Markó Béla

Embernagyság; Kiszámolós

Embernagyság
  
Ha távolodsz, mind kisebb leszel.
Ha közeledsz, mind nagyobb.
Ez nem érzékcsalódás, hiszen csak
a közeli tárgyakat vagy élőlényeket
tudjuk kitapintani. Minden egyéb
csak következtetés. Igyekszem
minél tovább a közeledben maradni.
Visszanézve nagyon kicsi a múlt.
Előrenézve elfér a jövő egy
terepasztalon. Kisebbedik a múlt,
a jövő pedig csak növekszik,
lassan akkora lesz, mint mi.
A múlt most már nagyon kicsi
és ártalmatlan. A Balassi Bálintot
halálosan megsebesítő ágyúgolyó
ebből a távolságból csak annyi,
mint egy darázscsípés.
Bár bele lehet halni egy
darázscsípésbe is, ha netán
allergiás vagy. Ma csupán
enyhe kiütésnek tűnik
a Hunyadit elpusztító pestis.
Ne vegye senki szentségtörésnek,
de elfér István királyunk is
egy gyufásdobozban. Szarvasbogár?
Tücsök? Pillangó? Caesar is hol van?
Szabad szemmel szinte láthatatlan.
Nem a szobrokról beszélek.
Azok csak tárgyak. Ezzel szemben
minden ugyanúgy van most is ott,
ahonnan jöttünk, de már egészen kicsi
anyám is, apám is. Makett a múlt.
Nem léphetünk be semmiképpen,
és nem is közelíthetünk.
Csak eléfelé van út, nő a jövő
egyfolytában, valaki visszanéz ránk,
fölénk magaslik, vizsgál figyelmesen,
mint egy káposztalepkét,
de nem tud megérinteni.
Amíg embernagyságú vagyok,
érj hozzám minél többször!
 
 
Kiszámolós
 
Odalépett hozzám a parkolóban
egy viszonylag fiatal férfi.
Már-már azt mondtam,
hogy festői öltözékben.
Csakhogy a festői nyomor
a lehető legcinikusabb kifejezés,
amit valaha is kitaláltak az írók.
Egyébként nem rongyokban volt,
hanem csupán szedett-vedett ruhában.
Gyerekkorunkban szerettük
azt a kiszámolóst, hogy választottunk
egy színt, majd akire rászámoltunk,
annak kellett keresnie magán
abból a színből bármit. Legalább
egy gombot. Vagy cérnaszálat.
Nem Kosztolányi Dezső
színes tintáiról volt szó,
de mi is versben beszéltünk ilyenkor,
van-e-ne-ked-pi-ros-tin-tád, szótagoltuk,
mindenkinek jutott egy-egy szótag,
és akire ráesett az utolsó,
a talpától a feje búbjáig,
a zoknijától a sapkájáig
próbált találni valami pirosat.
Zöldet. Kéket. Sárgát. Amit kellett.
Szóval ezt az egyetlen versenyt
az a férfi biztosan megnyerte volna.
Szinte suttogva pénzt kért tőlem.
Kenyérre természetesen.
Adtam valamennyit, megköszönte,
aztán befordult a sarkon,
gondolom, elég volt egy pohár italra.
Már rég leszoktam a prédikációról.
Minek fölöslegesen megalázni egymást?
Különben is azon töprengtem, hogy
most akkor azzal a néhány lejjel
a boldogságához járultam-e hozzá
vagy inkább a halálához.
Azt hiszem, mindkettőhöz.

Vissza a tetejére