Kósa Eszter

Bentről; A fulladás ígérete; Állatkikötő; Az éter kutyái

Bentről
 
A csövekben lakunk, rozsdaég alatt. Tőlünk
hangos a vízvezeték. A lefolyók felől
hallhatjátok gyermekeinket. Úgy ráncosodik            
bőrünk a levegőtől, mint a tiétek, kintieké
a víztől. Meséljetek nekünk esőről és napról,
és mi beszélünk nektek a buborékmezőkről.
Arról, hogyan alakítják sorsunkat a szűrők.
Ti, akik állandó ég alatt laktok, adjatok áramlást
gyermekeinknek, hogy eljuthassanak a folyóig.
 
 
A fulladás ígérete
 
A bordakosár bárka, félelmei ázott állatok, a hosszú
szőrűek sokáig fáznak. Tengeribetegek, ha megremeg
a mellkas. Apad a nyelv. Olajfák sarjadnak a fogak közt.
Egy madár jelnek indul, szárnya ingerli a légcsövet.
Alagutakban sértődik a test, a sötét. Köhögés rázza
a fákat, megnyílik a száj, a kiáramló levegőben ágak,
tengerillat, nyálas tollak. Az állatok falnak feszülnek,
csontra tapad így a hús és lélekre a halálfélelem.
Kidülled a szem, elsötétül, akár a benti ég, fekete lesz,
mint az összetört lovak vére. A patákban rozsdás
szegek. Bordakosaruk bárka, félelmeik ázott emberek.
 
 
Állatkikötő
 
Szőrükből sarat, lábukból tartást mos
a víz. Testükre hínárok csavarodnak,
kötelek. Hátuk fedélzetén zászlómadarak.
Szúnyogok zúgnak, hajómotorok.
 
Lámpaszemük reggelre kiég. Ácsorognak,
patáik felpuhulnak, tagjaik között árad
a folyó. Puffadt hasuk belelóg, testük
csónak. Sosem hagyja el a cölöplábakat.
 
 
Az éter kutyái
 
A fiatalok húzzák a Göncölszekeret, hámtól horzsolt hátukon
felhők a sebek. Futnak, meteorlabdák után, párás áramlatokat
lihegnek ránk. Naponta átsétálják az eget, hogy erősödjenek,
sűrűsödjenek csontjaik. Akik már érzik, hogy közeleg a vég,
a napba vetik magukat. Félnek, hogy természetes halál esetén
őket senki sem temetné el. Bolháik ijedten pattognak le.
Tőlük viszket az ég. Égett szőrszag, csobbanás. A csobbanás után 
napkitörés. A napkitörés felénk fut, mágneses szél nyüszít.

Vissza a tetejére