drámai struktúrát: a hétköznapi és transzcendens viszonyrendszert átrajzolja az irónia. A szimbolikus jelek összekapcsolódnak, majd szétválnak, variábilisan ismétlődnek. Stilárisan és teátrálisan eklektikus jelenetek sorjáznak: realista helyzetképek, misztikusan költői szcenáriók és groteszken ironikus helyzetek. A néha karikatúraszerű karakterek nyelvi megszólalásai differenciáltak, a misztikust a hétköznapi vagy az ironikus hangolja át, vagy éppen fordítva.
A Stern úr című novellából (a Szerelmem, Dumumba elvtársnő c. novelláskötet egyik darabja) íródott színdarab főhőse, a neves tanár és szónok egy nap arra ébred, hogy kezdi elveszíteni a szavakat. Az elsők között veszti el az Isten szót, majd nem tudja kimondani szerelmének, Matildnak, hogy „szeretlek”, aztán szép lassan minden szó elhagyja. Stern életútja, „igehirdetése” üressé, értelmetlenné válik. Stern nem a mennybe megy, hanem eltűnik a mutatványos ládájában. De hova is megy? Stern szerelme, Matild Argentínába utazik, illetve közben kiderül, hogy nem utazik. Mert valójában ez egy belső utazás: önmagunk, önazonosságunk keresése. Hogyan tudunk szeretni? Tudunk-e egyáltalán? Mit jelent vágyódni, érezni, gondolkodni? A nyelv birtoklása és elvesztése szimbolikus: a jelenetekben a főhős lételvesztésének stációit, leépülésének fokozatait látjuk. Stern meggyilkolja Resst, a mutatványos bohócot: lényegtelen bűncselekmény. A bűnnek sem hétköznapisága, sem transzcendenciája nincsen. Nincs rá szó.
A Júlia Szuncét még sosem mutatták be. Talán nem véletlenül. A színrevitelben a kisrealista megoldások, de még egy koncepciózus vizuális jelrendszer sem segítené az elhallgatásokban és a metakommunikációs aktivitásokban bővelkedő drámaszöveg felfejtését. A Júlia Szunce (prózaelőzménye a Szerezni egy nőt c. kötet azonos című elbeszélése) szövegszerűen monodráma, dramaturgiailag dialógus. Mindkét szereplője a háború elől menekül: a katonaszökevény fiú és egy család otthon maradt tagja, egy alvó lány. És megint a nyelv uralma felől közelíthetünk. A fiú folyamatosan ébren van, semmit nem alszik, beszédével meghatározza önmagát, és megszólítja a másikat. Sőt nevet ad a lánynak. A lány alszik, nem beszél, de szövegnélkülisége nem jelent nyelvnélküliséget. Beszélgetésük: félmondatok, csendek, a test és az arc játéka. Kettőjük világából kizáródik a háború, az idő megáll. Amikor fél év együttlét után a fiú elalszik, vagyis: „Abban a pillanatban, ahogy elalszom, ő rám nyitja a szemét.”
A 2011-ben felolvasószínházi bemutatót megélt Az utolsó tíz év, Bajor Gizi (játék a bátorságról) a magyar realista színházi hagyományokra épülő, keretjelenetes, színészközpontú darab. A dramaturgia nem egyívű történetet kínál, jeleneteket játszik egybe, tér- és időkezelése is inkább körszerű, a színház a színházban – a két világháború között többször alkalmazott szcenárió – játéka viszonylag összetett karakterekkel benépesített színpadot feltételez. Egy színészi életmű azonban nem rekonstruálható, a színész az ,,itt és most”-ban van jelen. Ami az utókornak hagyatékként marad egy színésznőről: néhány kritika, egy-két szemtanú, kortársak nyilatkozatai. És még ezek sem a színészetet, hanem annak hatástörténetét őrzik meg.
Amint címe is jelzi, a dráma Bajor Gizi életének és pályafutásának utolsó évtizedét rekonstruálja. Tragikus ez az 1941 és 1951 közötti időszak, melyben Bajor Gizi a művészi erejét, színészetét, magát a játékot használja fel embertársai életének megmentésére. A dramaturgiai szervezőerő: a játék, az életben jól eljátszott szerepek, a színészi manipuláció. S miközben Bajor játszik a férjével, játszik a nyilas gyilkossal, a komcsi verőlegénnyel, feltárul kivételes embersége és tisztessége.
A 2019-ben bemutatott Karády zárkája témája a titokzatos színészbálványnak a Gestapo börtönében eltöltött hónapjai (1944 áprilisától három hónapig tartják fogva kémkedés vádjával): az elszenvedett kínvallatások és az élni akarás küzdelme. Akár a Bajor-drámában, itt is a játék, a manipuláció, a színház és valóság egybejátszása adja a szöveg teatralitását. A Karády zárkája azonban olyan monodráma, amely dacol a búgó hangú, rejtélyes bálvány közvélekedésben kialakult képével. Karády Katalin folyamatosan szemlél, megfigyeli a börtönt és vallatóit, s persze önmagát, s ezt mint színész – hiszen az! – a nagy alakításra való felkészülésnek, tapasztalatgyűjtésnek tekint. Folyamatosan reflektál múltbéli eseményekre, önmagára, megidéz másokat, még a vallatók is az ő szavain keresztül szólnak. Gyors és lassú ritmusú, szakadozott megszólalások váltják egymás, többször képzeletbeliek és álomszerűek a megnyilatkozások. A színészet az élet felmutatása lesz, az élet pedig színházzá válik a darab végére: ez talán az utolsó szerep.
A Madárhegyet Darvasi László a 2020-as végzős színészosztályra írta, fiával, Darvasi Áronnal együtt alakítva az előadás szövegkönyvét. (A koronavírus-járvány meghiúsította a Jurányi Házban tervezett bemutatót.) Az egyfelvonásos dráma egy maffiatörténetbe csomagolt felnövéstörténet. Darvasi atmoszférateremtő költői-drámai nyelve, a görög sorstragédiák dramaturgiája és az európai abszurd dráma (főleg: Beckett és Ionesco) hagyománya az a közös vezérfonal, amely egy színrevitelnek rendkívül tág lehetőséget biztosít. A cselekmények helye (szeméttelep?, világkönyvtár?) és ideje (apokaliptikus jelen vagy közeljövő?) meghatározatlan. A gyereklány Jolánt az apja már születésekor eladja a mindent uraló Miszter Külföldinek, hogy dolgozhasson egy Madárhegynek nevezett szeméttelepen/világkönyvtárban, illetve hogy megőrizhesse a szavakat tartalmazó könyveket. És akár a népmesében az ördög, a Külföldi és a felesége behajtja azt, ami neki jár: viszik a lányt. Megalkuvások, manipulációk, alattomos praktikák számolják fel a lány szabadságát, aki lemond önmagáról, és elfogadja áldozatát. Jolán végül maga is olyanná válik, mint a szülei, mint a világ, mint a körülmények. Az ördöggel szerződést kötő Gonzo, az apa az utolsó pillanatban visszakozik, de már későn: a maffiagépezet kiszolgálói, a Postás és a Csősz agyonverik. A lányból madár/szemét lesz: „Mostantól ő tanít bennünket élni, szállni, dalolni és beszélni.”
És végül a nők: a festőnő a Vizsgálatból, a bolondnak nevezett Helga, Matild az Argentínában, az alvó Júlia Szunce, a dívák, Bajor Gizi és Karády és a Madárhegy Jolánja. Róluk szólnak igazán a drámák. És Darvasi László, a férfi, az író meséli, csodálja, szereti őket.

Vissza a tetejére