Kádkosz
– Ezt így nem illik – mormolja az orra alatt –, ezt így nem illik, hogy koszosan egy temetésre.
A hátamat sikálja mosogatószivaccsal, alattam friss, tiszta, szappanos víz, rajtam az elmúlt hónapok ebédszaga, ami a vizes szivacsból árad, és mindenhová lecsorog. Prüszkölök a víztől, csíp a hab, hideg a csempe, az ablak miatt fázom. A régi pólóm van az üveg helyén, és most tél van, anya ráncos kezei mossák a hátamról a telet. Kintről jeges szél fúj. Ez nem is az én pólóm, előttem hatan legalább két évig használták már, pirossága kopott, csíkjai barnák, anyaga lyukas és kinyúlt, négy szöggel feszítette ki a bátyám. Ablaknak pont jó.
– Ne bámuljad, nincs mit nézni! – szól, és pofon vág.
– Apa megcsinálja – válaszolom halkan, mire kiráncigál a vízből, még egyszer pofon vág, elesek, felhúz és magához ölel, homlokon csókol, arrébb lök és azt kiáltja, jöhet a következő. A dugót kihúzza és a kád szélére fekteti, mint egy búvárt, aki ha mesélni tudna, visszamenne az időben, hogy felidézze a kopott porcelántányérok csörgését és anyám dallamos szavait mosogatás közben. A gondolatra elmosolyodom, hogy ez olyan, mint egy étterem. Sosem voltam még egyben sem, mert a fürdőnkben a koszosan száguldozó víz hordta le a csatornába minden ételmaradékunk, amikor anyám itt görnyedt az edények fölött, és naphosszat sikált utánunk.
A tölcsér engem is levisz, magával rántja a mélybe a homokozóban összeszedett szemcséket, a hajszálaimat, és elképzelem, hogy ezekből vagyok. Odalent van üveg az ablakon, nincs mindennap tejberizsaleves meg virsli meg bab. Odalent van egy nagy szobám, amiben egyedül lakom, és nem osztozunk hatan egy emeletes ágyon. Ott lent van mindenkinek új pólója, és nem kell felvenni a tulipánmintás csizmát sem, ha kinőtte a nővérem, és kapok egy kockás inget, piros alapon fekete mintákkal, ahogy abban a cowboyos mesében láttam.
Az öcsém berohan a fürdőbe, az ölembe esik, és lekváros szájjal rám vigyorog. Csorbacsíkosan suttog, hogy elfogyott a kocka, és én azonnal tudom, mit jelent ez. Gyorsan felugrok a hideg kőről, és bevágom az ajtót, mögötte a fal lyukas és hiányos, hol a maltert kaparjuk, hol a csempedarabokat gyűjtjük össze, azok a kedvenceink, amelyek sötétkékek. Régóta hordjuk innen a csempét kockának, apró, szilánkos darabokra törjük őket, és mindenhová ezeket ragasztjuk fel, ezekből építünk tornyot a szobánkban, és ezeket lőjük ki a csúzliból.
Nyakamba veszem az öcsémet, ő meg a véres ujjaival lepattintja a maradékot is a helyéről, amennyit csak elérünk. Amikor anya benyit, látom, hogy az egész hálóingje csupa-csupa vér. Nem szól, leveszi a vigyorgó öcsémet a nyakamból, a csempedarabokat a kezembe adja, és ott folytatja, ahol abbahagyta.
Apa már két hónapja köhög fel démonokat, anya mindig ezt mondja, hogy ha kiköhögi őket, egyszer csak meggyógyul majd. Ezt onnan tudom, hogy amikor mindenki elalszik az emeletes ágy legtetején, én elkanyarodok a konyha felé, ahonnan egy icipici szoba nyílik, és akkor látom anyát térdelni apa mellett, borogatást csavar és teát ad, de apa már csontsovány, attól félek, hogy mégsem fogja felépíteni a házunkat, amit annyira megígért. Anya suttog neki, olyan szép szavakat suttog neki, amilyeneket mi sose kaphatunk, de apa csak nagyokat köhög, és szuszog mellé, kéri a rumot, kéri a vodkát, anya ilyenkor még jobban sír, de segít, és ha sikerül, lavórt tart neki.
Múltkor láttam az árnyait a falon, végigsuhantak a gyerekszobánk felé. Sárkányok voltak, szörnyek voltak, egyik a másik után, de engem nem vettek észre, és a többieket sem, s a végén visszaköltöztek apa testébe, s ő leöblítette őket, ha rum már nem volt, akkor szájvízzel.
Az öcsém végtelenül boldog, amikor rádöbben, hogy egyedül fog fürdeni a hatalmas kádban. Visít, és hangosan felnevet, mikor megindul a csapból a meleg, gőzölgő víz. Mert mi mindig csak hétvégén, akkor is egymás után fürdünk, ugyanabban a poshadt, koszos vízben, amikor végre leázhat rólunk nemcsak a kosz, hanem a szavak, a gonosz, csúnya szavak is, amik bántják a szagom, bántják a ruhám, a hajam, a farsangi jelmezem, de legfőképp engem. És amikor elérkezik ez a szertartás, estére mindenki megnyugszik kicsit, és mi sem ugrálunk egymás ölébe az emeletes ágy tetejéről, nehogy leizzadjuk a tiszta illatunkat.
Amikor belépek a szobába, mindenki csendben ül a szőnyegen. A nagyok mostanság túl sokat mesélnek az angyalokról meg arról, hogy apának sokkal jobb lenne máshol. A kicsik miatt ezt mondják, de én tudom, hogy talán apának is fürdenie kéne, neki is fürdenie a melegben, habok közt, illatban, abban a fura mélységben, ami csak a kádaknak van, semmi másnak a világon.
Anyám meghallja a gondolataimat, és a vizes, vigyorgó öcsémmel a kezében belép a szobánkba, a nővérem kiveszi a kezéből a csempedarabokat szorító, törölközőnyi csomagot. Anyám ruháján felbukkannak a nagy, vörös foltok és a kádkosz, árnyékából démonok másznak ki, és belepik a gyerekszobát.
– Apátok nem fürdik már többet.
Vissza a tetejére