Eső - irodalmi lap impresszum

Mindegy, honnan nézzük (Vonnák Diána: Látlak)

Vonnák Diána: Látlak. Jelenkor Kiadó, Bp., 2021
 
Vonnák Diána első novelláskötete, a Látlak felületesen vizsgálva útirajz látszatát kelti. A megkapó borítón szikkadt táj, a könyvbe belelapozva minden cím mellett egy fekete-fehér pillanatkép egy világjáró antropológus feljegyzéseit sejteti. A szövegek valóban több országot is bebarangolnak, a figyelem középpontjába mégis az egyéni tapasztalás kerül.
A címnek megfelelően Vonnák Diána karakterei folyamatosan szemlélődnek. Többek között konstatálják az őket körülvevő környezetet, ami első ránézésre novelláról novellára markánsan eltér. Különböző kontinensek, városok és a tanyavilág is feltűnik egy-egy szereplő szemei előtt. Az énelbeszélők érzésein, gondolatain átszűrve a különféle tengerpartok hasonulnak a közel-keleti vagy épp kelet-európai városokhoz, hegyekhez és tavakhoz. Az olykor alig felskiccelt, máshol hosszadalmasan bemutatott tájak a belső világok kivetülései. Ezáltal a beláthatatlan terek is szűkké, fojtogatóvá válnak, miközben az otthonukban bemutatott szereplőket is egyfajta idegenségérzet kíséri végig. Az egymással felcserélhető hátterek miatt az emberi tapasztalás univerzalitása kerül előtérbe.
Az elbeszélői szemlélődés központjában mégsem a környezet áll. Ahogy azt a kötet címe is sejteti, a figyelem a saját érzelmek feltérképezése mellett egy másik személyre irányul. A brassói hegedűművész a libanoni tümpanon romjai helyett az afrikai szolgálónőt nézi, a város magas építményeiben is a rájuk felkapaszkodó osztálytárs az érdekes. A figyelés, még ha fizikailag nem is, egyfajta messzeségből történik. Anya és lánya, két testvér vagy szerelmesek között így gyakran hasonló a távolság, mint különböző földrészekről véletlenül egymás mellé keveredő két nő között. A megfigyelés aktusában azonban ott rejlik a megismerés, megértés szándéka. A sikeres kísérletek is legfeljebb pár lépésnyi közeledést eredményeznek. Ezek főként apró gesztusok, egy nyalóka, egy bögre kakaó vagy kegyes füllentés formájában testesülnek meg. A szövegekben hangsúlyosabbá válnak a közelítés lehetőségének jól kitapintható határai.
Azok a novellák tudják hatásosabban ábrázolni azt a pillanatot, amikor a megértésre már törvényszerűleg nincs lehetőség, amelyek a távolság okairól is eleget megmutatnak. A kulturális különbségekre alapozó történetekben, például az Akklimatizációban vagy a Közel menniben az idegen környezetben elhelyezett elbeszélő már önmagában elegendő az akadályok megértéséhez. A más országból, azaz különböző kulturális közegből származás képzeletbeli határvonalait többféleképpen képes ábrázolni a kötet. Előfordul, hogy a közös nyelv is hiányzik a sikeres kommunikációhoz, máshol radikálisan eltérő gondolkodásmódok metszéspontját keresi a narrátor, vagy a felszínen alig felfedezhető különbségek az érzelmi érintettség szintjén ütköznek ki, és okoznak érdekeltérést. A Prédában már az első jelenet megalapozza az anyagi helyzetből adódó távolságot, így a novella többi része arra koncentrálhat, hogy játsszon az elvárt kapcsolati dinamikával.  
Esetenként a kevésbé egyértelmű viszonyrendszereknél is sikeres a konfliktus megalapozása. A Tengeribetegségben például anya és felnőtt lánya történetéről keveset tudunk meg, és az elszórt részletek sem feltétlenül adnak hozzá a történethez. Egyetlen feszes mondattal Vonnák Diána mégis megrajzolja az anya alakját, amiből megértjük a két nő közötti feszültség okát. A „makulátlan” anya áll szemben a más életstílust követő lányával.
A bonyolultabb kapcsolatokat körbejáró szövegek többségében precízebb alapozásokra lenne szükség ahhoz, hogy a kommunikáció nehézségei vagy az elbeszélőben végbemenő változások értelmet nyerjenek. Van, ahol elengedhetetlen emlékek a történet ívének rovására ékelődnek a szövegbe, máshol a túlzottan ködös emlékfoszlányok miatt veszik el a központi konfliktus. A viszonyrendszerek bemutatásának hiányát néha kimondottan sután sikerül csak pótolni. A Dagályban például anya és gyermek kapcsolatáról alig tudunk meg többet, mint a nő bűntudatát lánya koravén szemei miatt. A novella végén az anya felszabadulását mégis a kettőjük viszonyának megváltozása hivatott jelezni. Ez pedig egy erőltetett zárójelenethez vezet: „A haját simogatva próbálom felébreszteni, amikor sikerül, meglepve rám néz, az álomtól kusza a tekintete, anya, miért vagy ilyen kedves hirtelen, motyogja, és kis híján magára borítja a bögrét.”
A konfliktusokhoz hasonlóan az elbeszélői stílus is akkor eredményesebb, amikor egyszerűbb, letisztultabb, mint például a Nem jutottunk valami messzire monológjában. A tudatfolyamok viszont a legtöbb novellában terjengős mondatokon, nyakatekert képeken keresztül jelennek meg. Ez a természetellenes hang egy-két szereplő egyéniségéhez illik is, ám hiteltelenné válik azzal, hogy szinte minden elbeszélő – nemtől, szociális és kulturális háttértől függetlenül – tudatfolyamát ugyanolyan stílus jellemzi. Tovább nehezíti a szereplőkben lezajló egyéni megfigyelésekre, lelki folyamatokra koncentrálást, hogy a gondolatok esetenként közhelyesek: „A napok hónapokká dagadnak, a télből tavasz lesz, és a mi új, tengeri életünk körei kiszámíthatókká válnak, mint az árapály.” Néhány motívum a rendszeres ismétlődés miatt lesz hasonlóképpen zavaró. Ilyen például az emlékeket, gondolatokat az emberből kifújó vagy kimosó szél és víz.
Egy-egy frappáns megfigyelés, izgalmasan sűrű állapotleírás viszont kitűnik a szöveg ritmusának, stílusának és képeinek monotonitásából. Emlékezetes mozzanat az előre tervezett meghatódás problematikussága, vagy épp az a kérdés, hogy a demens lélek tudja-e, hogy pár napig még a test mellett kell maradjon. A közhelyek ellenpontjaként megszokott eseményeket helyez teljesen más megvilágításba egy-egy írás. A reptéri procedúra az Apály utazójának nem kötelező kellemetlenség, hanem a megérkezés áldásos „határhelyzete”.
A terjengősséget, túldíszítettséget a tabuként kezelt testi folyamatok kendőzetlen bemutatásával igyekszik kiegyensúlyozni az író. Ez az eszköz csak akkor hatásos, amikor a történetek szerves részévé válik. A tamponigazgatás hitelesen jelzi, hogy a változókor beköszönte nem csupán lelkileg megterhelő, a fizikai tünetek legalább annyira a folyamat velejárói. Ám a testiség grafikus bemutatása másutt nem több, mint egy kínos szexjelenet vagy fölösleges elidőzés a gőzölgő kutyaszaron. Az obszcén találkozása a szóvirágokkal végképp kizökkent a szövegvilágból, ahelyett hogy az elvont gondolatokról, érzelmekről az elbeszélők fizikai környezetébe, kézzelfogható, hétköznapibb problémák közé rántana vissza. Ilyen például a „húgyharmatos vécé” a szovjet vonaton, vagy épp ez a városkép: „Szobánként merednek a kémények a tetőkön, a kukák mögött ordítva dugnak a rókák, öblítőszagú emberek sietnek.”
Habár a tudatfolyamok nyelvezetét legkevésbé sem a szűkszavúság és a lényegre törés jellemzi, a párbeszédekkel precíz fukarsággal bánik az író. A játék az elhangzó szavakkal és főleg azok hiányával a leghatásosabb kifejezőereje a szövegeknek. A Prédában az elbeszélő nem képes megszólalni, így nem tudja a jó szándékú gesztusait elmagyarázni. A Hazáig nyoma sincs című novellában az elmaradó köszönés vagy épp a fel nem ajánlott víz árulkodnak a helyzetről. A Tengeribetegségben egy egész estényi párbeszéd végén egyetlen mondatba tömörül a békejobb. A Nem jutottunk valami messzire szövegéből a beszélgetőpartner válaszai maradnak ki, monológgá redukálva a tízoldalnyi interakciót.
A kommunikáció korlátai látszólag menthetetlenül pesszimistán ábrázolják az emberi tapasztalást. Vonnák Diána novellái mégsem zártak és determinisztikusak. Egy adott pillanatban valóban elérkezünk a közelítés lehetőségének határaihoz, de ezek a határok nem feltétlenül átrajzolhatatlanok, csak arra a pár jelenetnyi időintervallumra vonatkoznak, amennyit a szereplők életéből láttat az író. Elvégre a saját, szűkként érzékelt közegükben ezek a szereplők mégis hajlandók másokat látni, és megtenni az első lépéseket.

Vissza a tetejére