Tibeti szél (2,)
kisregényNégy
Dzsampal Gyaco a Potalában az ünnepre készült. Még mindig az álom hatása alatt állt. Gépiesen végezte a teendőit, alig figyelt oda a szolgáira és a tanítóira. „Vajon ugyanazt a titokzatos világot láttam, amelyiknek létezéséről nagy elődöm ír? Vagy mindenkinek saját titokzatos világa van?” Nem haragudott a miniszterére, aki felébresztette, mert abban a biztonságban nőtt fel, amiben véletlen nem létezik: mindig és mindennek úgy kell történnie, ahogy történt.
Dzsampal Gyaco Lhászától messze született. Egyik őse együtt harcolt Geszer kánnal, a tíz világtáj urával, akinek tetteit tibeti hősénekek dicsőítik. Úgy gondolt erre a vitézre, a sárkányokat és démonokat üldöző, hazug lámákat és lelketlen gazdagokat csúffá tevő ősére, mint önmagára. „A sárkányok, démonok, boszorkányok, ártó szellemek itt vannak körülöttünk. Legyőzhetők, de föltámadnak. Örök harcban állunk velük, mi, akik a gyengék oltalmazását tekintjük legfőbb feladatunknak.”
Dzsampal Gyaco születésekor szivárvány ragyogott az égen, az árpaföldeken hópárducot láttak, a kősivatag felől szürke felhők végtelen seregei sodródtak a falu fölé, és szakadni kezdett az eső. Abban az évben olyan bőséges termést takarítottak be, amilyenre az öregek sem emlékeztek. A falu orvoslámája borókaágat égetett a kolostor udvarán, és a füst nem szállt fel, fanyar illata átitatta a szerzetesek és zarándokok ruháját. Csecsemőkorában Dzsampal Gyaco sosem sírt. Nem csúszott-mászott a földön. Féléves volt, amikor lábát maga alá húzva meditáló ülésbe egyenesedett. Attól fogva mindennap elmerült a tudattalan ősóceánjában. Apja megijedt, az anyja mosolygott. A kisfiú nem kerülte a fizikai munkát. Kéretlenül is segített a ház körül. Szerette az állatokat. A kutyáikat minden reggel öleléssel köszöntötte. Egyszer az apja szántás közben felültette az egyik fekete bundájú, hatalmas jak hátára. Meglepődött, mert a szelíd állat morogni kezdett. Gyorsan leemelte volna, de a kisfiú megkapaszkodott a nagy hím bozontos sörényében, a nyakára borulva hallgatta a dorombolását, aztán vékony hangját hozzáigazította az állatéhoz, és egy darabig együtt énekeltek. Minden éjjel álmodott, és az álmait reggeli közben elmesélte a családjának. Olyankor mindig az apjához beszélt, de az álmokat az anyja fejtette meg. Ha nem aludt és nem meditált, majdnem mindig nevetett. Négyéves volt, amikor a pancsen láma személyesen utazott el érte, és magával vitte Sigacéba. Kevés időt töltött a Tasilumpo, a gelukpa szerzetesek gigászi kolostorvárosának falai közt. A főapát gyorsan és tévedhetetlenül felismerte benne a dalai láma reinkarnációját. Akkor díszes kísérettel igazi lakhelyére, Lhászába küldte a gyermeket.
„Vágyom abba a titokzatos világba, melyről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.”
Dzsampal Gyaco szerette volna, ha álma ugyanarra a titokzatos világra nyit ablakot, melyről látomásos elődje, az ötödik dalai láma írt. Kitessékelte lakosztályából a takarítókat, a fényesítő szolgákat, akik a padlók, oszlopok, bútorok, jakvajas mécsesekkel és a Buddháknak ajánlott ételekkel roskadozó oltárok, valamint az aranyszobrok makulátlan csillogásáért voltak felelősek. Kiküldte a levegő tisztaságát óvó démonfelügyelőt, aztán a személyét gondozó szerzeteseket, végül a csöpon khenpót is, a szertartásmestert, aki az ünnepi teendőit sorolta végeérhetetlenül. Azt akarta, hogy senki ne legyen tanúja annak, amikor végtelenül tapintatosan megkéri vezető tanítóját, hogy hagyja magára. Miután egyedül maradt, leült a szőnyegre, és megpróbált összpontosítani. De most sehogy sem tudta kordában tartani a gondolatait. Elnevette magát, mert eszébe jutott az a nap, ötéves sem volt, amikor először vezették kézen fogva a Potala végtelen lépcsőin, labirintusfolyosóin és útvesztőhídjain, homályos és ijesztő termeinek sokaságán át ebbe a lakosztályba, és megmutatták az ágyával szemközti falon lógó, sárga selyemből font korbácsot. Őszentsége, a dalai láma korbácsa. Arra szolgálna, hogy figyelmeztesse és rémülettel töltse el, szerénységre sarkallja és szorgalomra serkentse a gyermek istent. De nem ő rémült meg, hanem a kísérői. Dzsampal Gyaco tétovázás nélkül nyúlt a könnyű korbácsért, és kacagva meglegyintette a minisztereit, a nevelőit, végül a főkamarást és a régensherceget is. A korbácsot soha nem használta senki, de azért ott lógott a falon.
– A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok – mondta csöppet sem bánkódva, inkább beletörődve a vereségbe. Felpattant, elővette a messzelátóját, M.M. & Son Liverpool, és hatodik emeleti lakosztályából kisétált a verandára, onnan pedig a palota lapos tetejére. A Vörös-hegy gerincére épített, sok emelet magas Potalából csodálatos kilátás nyílt a városra és a kopár hegyek közt csalinkázó Lhásza folyó széles és lapos völgyére. Dzsampal Gyaco kisgyerek korától imádott a tetőről nézelődni. Unalmas tanulmányai szünetében, belefáradva írásbeli és olvasási feladataiba, a Vinaya tanainak, vagyis a szerzetesi fegyelem, a nevelés és hit kérdéseinek boncolgatása közben, és később is, tíz-tizenkét évesen, amikor már a kormánya üléseit is végig kellett szenvednie, ha csak tehette, rohant a tetőre. Játszótér volt neki, óriási mozi, remek megfigyelési pont. Népétől elzárva élt, a közemberektől elszigetelte a szigorú etikett. Ha megpillantották, a zarándokok, vásárosok, pásztorok, kenyérsütők és kovácsok, bármit is csináltak, abbahagyták, és a földre borultak. Szűkebb személyzetén kívül alig-alig látott munkájukban elmerült, vagy éppen pletykálkodó, fesztelenül viselkedő köznapi embereket. A főtemplom, a Dzsokhang első emeletén lévő szobájából gyakran megleste a vonuló zarándokokat, a téren nyüzsgő kézműveseket és kereskedőket, de általában gyorsan lelepleződött. Előbb-utóbb valaki felfedezte őt az ablakban, és ha nem akarta, hogy megálljon az élet, vissza kellett vonulnia az elfüggönyzött szoba mélyére. A Potala irdatlan magasában biztonságban volt. Ott senki nem vehette észre. Mélyen a lába alatt a Söl, a hegy déli lábánál elterülő falucska. Keletre a Dzsokhang, a város zarándokutcákkal körülölelt szent körzete. Mögötte a Vas-hegy, a Cshakpori, tetején az orvosiskolával. A Söl apró házacskái fölött messze ellátott, végig a kanyargó folyó széles, napszítta homoktól sárga völgyén. Látta a víz halványzölden ragyogó szalagját, a terpeszkedő zátonyokat. Látta, hogy jakokat, bárányokat, lovakat terelnek a gázlókon. Látta a favázra feszített jakbőrből épített öblös, fekete csónakokat. Látta a lomhán távolodó vagy közeledő karavánokat. Messze-messze kopár, rőt hegyek vonulatai sorjáztak. El-elmerengett, hogy mögöttük újabb és újabb hegyek vonulatai húzódnak, azok mögött újabb és újabb síkságok, majd megint újabb és újabb hegyek. És mindenhol emberek élnek. Olyanok is, akik nem tudnak róla. Talán az országáról sem tudnak. Sőt talán Buddháról és a szamszára kerekét forgató kakasról, kígyóról és disznóról sem tudnak. Néha megrendült. Sajnálta őket, hogy sosem szabadulhatnak a tudatlanság örök körforgásából.
A Söl utcácskáit figyelte a legkitartóbban és a legnagyobb élvezettel. A falu olyan közel volt, hogy távcsövével az ő isteni magasságából is bepillanthatott a közönséges mélyébe. Felismert arcokat. Látott sírásra torzulni máskor mosolygós vonásokat. Látta az emberek örömét és bánatát, látta őket veszekedni és térdüket csapkodva hahotázni. Látta verekedni őket, és látta, ahogy papagájokat etetnek. Megfigyelte a börtön udvarán sétáló rabokat, akikre, és ennek sosem kereste magyarázatát, sorstársaiként tekintett. Észrevette, melyik utcácska melyik épületét látogatják sötétedés után férfiak. Látott nőket. Roskatag vénasszonyokat és fiatal, szép nőket. Lányokat is. Látott részegen tántorgókat, önfeledten táncolókat, nyilazókat, gyújtogatókat, majomidomítókat. Látta, ahogy az asszonyok gombócokká formálják a friss trágyát, és tésztaként lapítják a meszelt falakra, hogy a kíméletlen nap kiszárítsa őket. Látta a mohamedán mészárosok fedett szekereit, ahogy a szűk, köves utcákon zötyögnek. Megbámulta a háztetőkön kerek tornyokba rakott, kiszárított, illatos jaktrágyalepényeket. A tetőn felhalmozott ágakat, melyek ropogása éjszakai betolakodók jöttére figyelmeztetett.
Kilépett a tetőre. Hunyorgott. Beszívta a friss levegőt. A jakvajtól és égő kanócok bűzétől nehéz levegőjű, félhomályos szobákból szabadulva elvakította a felhőtlen égen lángoló nap. Állt. Lehunyt szemmel hallgatta a szelet. A mellvédhez lépett. Szeméhez illesztette a messzelátót, és a csiszolt lencsék mágiájának köszönhetően úgy nézte végig, ahogy az utasokkal teli két nagy jakcsónak lassan elmerül a megáradt folyó zabolátlan vizében, mintha maga is a parton állna.
Öt
Szaga Dawa. Érdemek hava. A tibeti holdnaptár negyedik hónapja. A közepére eső telihold napja a tibeti buddhisták legszentebb napja. A nagy alkalom. A kivételes lehetőség. Amikor minden tett és gondolat sokezerszeresen számít. A jó is. A rossz is. Ezen a napon nincs szeretkezés. Férfi és nő nem egyesül, semmi módon nem enged a vágynak. Nem ölünk. Máskor sem, de ezen a napon tényleg. Nem dohányzunk, nem iszunk alkoholos italokat. Nem hazudozunk. Nem lopunk. Lovat sem. Nem eszünk húst. A húsért valamikor ölni kellett. Nem adunk-veszünk olyan állatot – kecskét, birkát, halat és madarat –, melyet megölnének. Ezen a napon zarándokolunk, mantrákat mormolunk, leborulásokat végzünk. Jótékonykodunk. Jakvajmécseseket gyújtunk. Részt veszünk a jakvajból faragott jelképszobrok vetélkedőjén. Táncolunk és énekelünk. Ahányszor csak eszünkbe jut, fohászkodunk a világon létező összes élőlény jólétéért.
Dönkar Dawa Norbu a folyóhoz indult, de előbb a Dzsokhang, a főtemplom felé kanyarodott. Az utcák üresek voltak, néhány kutya kódorgott elveszetten, és az egyik sarkon egy tehén ácsorgott tűnődő tekintettel. Az égen a szemüket meresztő, vicsorgó sárkányok hada kisebb-nagyobb csapatokra szakadozva úszott az erős északi szél ellen. Kígyózva vágtattak, lebuktak és felszöktek a levegő hullámain, farkuk ropogva lobogott a fakó, felhőtlen égen. Dönkar nem állt meg, de a szemét nem tudta levenni a diadalmas mennyei felvonulásról. A Barkhor felé közeledve ismerős, távoli morajláshoz hasonló hang szűrődött a sikátorba. A Dzsokhangot körülölelő utcán hétköznap is zarándokok ballagtak: csoszogásuk, mantrájuk, imamalmaik surrogása méhkaptár zsongásává olvadt össze. Várnia kellett, hogy kiléphessen a sikátorból, mert fekete arcú, marcona férfiak lassan vonuló serege töltötte meg teljes széltében az utcát.
Dokpák – ámuldozott Dönkar. – Ennyi pásztort még sosem láttam együtt.
Lesütötte a szemét, mert bár öntudatos asszony volt, azt jól tudta, hogy öt évnél idősebb és ötvennél fiatalabb nőnek nem ajánlott farkasszemet nézni a magány fiaival.
A Dzsokhang előtti tér a boróka fanyar áldozati füstjében úszott. Nem vágott át a sokadalmon, meg sem próbált bejutni a templom kapuján. Megkerülte a zarándokokat, a maszkos démontáncosokat, és némi tétovázás után megállt egy elnyújtott hangon kántáló pokolmutogató láma oltára előtt. A fia jutott eszébe. „Érdekelné őt a vándortanító valamelyik tekercsképe?” A láma jócskán benne volt az egyik hosszú történetében. Forgatta a szemét, sziszegett és hörgött. Hosszú pálcájával rá-rábökött valamelyik kifüggesztett képén a megfelelő jelenetre. Időről időre elénekelte Csenrézi mantráját, Om Mani Peme Hung, Om Mani Peme Hung, melyet lenyűgözött hallgatósága engedelmesen vele énekelt.
Dönkar kislány korában rettegve szerette a manilámákat. Az apja megvetette, bazári majmoknak nevezte őket. „Úgy ismétlik lélektelenül százszor és ezerszer újra és újra a buta és ijesztő meséiket egy hosszú életen át, hogy azt sem tudják, miről beszélnek.” Dönkar tisztelte az apját, hitte is, amit mond, mégis alig várta, hogy hallhassa a koszos és rongyos, vén lámák régiesnek ható meséit. Kedvelte a maguk festette, megdöbbentően eleven thangkáikat is. Most mégsem várta ki a tanmese végét. Pénzt pottyantott a láma lócájára helyezett fényes kagylóba. Benyúlt a póznára függesztett kalickába, és puhán a markába fogott egy piros csőrű, fekete tollú madárkát, melyet a tibetiek dungkarnak neveznek. Átbújt a vásári árusok asztalai és sátrai közt, majd a mecset felé vezető lejtős sikátorba fordult. Akkor ért le a folyóhoz, amikor a megduzzadt, rohanó vízen messze lent, a holt nagyapa szigete mellett feltűntek a jakbőrből épített sötét hajók.
Hat
„Ha volna humorérzéke! Ha egy csöppnyi fesztelenség volna benne. Senki és semmi nem állítaná meg. Még én sem.” Egy kikosarazott angol nő mondta róla.
Alexander bég a főiskolai évei alatt úgy edzette magát, mint egy aszkéta pap, egy szent háborúba készülő harcos. A hanyagságot nem állhatta, a kicsapongást megvetette. Nem üldözte, csak lenézte. A kényeskedést nem tűrte maga körül.
Unalmas volt? Biztosan. Másoknak meg bolond. Megszállott? A kérdésnek nincs értelme. Ilyen volt. Mert ilyen akart lenni. Nem táncolt, nem kártyázott, nem ivott alkoholt, nem dohányzott. Bokszolt, birkózott, futott. Diák volt még, amikor víz alatt úszta át a Marost. Később a jeges Dunát, aztán a Temzét is. Senki nem látta fázni, izzadni, sírni.
Lénye olyan bizalmat árasztott, hogy azonnal megnyert mindenkit. És a feltétlen bizalom arra sarkallta az embereket, hogy kölcsönt kérjenek tőle, vagy kölcsönt adni akarjanak neki. Neki, aki soha nem fogadott el kölcsönt.
„Élelmesebb ember megélne ebből az egyetlen tulajdonságából.” Ez megint a csalódott lady. „Fájdalmas szomorúság járja át ezt az embert. Rég elfeledett bűnök, amiket nem is ő követett el.”
Alexander bég Erdélyben született. Befelé forduló, töprengő alkat volt. Nem szeretett és nem gyűlölt, nem barátkozott és nem irigykedett. Nem kapkodott, de soha nem is pihent meg. Azt mondta, meg kell keresnie Belső-Ázsia titkos birodalmait: Shambalát és Agarthát. Módszeresen készült. Még otthon, Nagyenyeden elolvasta Thomas van Erpe 1613-as arab nyelvtanát, Carsten Niebuhr Dán arábiai utazását, Benkő Ferenc Napkeleti utazókját és Sajnovics János 1770-ben, Koppenhágában megjelentetett Demonstratio: Idioma Ungarorum et Lapponum Idem Esse című munkáját. A göttingai egyetemre olyan latintudással érkezett, amihez hozzátenni nemigen volt mit. Kedves professzorának, aki felhívta a figyelmét Dzsungáriára és a kínai évkönyvekben sokat emlegetett ujgurokra, így fakadt ki egyszer:
– Az időnél alattomosabb jószág nincs. Tengernek mutatja magát, de ráébredünk, hogy csak egy csepp. Cseppnek mutatja magát, és kiderül, hogy végtelen óceán. Herr Blumenbach, nekem drágább az idő, mint másoknak. Én ismerem a sorsomat. Rég úton kéne lennem. Késésben vagyok.
Johann Friedrich Blumenbach tudta, hogy rendes ember nem utazik. A kereskedő más. Az nem rendes ember. Útra kel, mert a hasznot keresi. A hajós is. A katona. A követ, a kém, a zarándok. Mindnek a haszon kell. Johann Friedrich Blumenbach nem értette, tanítványa miért akar utazni, ezért helytelenítette is.
Latin, német, angol, arab, török, néhány szláv nyelv. Ezzel a tudással indul. Gyalog. Tud James Cook felfedezéséről, az új kontinensről, melyet majd Ausztráliának fognak nevezni. Tud Humboldt útjáról. Ismeri a magyar Benyovszky Móric feljegyzéseit, melyek szerint a kamcsatkai erődből lopott vitorláson menekülő gróf a tengereken hányódva az éhhalál peremén derékszíjat és bőrsüveget evett, algát és hínárt rágcsált, végül megkóstolta halott társai húsát is. De Alexander bég nem kalandor, nem érdekli a fegyencek földje és Madagaszkár. Alexander bég Belső-Ázsia felé tart.
Énoszban, az aprócska török kikötőben száll hajóra. Isztambult elkerülik a pestis miatt, Cipruson át Egyiptom felé tartanak, ám a vihar Kréta felé sodorja őket, ahol tuniszi kalózok fogságába esnek. Alexander béget, akinek ruházatáról lesírt, hogy nem remélhetnek érte váltságdíjat, a vitorlás gyomrába vetik, majd nyelvtudása miatt egyre gyakrabban használják, végül a skorbutban elhalálozott másodkormányos függőágyában kap viszonylag kényelmes helyet. A kalózoktól megtanul berberül, olaszul, dalmátul. Arab, angol, török nyelven fogalmaz kérő, alkudozó, fenyegető és zsaroló leveleket. Néhány hónap múlva már a kalózok nevében személyesen tárgyal. A haramiák megszeretik. Bilincseit leoldozzák, a kikötőkben is szabadon járhat-kelhet, miután szavát veszik, hogy nem szökik meg. Két hosszú éven át nem szabadul. Ekkoriban ragasztják rá az Alexander bég nevet, amihez aztán majdnem élete végéig ragaszkodik. Számtalanszor teszi meg az utat Herkules oszlopaitól a levantei vizekig, és nem szökik el. Köti a zsiványoknak adott becsületszó. Egyszer aztán Menorcától északra hajójuk belefut a Royal Navy egyik fregattjába, és ez megpecsételi a haramiák sorsát. Alexander bég kimagyarázná magát. Nem hisznek neki, ismerik a nevét. „Miért tárgyalt?” „Miért nem szökött?” „Becsületszó? Zsiványoknak?” „Közéjük állt?” „Gyávaságból tartott ki mellettük?” Megunja a nyaggatást. Rég megszökhettem volna maguktól is, köpi az angol szavakat hűvösen a karót nyelt első tiszt bamba képébe. A kapitánynak rokonszenves a barátságtalan férfi: szaván fogja. Fogadást kötnek. Ha átúszik „őfelsége hajója” alatt, és túléli, hisznek neki, partra teszik a legközelebbi kereskedelmi kikötőben. Átúszik. Túléli. Hisznek neki. A kapitány meghívja, este együtt vacsorázik a tisztekkel. Meséltetik. Három nap múlva, néhány kiszabadított olasz meg francia fogolytársával együtt csónakba ültetik, partra teszik a kicsiny Cadaquésben. Alig tette lábát a szárazföldre, máris alkalmazná egy kapitány, Kubába vitorlázhatna vele. Nem megy. Nem érdeklik a kalandok, nem érdekli az Újvilág. A régi világ érdekli. Az ősi Kelet.
Cadaqués és Emporda. Kíméletlen, őrjítő szelek földje. A tramontanával riogatják, aminek rohamaitól megbomlik az elme, galamblelkek gyilkossá válnak. Nem számít, ingatja a fejét. Születése körülményeire gondol, és mosolyog. Dzsungáriába, Ujguriába tart. Bolondnak nézik, de végre békén hagyják. Az apostolok lován, gyalog jut el Gironába. Egy portugál kereskedőtől úgy hallotta, a zsidó negyed, a Call mélyén titokzatos könyvtár bújik meg. Abban olyasféle könyvekre bukkanhat, melyek segíthetnek tervei megvalósításában. Granada, Córdoba hajdani, kifosztott mór könyvtárainak példányait reméli megtalálni. Perzsa és arab földrajztudományi munkákat, útleírásokat, elfeledett térképeket keres. Három hónap alatt megtanul katalánul és héberül. Közel ezer év után felfedezi azokat az iratokat, melyeket ma kazár levelezésként ismerünk. De Girona öreg könyveseinél és titkos zsidó irattáraiban őt érdeklő munkákra nem lel. Indulna tovább, amikor mindkettőjük szerencséjére találkozik Moorcrofttal.
William Moorcroft lelkiismeretes ember volt. Nem azért az olcsó jó érzésért segített, amit valamely kisebb vagy nagyobb jó cselekedet eredményez, s aminek fényében elégedetten sütkérezhetünk, hanem kötelességből. Nem érzett kényszert, nem hitte, hogy jóságáért megjutalmazzák a túlvilágon. A kötelességérzet hajtotta. Ha módjában állt, nem mulasztott el segíteni. Volt elképzelése a világról. Azt gondolta, mások fájdalmát csak boldog emberek élhetik át. Olyanok, akik minden kényeztetést, szeretetet megkaptak. Mert őket nem zavarják meg saját, kicsinyes fájdalmaik.
Segíteni szeretne Alexander bég is, aki az alamizsnát nem fogadja el. Sakkoznak. Az angol jó játékos, de szemernyi esélye sincs. Mégis fogadást ajánl. Alexander bég csak addig játszik, míg összegyűlik az útiköltsége. Úti célja Alexandria, onnan Bagdad. A két férfi mindössze három hetet tölt egymás társaságában, mégis barátként és szövetségesként búcsúznak.
Alexander bég Egyiptomban csak napokat időzik, fut a pestis elől, gyorsan továbbáll Bejrút felé. Szidónban, a hajdani Fönícia híres kikötőjében ellenállhatatlan kényszert érez, és nekivág a Libanon meredek, kietlen ösvényeinek. A gigászi matuzsálemekhez, a föld talán legöregebb élőlényeihez tart. A cédrusokkal akar találkozni. Önmagát látja bennük. A hajlíthatatlan, megtörhetetlen, kimeríthetetlen őserőt. A magányos lényt, aki beteljesíti hivatását.
Bejrút után Szíria. Latakiában kivételesen felhajt egy kupa bort. Nem akárhol tartózkodik: a híres selyemút egyik nyugati végpontja ez. Irány Kína! Mielőtt elindul, ismét kurta kitérőt tesz: meglátogatja Margat egykori kereszteslovag-várát. Kopár vulkáni kúp, rajta gigászi rom, melyet valaha arabok építettek, majd johannita lovagok és mamelukok birtokoltak. Vajon tudja, hogy midőn a magyar király, Chatilloni Rajnáld unokája, II. András 1220 körül erre kószált a keresztes hadaival, meg is szállt a vár falai közt? Talán tudja, talán nem. Nem ezért teszi a kitérőt. Egy Latakiában élő magyartól, egy zavart, vén jezsuitától azt hallja, hogy a várhegy nyomorú odúiban tengődő arabok baksisért fölvezetik az arra tévedő utazót a lovagok várába, és megmutatják nekik a poklot. Egy falfestményt lángon pörkölt püspökökkel, felégetett erdők fáinak csonkolt ágain rángatózó nyomorultakkal, nyelvüknél felakasztott hazugokkal, olyanokkal, akiket nyúznak, és kígyók harapdálják a szemeiket.
Egy hét múlva Aleppóban, a karavánszerájban dervisnek öltözik.
Urfa, Mardin, Moszul érintésével érkezik Bagdadba. Ismerkedik, tanul, befolyásos embereknek szolgál, olykor csak mesével, gyakran fordítással és szövegmagyarázatokkal. Onnan tovább Teherán irányába. Megtanulja a tejemmum lényegét: tévhit, hogy a tisztálkodáshoz víz kell. Forró homokban fürdőzik, durva posztóval dörzsöli a bőrét. Ételre-italra sosem volt kényes, most sem riad meg, ha a szerájok döngölt padlójára helyezett cserépedénybe koszos, sebes, fekélyes tatár és csecsen kezekkel együtt markol a faggyús rizsért. A földre vetett zsákon, rongyon, szalmán heverve úgy vadászik tetvekre, bolhára, poloskára, mintha világéletében vándorló dervis lett volna. Megtanulja a féregirtás praktikáit: tűz és izzó parázs fölé feszíti a gúnyáját, és a melegtől elkábult férgek apró sercenésekkel, lobbanásokkal hullanak a lángba. Délben a sivatag tüzes homokjával teríti be a ruháit, este viszont a homok mélyére ássa őket. Végül beletörődik, hogy nem szabadulhat tőlük, onnantól egykedvűen tűri a tolakodásukat.
Teheránba egyetlen garas nélkül érkezik. Első éjszakáit a városszéli karavánszerájban tölti. A várost bűzös mocsarak ölelik körül, az éj közepén arra riad, hogy sűrű moszkitófelhő ereszkedik rájuk. Babiloni kereskedők, örmény és arábiai koldusok, török dervisek, Kaszpi-melléki haramiák morognak, káromkodnak, csapkodják, hajtják eredménytelenül a vérszívók felrebbenő, majd újra és újra aláereszkedő hadait. Napokon át datolya és kókusztej az eledele. Erőt gyűjt, aztán halad tovább. Oázisról oázisra vándorol, karézekben húzódik meg, rég beomlott öntözőrendszerek csatornáiban vészeli át a számumokat. Mire Iszfahánba ér, úgy ismeri a karavánszerájokat, mint a tenyerét.
– Értek a nyelvükön – feleli az egyik karavánszállás udvarán egy honfitársa faggatózására. – Ha van pénzem, csatlakozom hozzájuk. Ha nincs, sodortatom magam velük. Haladok.
Este van, körülöttük fáradt, poros utazók. A kút csörgedező friss vizével megnedvesítik kezüket, arcukat. Az árkádok oszlopai mellett hordókban és nagy cserépkorsókban áll a mosdóvíz. Az erdélyi honfitárs, Johann Sebastian Honigberger sokat mesél, és a meséiből kiderül, hogy igazi kalandor. Nem tud megülni a seggén, eleme a mozgás. De hiányzik belőle az akarás, a szervezőerő. Nincs tartása, nincs belső magja. Hiába a közös haza: Alexander bég idegenkedik tőle. A szászokkal nincs baja, a német szót is tőlük tanulta. A Segesváron született szász céltalan mozgása idegesíti. Jön-megy, állandóan rohan, tüsténkedik, soha nem habozik, határozottan cselekszik. De mi a cél? Hiányzik a belső töltet, ami ezt a nagy energiát teremtőerővé formálná.
Alexander bég hallgatja a honfitárs vallomását, és azt veszi észre, hogy nem érdekli. Kellemes zsongást érez. A mécsek lobogó fényénél figyeli a csöndesen tisztálkodókat. Az öszvéres vízhordó ráérősen feltölti a nagy víztároló edényeket. Körülöttük, a földszint árkádjai alatt istállók, raktárak, ahová a kereskedők lemálházhatják áruikat. A zárt, négyszögletes udvar közepén egy-egy nyaláb szénán, kopott gyékényen vagy lyukas zsákon csavargók, rongyos köpönyegükbe burkolódzó dervisek és zarándokok heverésznek. Kicsit távolabb kecskék mekegnek. A tevék csámcsogása, a teás kannák duruzsolása, a kereskedők pusmogása olyan andalító, hogy le-leragad a szeme. A csillagos égen félhold fakó fénye világol, összeolvad jelen és múlt, közel és távol, gyermekkora és ifjúsága. Elszunnyad.
Virradat előtt ébred. Nem kelti fel a mellette alvót. Nem búcsúzik. Két hét múlva Meshedben elzarándokol a nagy kalifa, Harun al Rasid sírjához. Itt már senki sem tudná leleplezni a rongyos, koszos, hosszú szakállú dervisben az európait. Nem sokat időzik, hamarosan indul tovább. Merv, a Kara-kum sivatag oázisvárosa következik. Arab kalmárok, perzsa öszvér- és tevehajcsárok, tádzsik és kazah állattenyésztők, üzbég haramiák, kirgiz rabszolgakereskedők veszik körül. Dölyfös szártok, vigyorgó tarandzsik, vörös hajú kirgiz lótolvajok nyargalásznak körülötte. Bokhara és Szamarkand felé igyekszik, a Pamírt megkerülve, északnyugatról szeretne behatolni Dzsungáriába vagy Tibetbe. Húsz évig kell még várnia erre.
(Folytatás a következő számban)
Vissza a tetejére