Bene Zoltán

Újabb halál

Részlet az Igazak című készülő regényből

Nem látta értelmét visszamenni a Rákóczi térre, viszont a Liliom utcába sem akart még hazatérni, inkább a László Zoltán-féle vendéglőt választotta a Kossuth Lajos sugárúton. Leült egy félreeső asztalnál, fröccsöt rendelt, cigarettázott. A gyilkosságon tűnődött, sorra vette a lehetőségeket: Kovács Péter, a kövér ember, a szerbek. A három lehetőség közül a kövér férfi felé húzott, csak őt tudta elképzelni tettesnek. Talán azért, mert nem ismerem, gondolta, Kovács viszont érthetetlen módon szimpatikus. Persze ott voltak még a civil ruhás szerb katonák is, de nemigen tudta kémjátszmaként elképzelni az esetet. Megrázta a fejét, akár a ló, amikor a körülötte dongó legyeket hajtja el, csak ő nem a szemtelen rovaroktól, hanem a nyomozás gondjaitól próbált szabadulni. Kláráról ábrándozott, míg meg nem zavarták.
− Igaz Gerő, ugye? – lépett hozzá egy zömök, alacsony férfi.
− Igen, én vagyok.
− Nem ismersz meg? – kérdezte a másik.
Abban a pillanatban bevillant.
− Bozsó Sándor!
Együtt szolgáltak az olasz fronton, csak akkor Bozsó még nem szakállt viselt, csupán hetyke bajuszt.
− Hazajutottál hát te is – nyújtotta a kezét Igaz Gerő.
− Haza, bizony – ragadta meg a jobbját Bozsó. – Viszonylag olcsón megúsztam, nem lőttek meg, nem lettem beteg. A lábad?
− Néha úgy fáj, hogy üvölteni tudnék – mondta a detektív. – De legtöbbször viselhető.
Igaz Gerő képtelen volt fölidézni azt a pillanatot, amikor a combjába csapódott a golyó. Később azt mesélték, hogy miután meglőtték, még vagy harminc-negyven métert futott, s akkor sem a fájdalomtól esett össze, hanem megbotlott egy elveszített csajkában. Ketten ragadták meg a karjánál fogva − Bozsó Sándor volt az egyik −, és vonszolták vissza a lövészárokba, miközben a többiek üvöltve rohantak tovább az olaszok állásai felé. Csak az árokban hasított belé a fájdalom. Ahogy lepillantott a lábára, s látta, hogy a nadrágját vörösre festette a vér, ordítani kezdett. A szanitéc levágta róla a nadrágszárat, igyekezett elállítani a vérzést, közben idegesen és harsányan káromkodott, túlkiabálva a sebesült jajgatását. Igaz Gerő maga előtt látta Bozsó Sándor elkerekedett szemét, ahogy a szanitéc válla fölött les át, és a tekintetében a félelmet, amikor Lemhényi hadnagy bömbölve zavarta vissza a rohamozók közé. Utána elveszítette az eszméletét. A következő kép, amit föl tudott idézni, a tábori kórház mennyezete. Később több társával beszélgetett arról, mit éreztek, amikor megsérültek, választ azonban senki nem tudott adni, csak hosszú percekkel, sokan órákkal vagy napokkal későbbi érzésekről, fájdalmakról számoltak be.
− Mivel foglalkozol mostanában? – Bozsó egy üres székre bökött. − Leülhetek?
− Hogyne, foglalj helyet! Nyomozó vagyok a szegedi kapitányságon.
− Ejha!
− Ahogy kikerültem a kórházból, leszereltek, hazajöttem, és leérettségiztem. Aztán jelentkeztem detektívnek. Nem terveztem, véletlenül tudtam meg, hogy nyomozót keresnek, mert üresedés van. Mint kiszolgált, sebesült honvédot föl is vettek nyomban.
− Nem gondoltam volna, hogy rendőr leszel…
− Én sem – nevetett Igaz Gerő. − Hirtelen ötlet volt. De nem bántam meg. És te? Hogy megy a sorod?
− Hazamentem Felsőtanyára, gazdálkodni. Ehhez értek, semmi máshoz. Amúgy is – fűzte hozzá nevetve −, a Bozsók emberemlékezet óta parasztok.
− Nincs azon mit szégyellni!
− Fél éve aztán megházasodtam. Nem könnyű az élet, kicsike földem van, abból kell megélnem, kicsike házban lakom, a feleségem is kicsike asszony. De nem panaszkodom, a lövészároknál minden jobb.
− Ebben igazad van – ismerte be a nyomozó, és nem tudta megakadályozni, hogy Nagy Gyula ügye újra betöltse minden gondolatát.
– Te szeretnél beszélgetni a régi bajtársakkal a frontról, a háborúról? – kérdezte.
− Én aztán nem – felelt határozottan Bozsó. − Nem mondom, vannak pillanatok, amiket fölidéznék szívesen, de a legjobb lenne az egészet elfelejteni.
− Arra esélyünk sincs – legyintett Igaz Gerő.
− Hát nem sok.
− Éppen ezért furcsa – töprengett hangosan a nyomozó −, amikor régi bajtársak ilyen kevéssel a háború vége után rendszeresen összejárnak, hogy a lövészárokról trafikáljanak. Mert azt el tudom képzelni, hogy majd évtizedek múltán szívesen elüldögélünk egy-egy pohár bor mellett, és arról társalgunk, miként lőtt ránk a talján, mi hogyan lőttünk vissza, s talán még a kifordult belek sem tűnnek majd annyira iszonytatónak, a halálsikolyokat sem halljuk már éjjelente, de most, amikor éppenhogy csak vége, most miért beszélgetnének arról a hazatért katonák, hogy mi történt velük odakinn? És ha feledni akarnak, márpedig én is úgy hiszem, ahogyan te, hogy a legjobb volna elfeledni az egészet, szóval, ha feledni akarnak, miért töltenek együtt hosszú órákat, ezzel is akadályozva a felejtést? Hiszen egymás társasága azt eleve lehetetlenné teszi, végtére is a háborúra emlékeztetik egymást…
– Lakik a faluban nem egy kiszolgált baka, akikkel együtt voltunk a Mürzli-hegyen, de amikor összefutunk, mindenről beszélünk, csak arról nem – mesélte Bozsó Sándor. – Igazság szerint, ha tehetjük, kerüljük egymást.
− Igen, ez a természetes, azt hiszem. Egy ideig még.
− Bár azért most, látod, mégis idejöttem hozzád – vetette föl Bozsó, és az arcán huncut mosoly jelent meg.
Igaz Gerő elmélázott.
− De, már meg ne haragudj – szólalt meg egy idő után −, hetente azért nem akarunk összejárni…
Bozsó fölnevetett, és vállon veregette a detektívet.
− Azt hiszem, ez így van, ahogy mondod, cimbora! És azt is be kell valljam, már amikor ideléptem hozzád, nagyon jól tudtam, hogy sokáig nem fecserészhetünk, mert az atyafi, aki behozott a városba, bármelyik pillanatban itt lehet értem.
Mintha meghallotta volna, mit beszél Bozsó, a következő percben be is toppant a vendéglőbe az emlegetett felsőtanyai ember. Bozsó sietve elköszönt a nyomozótól, és távozott. Igaz Gerő rendelt még egy fröccsöt, közben végiggondolta mindazt, amit a bajtárssal beszéltek. Arra jutott, nem téved, amikor különösnek találja, hogy Nagy Gyula és katonatársai összejártak. Szinte biztosra vette, hogy nem a háborúról társalogtak. De akkor miről?
 
Éjjel nem jött álom a szemére, csak forgolódott egyre, a lába is meg-megsajdult. Egy idő után elunta a küzdelmet az elalvással, az asztalhoz ült, és összefoglalta egy jelentésben mindazt, amit az előző estéig megtudott Nagy Gyula meggyilkolása ügyében. Mire végzett, még világosabban látta, mint addig, mennyire csehül áll az ügy. A pirkadattal a nyomozás ötödik napja veszi kezdetét, gondolta keserűen, és alig tudnak többet, mint pénteken reggel.
A felkelő nap első sugarainál öltözködött, s mivel Kisné már kint ógott-mógott a konyhában, megkérte, főzzön neki egy kávét.
− Holnap viszont már nem tudok, ha nem intézkedik! – tette elé a csészét az asszony.
Igaz Gerő bűntudatot érzett, amiért elfelejtett bekukkantani a lefoglalt csempészáruk raktárába. Gyorsan megitta a feketét, és már indult is. Tudta, hogy ilyen korán még senkit nem talál az irodában, de nem bírt otthon ülni.
Amikor megérkezett a Rákóczi térre, Bagdy úr nyúzott ábrázattal és álmos tekintettel fogadta.
− Ilyen gyorsan megjárta az a gyerek? – nézett megütközve a kollégájára.
− Milyen gyerek? – értetlenkedett Igaz Gerő.
− Akit magáért küldtem!
− Magamtól jöttem, nem hívott senki. Nyilván elkerültük egymást…
− Ilyen korán bejött? – vonta föl a szemöldökét Bagdy úr.
− Nem sikerült aludnom – mentegetőzött Igaz Gerő.
− No, velem olyan még soha nem fordult elő – nyögte Bagdy úr. – Akárhogyan is, újabb holttestünk van! És nem zárható ki, hogy összefügg a Nagy-féle üggyel.
− Hol találták, ki az? – kérdezte mohó kíváncsisággal a fiatalabb nyomozó.
− Egy rendkívül kövér férfi – közölte kis hatásszünet után Bagdy úr, mutatóujját jelentőségteljesen az arca elé emelve.
− Csakis az a fickó lehet, akit Stíber látott! – élénkült föl Igaz Gerő.
− Ezt azért még korai lenne ennyire biztosan kijelenteni – óvatoskodott Bagdy úr. −  De mivel az ügyeletes jónak látta, hogy fölverjen legszebb álmomból, hát nem tétlenkedtem, elküldtem Stíberért egy embert a téglagyárba. Azonosítás végett.
− Hol találták meg a tetemet?
− A rókusi pályaudvartól nem messze, a Búvár-tó partján.
− Akkor ez a mi emberünk lesz, mondom én! – süvöltötte Igaz Gerő. − Biztosan! Már megyek is!
− Menjen, Gerő, én majd itt tartom a frontot! – sóhajtott Bagdy úr, és a távozó még hallotta, ahogy panaszosan dohog magában. – Jaj de nagyon hiányzott ez nekünk így év végére! Amúgy is nyakunkon mindjárt a franciák…! Hogy a radai rosseb esne a fajtájukba!
Igaz Gerő a csípős hideg ellenére egészen kimelegedett, annyira sietett. Szaporán loholt végig a gyér forgalmú Kossuth Lajos sugárúton. Nem sok reményt fűzött Stíberhez, hiszen csak távolról látta az ismeretlen, kövér alakot, viszont a resti pincére, akivel előző este beszélt, biztosan fölismeri a férfit.
Amikor a tetthelyre ért, két közrendőr és Stíber Aurél már ott toporgott a tóparton. A téglagyári munkás megemelte a sapkáját a nyomozó előtt, aztán az állát dörzsölgetve, kérdés nélkül beszélni kezdett.
− Lehet, hogy ezt az embert láttam… Meglehet, nyomozó úr, hogy őt… Az is ilyen testes volt… De meg nem esküszöm azért, ne haragudjon, mert sötét is volt, meg messzire is álltam…
− Semmi gond, Stíber úr, vissza is mehet dolgozni! – bocsátotta el Igaz Gerő, az egyik közrendőrt pedig elszalasztotta a pincérért. Szerencsére a cédulát, amelyre följegyezte a nevét és a címét, megtalálta a zsebében.
Alighogy a közrendőr elsietett, megérkezett a rendőrségnek dolgozó fényképész a masinájával és egyéb holmijával, odébb taszigálta a nyomozót meg a másik közrendőrt, aki mellette téblábolt, majd mogorván, szótlanul fotózni kezdett.
− Nem fizetnek meg engem ezért tisztességesen – dünnyögte.
− A törvényt szolgálja, legyen rá büszke – évődött vele Igaz Gerő.
− Na hallja! – köpött egyet a fényképész.
A közrendőr erre dühös mozdulatot tett, ám a detektív nyugalomra intette. A fotográfus tucatnyi szemszögből készített felvételeket a hulláról, közben mindvégig sóhajtozott és zsörtölt. Ennek ellenére akkurátusan és alaposan végezte a munkáját.
− Ki talált rá? – kérdezte a nyomozó a közrendőrt, és rágyújtott egy Memphisre.
− Nem tudom, uram, minket a Bagdy nyomozó úr küldött odabentről.
− Ki biztosította a helyszínt?
− Az éjjeli járőr, de ő elment, amikor mi megérkeztünk azzal a Stíber nevezetűvel.
− Az meg hogy lehet? – kérdezte Igaz Gerő megütközve.
− Azt én nem tudom, nyomozó úr.
− Sorolja el, mi történt és hogyan!
− Hát, telefonon kaptuk a bejelentést a Rákóczi téren. Az ügyeletes őrmester azután rögvest telefonozott a Bagdy úrnak, aki amint megérkezett, mindjárt el is küldött minket a téglagyárba. Akkor hajnalodott. Mire odaértünk a gyárhoz, még alig fél órája kezdődött a műszak.
− Ismeri az éjjeli járőrt?
− Én, kérem, csak egy hete dolgozom itt.
− Előtte mit csinált?
− Rendőr voltam én előtte is, kérem, csak Kecskeméten.
− És miért jött el onnan?
− Megnősültem, kérem – húzta ki magát a közrendőr. – Egy fájin özvegyet vezettem oltárhoz, Flaschnerné asszonyomnál eladó.
Flaschner Lajosné női divattermét a Bocskay utcában Igaz Gerő jól ismerte. Az első nyomozás, amellyel megbízták, egy lopás volt. Flaschnerné sérelmére követték el. Pár óra alatt megoldotta az ügyet: az egyik eladólány követte el a bűncselekményt, a szeretője fölbujtására. Külön pikantériája az esetnek, hogy a férfi a feleségének, az asszony születésnapjára lopatott egy kabátot a szeretőjével. Emlékezett a három eladó közül arra a hölgyre, aki feketét viselt, nyilván ő lehet az, akire olyan büszke az újdonsült férj.
− Gratulálok – mondta Igaz Gerő, és topogni kezdett. Úgy érezte, lefagynak a lábujjai.
A fényképész lassan összepakolt.
− Végeztem – jelentette ki, de sem a közrendőrre, sem a nyomozóra nem nézett közben. – Majd viszem a képeket a Bagdy úrnak.
− Köszönjük – udvariaskodott Igaz Gerő. – Segítsen már neki! – nógatta a közrendőrt, aki kelletlenül fölkapta a fotográfus egyik táskáját, és megindult vele a sugárút felé, ahol a konflis várta a mestert.
− Ennek bezzeg van pénze konflisra – jegyezte meg, amikor visszatért.
Igaz Gerő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, leguggolt az áldozat mellé, közelebbről is megszemlélte. A torkát vágták át, ahogy Nagy Gyulának. Tehát vagy ugyanaz ölte meg, aki Klára férjét, vagy valaki bosszút állt. Ezen tűnődött még, amikor befutott a másik rendőr a pincérrel. A pincér ásítozott, a fejét vakarta, áradt belőle az arcátlanság.
− Éjfélkor jöttem el a restiből, nyomozó úr – panaszolta. – Fáradt vagyok, miért kellett idecibálni?
− Ez az az ember, akiről tegnap este beszélt nekem a vasúti vendéglőben? – mutatott a hullára Igaz Gerő. − Aki Szabadkáról érkezett múlt hét csütörtökön?
A pincér arra nézett, amerre a detektív mutatott, megpillantotta a holttestet, és egyből elsápadt.
− A büdös kurva… – motyogta. – Már elnézést kérek – tette hozzá elcsukló hangon.
− Nem látott még halottat – súgta oda az egyik közrendőr a másiknak, s talán még folytatta volna is, ha a nyomozó egy szigorú pillantással belé nem fojtja a szót.
A pincér lehajolt, megvizslatta az élettelen arcot.
− Ez az az ember, nyomozó úr, kétség sem fér hozzá – jelentette ki.
− Helyes – biccentett a detektív. − A biztos urak bekísérik az irodánkba, ott majd a kollégám fölveszi a vallomását.
− Nem mehetnék inkább haza aludni? – alkudozott a pincér. Az arcába kezdett visszatérni a vér.
− Nem – zárta le a kérdést Igaz Gerő –, hogy képzeli? Hanem – fordult a pincérért küldött rendőrhöz – maga tudja-e, ki volt az éjjeli járőr, aki bejelentette, hogy megtalálta a testet? Mi a neve?
A rendőr először értetlenül nézett a detektívre, aztán észbe kapott.
− Ja, aki itt várt bennünket?
− Igen, aki itt várta magukat.
− Hát, nyomozó úr – vakarta meg a tarkóját a rendőr −, megmondom az őszintét… Nem tudom.
− Talán maga is Kecskemétről jött, mert ide nősült? – mordult rá Igaz Gerő.
− Nem, uram, dehogy! Én tizenöt éve szolgálok a rendőrségen, és világéletemben Szegeden éltem.
− És nem furcsállja, hogy nem ismeri azt a kollégát, aki itt várta magukat?
− Most, hogy mondja – hebegett a közrendőr.
− Amint beérnek, ezt mondják jegyzőkönyvbe Bagdy nyomozó úrnál, megértették? – Igaz Gerő hangja remegett az idegességtől.
− Megértettük, nyomozó úr – mondta a másik kettő. – Mehetünk?
− Ne is húzzák az időt!
A nyomozó újabb cigarettára gyújtott. El sem szívta teljesen, amikor megérkezett két férfi egy hordággyal. Mögöttük Hajós Ferenc lépkedett, akit a nyomok rögzítése miatt szoktak kiküldeni a tetthelyekre. Hajós álmosan nyújtott kezet.
− Ma mindenki álmos – jegyezte meg Igaz Gerő.
− Korán van, kolléga úr – vágott vissza Hajós Ferenc.
Igaz Gerő kigombolta a kabátját, majd a zakóját, előkotorta a zsebóráját a mellénye zsebéből.
− Mindjárt fél nyolc – morogta.
− Azért egy hullához meglehetősen korai időpont, nem gondolja? – Hajós hangjából nem volt nehéz kiérezni a gúnyt.
− Igaza van, kolléga úr… Ne nehezteljen rám, kérem – engesztelte Igaz Gerő.
− Nem nagy öröm, tudom én – legyintett Hajós. – Menjen nyugodtan, innen boldogulok. Mikor végzek, az urak – a fejével a hordágy mellett dohányzó férfiakra bökött – elviszik a hullaházba, hogy a doktor fölboncolja.
− Nem tudja, kolléga úr, hogy az előző áldozatot fölboncolták-e már?
− Szerintem tegnap sort kerítettek rá. A hétvégén biztosan nem, de tegnap nagy valószínűséggel megejtették.
Megejtették, ismételte a szót magában a nyomozó. Ugyan miként lehet egy boncolást megejteni? Begombolta a zakóját és a kabátját, elnyomta a csikket, és elindult vissza a Rákóczi térre.
− Köszönöm, mindent jót! – köszönt el Hajóstól.
− Minden jót! – intett a helyszínelő. − Délig leadom a jelentésemet!
Amiből vélhetően ugyanúgy semmi nem fog kiderülni, mint a múlt péntekiből, gondolta Igaz Gerő. Ha ugyanaz az ember ölte meg ezt a férfit, aki Nagy Gyulát, minden bizonnyal most sem hagyott nyomot. Ha valaki bosszúból gyilkolta meg, Nagy Gyuláért, akkor pedig olyan dolgok lehetnek a háttérben, hogy hiába is talál nyomot Hajós úr, úgyse kezdhetnek azzal az égvilágon semmit.

Vissza a tetejére