Eső - irodalmi lap impresszum

Falusi párkák; Hangyák

Falusi párkák
 
A szomszédban gyöngytyúk lármázik.
A düledező falnak vetve hátam, hallgatom.
Innét belátni az udvart, ahol néhány órája
még a labdát rúgtuk, s egy mosóteknőbe
ülve képzeltük el, hogyan bont vitorlát
szélsebes kalózhajónk. Alkonyodik.
Nápolyit ropogtatva nézzük az ég alját.
Akár olvadt kakaómassza, kenődnek
szét a színek. Azt rebesgetik, párkák
költöztek a faluba. Valódi alakjukat
csak az öregek ismerik. Elhisszük, hogy
ez így van. Mi mást is tehetnénk?
Diófánk termése férgesedik, s egy nap
a macska oldalán mély sebbel vánszorgott
haza. Miért kellene látnunk a nyilvánvalót?
Elég, ha játszunk, ha zsibongva futjuk
körbe az ódon parasztházat, s akkor talán
az öregek arca is felderül. Hátha erőt ad,
ami ebből az évszakból még az övék.
 
 
Hangyák
 
Egy nap a hangyáké lesz nagyanyám háza. Falait
kibontva messzire hordják az évek súlyfeleslegét.
Látni fogom, ahogy megmozdul a bútorzat.
Szorgos rágók tépik a parkettát, szaggatják le
a csempét. Egyik szobát a másik után lepik el.
Hömpölygő árjuk őskori tévét, felfeslett nyakú
hintalovat sodor. Elözönlik a pincét, ahol
a satupad alatt porlad a bedobozolt emlékezet.
Ruhakupacok gyűlnek az udvaron, oldalára
döntve nyugszik a nyári konyhából kirángatott
kredenc. Nem fogy a rovarsereg. Jönnek
a földből, falból, a járda repedéseiből másznak
elő, távoli kerteket hátrahagyva, fekete sorokban
menetelnek nagyanyám háza felé. Türelmük
végtelen. Nincs más dolguk, mint alapzatig
bontani vissza semmiből épült életeket. Sok ezer
test zsong, csáp csápot ér. Napok telnek majd
el, mire abbamarad a fülsüketítő zizegés.

Vissza a tetejére