Szélesi Sándor

El kell menni, vissza kell térni

– Lezárták a reptereket, határállomásokat, mindent – mondta Ákos. Péternek elment az étvágya, eltolta magától a tányért és a kenyeret, aztán a kezét bámulta. Nem nézett a fiára. – Ausztria nem fogad be senkit. Az embereket visszafordítják a határról. Már most úgy nevezik: vírusfüggöny.
– Akkor teljesen fölösleges elindulni – felelte Péter. – Ez a szar megállíthatatlan. Itt kell megbirkóznunk vele.
– Hát... – tamáskodott a fia. – Ausztriában egyetlen beteg sincs. Ezért mondják sokan, hogy menni kéne. Ha átérünk nyugatra, megmenekültünk.
Atyaúristen, hányszor hallottuk ezt ezen a földön, gondolta Péter, de csak annyit mondott:
– Vagy nem, és oda is átvisszük a kórt.
Csend telepedett az étkezőasztal fölé. Most már Ákos sem evett, ahogy Nóra és Ildikó sem. Oda a vörösboros marhapörkölt.
– Ez a vérzéses láz más, mint a Covid volt pár éve – jegyezte meg halkan Nóra. – Akkor néhány hónap alatt kiderítették, honnan jött, megvoltak a gócpontok, meghozták az intézkedéseket, és csak be kellett tartani őket. Maszk és iskolabezárás. Ennyi. Most meg semmit nem tudunk.
– És sokkal magasabb a halálos áldozatok száma. Lényegében minden harmadik ember meghal.
– Engem az zavar – vette vissza a szót Ákos –, hogy csak Kelet-Európában vannak betegek. Ez nem normális. Sőt nem kicsit misztikus. Cseppfertőzéssel terjed, ugye, legalábbis ez az újfajta mutáció. Már nem kullancsokkal vagy szúnyogokkal. És a vírusok nem szoktak megállni a politikai határoknál. A vírusok nem szoktak megállni sehol.
– Hát nem hiszem, hogy valami mágikus magyarázatot kell keresni mögötte.
– Nem is azt mondtam. De az tény, hogy egyedül Kelet-Európa a fertőzött. Még ha az itt élő arabokat sújtaná csak a fertőzés, vagy a cigányokat vagy a zsidókat. Bárkit, akinek a genetikai kódját meg lehet különböztetni. Vagy csak a férfiakat, vagy a nőket... A kék szeműeket, vörös hajúakat... Azt még el tudnám fogadni. De nincs olyan genetikai kód, amely csak és összességében a kelet-európai emberekre lenne érvényes. Rassztól, nemtől, szemszíntől függetlenül. Milyen vírus az, amely nem fertőz a Lajtától nyugatra? Fertőrákoson még meghalnak emberek, Fertőmeggyesen meg egy beteg sincs? Mert ez a helyzet…
– Na elég! – mondta az apja, és felállt. A szék lába megcsikordult a járólapokon, Péter összeszedte az asztalon hagyott tányérokat, összeöntötte a lábosba, majd átvonult vele a konyhába, és az egészet belekotorta a szemetesbe. Ételt nem dobunk ki, mondogatta mindig az anyja. Hát most kidobunk! Amikor visszatért az asztalhoz, Ildi szólalt meg:
– Majd én elmosogatok.
Péter bólintott, és elment a szobájába ledőlni egy kicsit. Mindig ezt tette szombat és vasárnap ebéd után. Egy, másfél, két óra alvás. Úgy érezte, szüksége van rá. Talán a kor. Ötven fölött jólesik egy kis ejtőzés. Hétközben a földeken, a traktor volánja mögött úgysem engedheti meg magának... Bár néha elábrándozott azon, hogy lefekszik a szalmabálák árnyékába, mint gyerekkorában, de kinek van arra ideje?... Ó, a boldog ezerkilencszázkilencvenes évek!
Arra ébredt, hogy a gyerekei fojtott hangon vitatkoznak a nappaliban.
– Azért akadnak országok, amelyek még befogadnak minket – mondta a fia. – El tudunk menni Dominikára vagy valahová Afrikába, ahova vannak még repülőjáratok.
– Már nem kapsz rájuk jegyeket – felelte Nóra. – Engedd el, bátyó!
– És Afrikából jött ez az egész szar – tette hozzá Ildikó. – Nem egy ottani kullancsfaj hozta be, amelyik a klímaváltozás miatt elterjedt nálunk is?
– Muszáj megpróbálni! Összepakoljuk a családot, és nekiindulunk!
– Én nem megyek sehova – állt meg az ajtóban Péter. – Nem tudom, hogyan számolok el a lelkiismeretemmel, ha a kórt elvinném olyan emberek közé, akik amúgy nem fertőződtek volna meg. Egyébként meg ha bennem van, hetven százalék az esélyem, hogy túlélem. Ha nincs bennem, akkor pedig minek meneküljek?!
– Azért, mert lehet, hogy most nincs benned, de egy hét múlva benned lesz – kiabálta Ákos. – Azért, apa, mert felelősséggel tartozol értünk is. Nem csak az idegenekért. Értem, a lányodért, a menyedért és az unokádért, aki lehet, szívesen megismerne.
Péter lemerevedett.
– Ildikó állapotos?
A fia és a menye hallgattak, de ez a hallgatás mindent elárult.
– Nem így akartuk közölni – jegyezte meg halkan Ildikó.
– Sok mindent nem így akartunk – tette hozzá Ákos még halkabban. – Például nem ilyen helyzetben gyereket vállalni. De most már legalább érted, apa. Hogy miért akarok eltűnni ebből az országból. Ez a fertőzés túl gyorsan terjed. Döbbenetes a halálozási arány. Pár hét, és nem lesz elég orvos. Nem lesz szülészorvos. Nem lesz kórházi ágy. Nem lesznek ápolók… Nem lesz senki, aki segíthessen.
– Menjetek! – adta meg az engedélyt Péter. – Én maradok, ez biztos, de szóljatok, ha tudok valamiben segíteni, azt megteszem.
 
– Misztikus marhaság – dohogta Péter. A vírus, amely nem terjed a nyugati határokon túl. – Mintha elmenekülhetnénk a sorsunk elől!...
Ákos és Ildikó időközben hazamentek, Nóra pedig bezárkózott a szobájába sorozatot nézni. Péter lefőzött egy kávét, kitöltötte a kedvenc kékeszöld bögréjébe, bekeverte némi tejjel, és kisétált vele a teraszra. A háza a falu szélén állt, egy alacsony domboldal kétharmadánál. Belátta az egész vidéket. Kezét szemellenzőként a homloka elé emelte, és belenézett az alkonyatba. Érezte a learatott búza után maradt tarló illatát, a kiszikkadt föld felől érkező száraz szellőt. Az enyhülő nyári meleget. Szerencséjük volt az aratással. Elkerülték őket az egyre gyakoribbá váló viharok. Időben el tudták végezni a munkát. Ez jó. Még akkor is, hogyha feleannyian voltak rá. Mert ez a rohadt vérzéses láz tényleg gyorsan terjedt, és az emberek a hírek hallatán megijedtek, bezárkóztak, kerülték a kapcsolatot másokkal. Bár egyre nagyobb volt a pánik, Péter nem hagyta magát befolyásolni, ő kiment elvégezni a munkákat. A nagyapja mondogatta, hogy nincs az a helyzet, amikor a gazdaember ideges kell legyen, ha van mivel dolgozni. Mert dolog, két kéz és kitartás kell csak az élethez.
Ez az okosság nem veszett el a nagyapjával együtt. Péter is hitt benne, s látta, hogy ha nincs munka, könnyebben eljön a vég. Az öreg egy combnyaktörésbe halt bele. Az még nem lett volna végzetes, hogy leesett a lépcsőn, de az már igen, hogy három hónapra ágyba kényszerült. Az ágy ölte meg, a tétlenség, nem a baleset.
Péter a háza erkélyén, kezében a kávéjával a naplementét bámulva két világ határán érezte magát. Belelátott még a nagyapja életébe. Dolgozott az apjával. Aztán amikor az apja is elment – egy évvel a koronavírus okozta járvány előtt vitte el a tüdőrák –, akkor a saját lábára állt. Már volt családja. Erősnek, modernnek érezte magát. Szakkönyveket olvasott, mindent megtanult a legfejlettebb mezőgazdasági technológiákról. Próbált alkalmazkodni a klímaválsághoz, az állami szabályozásokhoz, a kereskedői igényekhez. Követte az újabbnál újabb lehetőségeket, pályázatokat adott be. Ha kellett, céget alapított, ha kellett, szövetkezeti mozgalmat. Mindig követte a technológia újításait. Most azonban hirtelen úgy érezte magát, mintha a saját nagyapja lenne. Rádöbbent, hogy két-három éve nem vett már a kezébe szaklapot. Abból él, amit eddig megtanult, azokat az eszközöket használja, amiket eddig megvett. Megöregedtem volna?, töprengett. Lehetséges. Át kéne adni a stafétabotot Ákosnak. De aztán arra gondolt, hogy a fia nem áll készen.
Kiitta a kávé maradékát a pohárból. Ákos sosem fog készen állni, neki nem ez az élete.
Megfordult, hogy visszatérjen a házba, ám hirtelen szembe találta magát Nórával. A lánya szemében könny csillogott, arcán eltökéltség látszott. Péter megijedt.
– Mi a baj, kincsem? – kérdezte.
Nóra tétován előrelépett kettőt. Majd hirtelen a nyakába borult.
– Ákosék azonnal indulni akarnak – zokogta. – Ugye jössz velünk, apa? Ugye jössz velünk?
 
– Most kell menni – bizonygatta Ákos, de mire összecsomagoltak, alapvetően megváltozott a helyzet: területi kijárási korlátozásokat vezettek be. Ez Ákos elszántságát csak növelte, ám Ildikó megijedt.
– Az útzárakon nem jutunk át autóval – ez volt a véleménye.
– Akkor nem a főutakon megyünk, hanem a kertek alatt – bizonygatta Ákos. – Ismerek néhány elkerülő erdei utat. Ott biztos nem állítanak útzárat.
– Rendben, de még ha ki is jutunk a megyéből, hogyan kelünk át a Dunán?
– Hát kerüljük ki a Dunát! Menjünk Szlovákia felé!
– A szlovák határon még nehezebb lesz átkelni. Fegyverrel védik. Azt gondolom, eljutunk kocsival, ameddig eljutunk... Talán megpróbálhatjuk a fővárosi átkelést. Ha észrevétlen be tudunk csorogni Budapestre, akkor ott átmegyünk valamelyik hídon.
– Csak aztán el is kell hagyni a várost. Mi van, ha nem tudunk Budapestről kimenni?
– Nem ott a legnagyobb a fertőzöttség? – kérdezte Péter.
– Azt hiszem, ez most ebből a szempontból lényegtelen – torkolta le az apját Ákos. – Biztos vagyok benne, hogy Budapestről is ki lehet jönni valahogy. Minden csak pénz kérdése ebben az országban.
– És akkor még mindig ott a határ.
– Azon már biztos, hogy gyalog kelünk át. Letesszük a kocsit, és a kertek alatt, erdőben átosonunk Ausztriába.
Ákos nem nagyon győzte meg a feleségét, de Nóra hirtelen mellé állt.
– Menjünk! – jelentette ki. – Menjünk minél előbb! Mi bajunk eshet? Ha elkapnak minket, legfeljebb visszahoznak ide. Az osztrákok nem fognak lőni… Nem, apa?
– Volt, amikor lőttek. De ha nem is ők, akkor a mieink.
– De az már régen volt. Szerintem még te sem éltél akkor.
Péter bólintott.
– Én itt maradok, és a ház meg a föld sem megy sehová. Ha visszatoloncolnak titeket, lesz, aki vár benneteket.
– De akkor legalább megpróbáltuk – bizonygatta Nóra Ildikóra pillantva. – Jussunk ki! Jussunk el nyugatra! Aztán amikor ennek az egésznek vége lesz, akkor hazajövünk. Mert mindennek vége lesz. Nem? A Covidnak is vége volt. Ennek is vége lesz.
– Az a lényeg, kicsim – ütötte a vasat Ákos is –, hogy mire a baba jön, olyan helyre jussunk, ahol megfelelő orvosi ellátást kaphatsz. Ez a cél. Leginkább ezért megyünk.
– Nem gondolod meg magadat, apa? – kérdezte Nóra Pétert.
Az apja a fejét rázta.
– Nem, kincsem. Jó ez így. Valakinek a gazdaságra is vigyáznia kell. És a házra. Az emberek, ha megneszelik, hogy elmentünk, akkor széthordanak mindent. Jobb ez így. Aztán meg... – Péter egy pillanatra elakadt. – Aztán meg megküzdöttünk ezért a földért. Talán a bátyádnak egyszer elmeséltem, de neked nem mondtam, hogy a világháború után a nagyapádat kitelepítették Németországba. A svábok nagy részét kitelepítették, a mi családunkat is... Negyvenhatban értük jöttek, marhavagonokba pakoltak mindenkit, és elvitték a fél falut Hamburg alá. Nagyapád akkor volt tizenhét éves. Annyiban szerencséje volt, hogy nem vitték el a frontra harcolni, de a kitelepítést nem úszta meg. Az anyjával indult el hazafelé gyalog Németországon keresztül. Itt akart élni és meghalni, bármi várjon is rá.
– Vagyis ha ott marad Németországban, most nem fenyegetne minket a vérzéses láz – szúrta közbe Ákos.
– És nem ismered meg Ildikót, és Ildikó nem szül neked gyereket – riposztozott mérgesen Nóra. Dühös lett a bátyjára. Nem szabadna így beszélnie a családi tragédiákról.
– Szóval már csak ezért is maradok – fejezte be Péter, elengedve a füle mellett a fia szavait. – Nem lenne ildomos feladnom azt a földet, amiért a nagyapád visszagyalogolt kétezer kilométert.
Ákos felsóhajtott.
– Bocs, apa! – A két nőhöz fordult. – Ti készüljetek! Amint sötét lesz, indulunk.
 
Péterben működtek a régi reflexek: összeszedte a családi ékszereket, és becsúsztatta őket egy olyan derékövbe, amit fel lehetett venni a ruha alá, majd átadta Péternek. Benne volt a jegygyűrűje, a felesége ékszerei, az anyja nyaklánca, nyolcvan év családi ereklyéi, amik nem kerültek sírba az elhunytakkal. Mindeközben arra gondolt, hogy ez évszázadok óta így működik ezen a földön, de az is lehet, hogy már egy évezrede. Összecsomagolni, ékszert, értéket zsákba tenni, ruhába varrni, zokniba gyűrni, és menekülni. Mennyien menekültek már el innen! Ötvenhat szeptemberében temette el a nagyapja az anyját. Novemberben, a forradalom bukása után azt javasolták, meneküljön, mert túl nagy volt a szája. Vannak kint német rokonok, nem? De a nagyapja maradt, virágot vitt az anyja sírjára. Ha már hazajöttek negyvenhatban, ha már a mama itt van, ő sem megy neki a világnak… Itt akarta felnevelni a fiát is, aki akkor hatéves volt.
Pár éve volt kint Belgiumban megtekinteni egy korszerű mezőgazdasági kisüzemet. A tulajdonos, aki fogadta őket, eldicsekedett azzal, hogy a gazdaság ötszáz éve a családja tulajdonában van. Péter arra gondolt, hogy csak a 20. században négy kisajátítást élt át a családja. Hogyan lehet egy ilyen földön megmaradni, jutni egyről a kettőre, becsületben gyarapodni?
Ákos átvette az ékszerekkel teli övet, s rögtön felcsatolta magára. Aztán megölelte az apját. Olyan hosszan ölelte, amilyen hosszan talán még soha életében. Nóra megint sírva fakadt, és nem is álltak el a könnyei, míg be nem szállt Ildikó mellé a kocsi hátsó ülésére. Lehúzták az ablakokat, és integettek, mintha csak kirándulni mennének. De valahogy nem volt igazi ez az integetés, nem volt benne lendület és kitartás. Ákos húzta vissza először a kezét, markolta inkább a kormányt, majd Ildikó, aki rögtön ez után feltekerte az ablakot. Nóra karja maradt kint legtovább, Péter egészen addig látta, míg el nem nyelte őket az éjszaka.
Akkor aztán visszament a házba, bekapcsolta a tévét, és nézett valami bugyuta, könnyed magyar sorozatot, amiben egyetlen szereplő sem tűnt természetesnek. Ült a karosszékben, amely hozzáidomult már a testéhez az elmúlt évek során, és nem akarózott felállnia onnan. Megfogalmazta magában a kívánságot: kellene egy sör vagy akár egy pohár bor, de nem mozdult. Csatornát váltott, a híreket nézte: a vérzéses láz tovább terjed, a megbetegedések száma meredeken emelkedik, a mortalitás hatalmasabb, mint bármely más járványnál a történelem folyamán. Senki nem érti, miért nem fertőz a vírus Kelet-Európán kívül, de pár politikus felvetette az Osztrák–Magyar Köztársaság gondolatát. Vakcina még nincs, de csatoljuk az országot a nyugathoz, hátha…
– Attól még földrajzilag Kelet-Európában maradunk – morogta Péter maga elé.
Megszólalt a mobilja. A tizedik csörgés tájékán megelégelte, majd nehezen feltápászkodott, és a kezébe vette a készüléket. A falu polgármestere hívta.
– Péter bátyám, szükségünk van rád. Veled minden rendben?
– Ha arra gondolsz, Géza, hogy megbetegedtem-e, akkor minden rendben. Teljesen jól vagyok.
– Ezt öröm hallani. Mikor voltál utoljára a faluban?
– Napok óta nem néztem be sehová. Van nekem itthon mindenem.
– Na, hát nem tudom, hogy hallottad, nem hallottad, mennyiben értek el hozzád a hírek, de... De elért bennünket is a vírus. Már legalább négyszáz megbetegedésünk van. Orvost, ápolót nem kapunk. Csak jótanácsokat.
– És miben tudok én segíteni?
– Tied a faluban az egyetlen minikotró... El kéne temetni a holtakat.
 
Este öt halott volt, másnap reggel tizenkettő, délben tizennyolc, másnap estére huszonhét. Csak ebben a faluban. Péternek gödröt kellett ásnia, de a tervezett gödör már akkor kicsinek bizonyult, amikor elkezdte.
Reggel hatkor indult neki. Beült az öreg Neuson 6503-as minikotró vezetőfülkéjébe, és kigurult a falu déli határába, távol az autóúttól, a Cserfes-árkot kísérő vékonyka erdősáv mellé. A kijelölt hely nem a falu földje volt, hanem az egyik halotté, de a polgármesteri hivatal a vészhelyzetre hivatkozva kisajátította. A tulajdonosát elsőként vitte el a vérzéses láz. Péter ötven éve ismerte. Együtt játszottak a porban gyerekként, együtt jártak iskolába és fociztak a mezőn iskolatáskából épített kapuk előtt. Együtt dolgoztak később a földeken is. Azon a földön is, amin most a tömegsírt kellett megásnia.
Alig erősödött meg a nap, amikor katonai teherautók tűntek fel a falu határában, és ember formájú, bezsákolt holttesteket hoztak magukkal. Még nem volt hova letenni őket, így továbbhajtottak. Nem sokkal később a polgármester azzal hívta fel Pétert, hogy ásson nagyobb gödröt, mert feltehetően a környező falvakból is ide fogják hozni a halottakat. Nagyobb gödröt? Három és fél méterig nyúl le a Neuson 6503-as. Szélesebbet, mondta a polgármester. Szélesebbet. Reggel tízkor még vezettek valamiféle statisztikát, délután ötkor már nem.
Péter indulás előtt csomagolt magának ebédet, de aztán nem nyúlt hozzá, nem volt étvágya. Inni is alig ivott egész nap, egy vagy két kortyot abból a másfél literes ásványvizes palackból, amit berakott a minikotró vezetőfülkéjébe. Délután megjelent egy tetőtől talpig védőruhába öltözött ember, belenézett a gödörbe, integetett, mondott valamit, amit Péter nem értett, majd elment. Nem sokkal később a polgármester megint hívta. Arra kérte, fejezze be az első gödröt, mindjárt hozzák az első halottakat. De kicsit arrébb, olyan tíz-tizenöt méterrel lejjebb lásson neki újra az ásásnak.
Péter szót fogadott. Hátratolatott a géppel, és nekiállt az új gödörnek. Nem sokkal később két katonai jármű érkezett, az egyikről nejlonba tekert holttesteket szórtak az első gödörbe, a másikról meszet öntöttek rá, majd távoztak. Péter akkor tartott egy kis szünetet. Lemászott a vezetőfülkéből. Nekidőlt a minikotrónak, és a földet nézte. Arra gondolt, végig kellene menni a nehéz tárcsásboronával a tarlón, majd mélyen beszántani. A tavasz vége, nyár eleje vizes volt, sok eső esett, megemelkedett a belvíz, és voltak napok, amikor úsztak a mélyebben fekvő földek. A búza gond nélkül kikelt, viszont aratás előtt talált egy-két olyan nyomot, amely a levélfoltosságot okozó gomba jelenlétére utalt. Elérkezett ide a szél szárnyán.
A szél hozza. A víz táplálja. Tarlóhántás és mély beszántás. Idén még nem okozott gondot, de most kell elejét venni annak, hogy átteleljen, és tavasszal beinduljon… A vérzéses láz cseppfertőzéssel terjed. És azt teszi, amit a neve sugall. Vakcina nincs rá. A holtakra földet kellene tolni.
Péter mélyeket lélegzett. Megengedhette magának, távol a falutól, távol mindenkitől. Itt nem fenyegette semmiféle cseppfertőzés. Egy tonna mész az mindösszesen, ami itt és most az emberre emlékezteti. Egy tonna mész a szomszédos gödör tetején. Hirtelen úgy döntött, befejezi a másik munkát, és nem foglalkozik többet a temetéssel. Ha Géza megint felhívja, közli vele, hogy vigyék el a kotróját, ássanak ők maguk új gödröt.
De a polgármester nem hívta. A helyettese volt az, aki telefonált, Géza is elkapta a vérzéses lázat, otthon haldoklik. Péter nem vacakolt: a Neuson 6503-ast kint hagyta a félkész gödör mellett, és hazagyalogolt.
Este jött rá, hogy egész nap nem evett semmit. Összeütött három tojásból egy rántottát, szórt rá egy kis sajtot, gondolkozott a cheddar és a parmezán fölött, aztán a cheddar mellett döntött. A széle kicsit penészes volt, azt levágta. Ráreszelte a rántottára, majd megette egy szelet száraz kenyérrel, ami még az előző napokról maradt. Arra gondolt, hogy sütnie kéne kenyeret. Elővette a cseréptálat. Aztán visszatette a szekrénybe. Nem volt kedve a tévét sem bekapcsolni, csak ült a sötétben, egy könyvvel az ölében, amit valamikor húsz évvel ezelőtt olvasott utoljára. Azért vette elő, mert… Mert valami miatt elővette, ehhez támadt kedve, de aztán egy sort sem olvasott belőle. Ki se nyitotta. Tíz óra tájékán megszólalt a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, és gyorsan mozdult: a fia telefonált.
– Helló, Ákos!
– …Apa… – A hang szakadozott, alig lehetett érteni a szavakat. – Figyelj... jutott... de nem... ez az egész vérzés... vissza… gyors…
A vonal megszakadt. Péter bámulta egy kis ideig a mobilt, kézben tartotta, várt, hátha megint megszólal. Hirtelen megrezdült, de nem hívást jelzett, csak egy sms érkezett. Péter megnyitotta. Ákos küldte, és az állt benne: „a gondolat apa a vírusfüggöny egy gondolat”, semmi több, több üzenet vagy hívás nem érkezett.
Töltőre tette a telefont, és az ágya mellé helyezte a kis éjszakai komódra, majd ruhástól bedőlt az ágyba. Jókor mentek el, gondolta, még éppen idejében. Akárhova is jutnak, ott jobb dolguk lesz, mint itt. Ez járt a fejében, és maga sem tudta, mikor nyomta el az álom.
 
Autózúgással köszöntött be a reggel, szokatlan hang a madarakhoz szokott fülnek. Nehéz katonai teherautók gurultak végig a falu főutcáján. A konvoj alatt remegett az úttest, nem ekkora terhelésre tervezték. Az egyik kanyarban álló, kétszáz éves kis templom fala megrepedt. Az autók a falu déli határában lekanyarodtak a földútra. A gödrökhöz tartottak. Megint megszólalt Péter mobilja.
– Anna vagyok, Péter – mutatkozott be a hívó, a polgármester másik helyettese. – Anna vagyok. Figyelj! Géza haldoklik. Dénes is haldoklik, folyik mindkettejükből a vér. Figyelj, Péter! Ki kéne menned a határba a traktorral is. El kéne temetni az embereket. Te jól vagy. Ugye nincs semmi bajod? Szólj bele... – A nő hangja elhalkult, mintha elfordult volna a telefontól. – Biztos neki kell mennie?
– Felvette? – kérdezte egy távoli férfihang.
– Fel – válaszolta a nő.
– Csak a kint hagyott minikotróra van emberünk – felelte a férfihang tompán. – Ha van valami védőöltözéke, azt vegye fel! Ha van maszkja, keresse elő, vagy kössön az arca elé sálat!
– Menni kéne, Péter! – mondta a nő megint csak a telefonba. – Menni kéne... Hallottad? Vegyél fel maszkot meg ruhát. Nem tudok mást, aki ezt megcsinálná. Anna vagyok... Kérlek, menj! – A nő hangja zokogásba fúlt.
Péter kibontott egy üveg körtepálinkát, vizespohárba töltött magának egy decit, és egyetlen lendülettel lehúzta az egészet. Ez volt a reggelije. Kiment a fészerbe, ahol a traktor állt. John Deere 7530-as, mélyásó kanállal az elején. Strapabíró, szép gép. Ez se mai gyerek, de bírja. Hárman fektettek bele, úgy vették meg közösbe’ tíz évvel ezelőtt. Péter beült, beindította, járatta egy kicsit, és nézett maga elé. Semmi fakszni, nem díszítette fel a fülkét, mint mások. Egyszerűség, tisztaság, célszerűség. Pár perc elteltével kigurult a fészerből.
Messze volt már az esős tavasz, a föld porzott a traktor hatalmas, vastag kerekei alatt. A szántóföld szélénél egy katona integetett, menjen tovább. Nem állította meg, nem kérdezett, feltehetően tudta, miért jött. A vékony erdősáv mellett négy teherautó állt. Halottakat pakoltak le róluk. Nem is pakoltak, inkább dobáltak le, toltak lefelé a platóról. Ahogy Péter közelebb ért a John Deere-rel, látta, hogy ezek a holttestek nincsenek nejlonzsákban. Ruhában, félmeztelenül vagy meztelenül feküdtek a földön. Megdöbbent. Megállt.
– Ne álljon meg! – üvöltött egy parancsoláshoz szokott hang távolról. – Ne álljon meg! Menjen tovább! Rajta, végezze el a feladatát!
Péternek már az ajkán volt, hogy ő nem katona, neki ne parancsolgasson, mert kiszáll és hazamegy, de egy szó sem jött ki a torkán. Ehelyett rálépett a gázra, és előrébb gurult.
Két teherautó ekkor elindult visszafelé az út irányába, a harmadik pedig kicsit arrébb állt, mert a hátrafelé letolt tetemek már egészen a plató széléig értek. Megmozdult a Neuson 6503-as túloldalt, szemben: egy védőöltözéket viselő alak ült a vezetőfülkében. Láthatóan tudta, mit csinál, mert a markolókanál megemelkedett, a minikotró pedig előrébb gurult gumikerekein, egészen a félig kiásott gödör széléig.
– Tolja! Tolja! Tolja! – kiabált az előző férfi Péter felé, bár még mindig nem lehetett látni, honnan. – Tegye a dolgát! Gyerünk!
Péter gázt adott, a traktor böffent egyet, majd megint megindult. Leeresztette a kanalat egészen a földig, ráhelyezte a kiszikkadt, nyár végi talajra. A föld felső rétege feltöredezett, apró göröngyök pattogtak szét, csúsztak bele a kanálba, majd a mélyásó kanál fogai belekaptak az első holttestbe, a másodikba, a harmadikba, és a földdel együtt beletolták őket a legközelebbi gödörbe. Péter felemelte a kanalat, hátratolatott, helyezkedett, és újból nekiindult; egy halott, két halott, három halott… A harmadik teherautó elment, a negyedik platója lassan kiürült, az már a harmadik, a Neuson 6503-as által ásott gödör mellé szórta a holttesteket, Péter pedig csak tolta bele őket a meszesgödörbe, csak tolta, tolta és tolta, merev kezek, lábak erdejét, fejek kerek gömbjeit, mint kopott bőrlabdákat, amik mintha nem is lennének hozzánőve a bevérzett felületű testekhez. A fakó, forduló arcokban üveges szemek ültek, csatakos haj keretezte őket, néhányan vicsorogtak vagy mosolyogtak, volt valami azonosíthatatlan viaszos grimasz rajtuk. Számolatlanul sok holttest gördült, fordult, csapódott, többnyire ismeretlenek. De akadt néha egy-két ismerős is, lám, Géza, tegnap még beszélt vele. Péter agya kikapcsolt, csak a keze-lába járt, gáz, fék, tolatás, előre, kanál le, fel, a műszerfalra fókuszált. Már nem is volt világ körülötte, nem látta, nem volt kíváncsi rá, mert az nem az ő világa volt, hanem valaki másé, valami másé, fel kanál, hátra, előre, le, és kezek és lábak és testek lehetetlen ívben, és bevérzett arcok, és újra és újra, és újra, aztán megpillantotta a fia arcát, a menye arcát és Nórit. Nem, Nórit nem, Nórinak csupán a ruháját látta, nem is, csak egy lányalakot, akinek a ruhája hasonlított Nóri ruhájára. Lát egy testet hason feküdni, és a ruha rajta talán hasonlít Nóriéra… De biztos nem ő az ott… Ákos és Ildikó, igen, Ákos és Ildikó ott fekszenek egymáson keresztben, tehetetlenül, mozdulatlanul, csak a test… Úristen, csak a test. De Nóra nem az a lány, csak olyan az a ruha, más is szeretheti azt a divatot és azt a színt, nem?! Péter nem gondolkodott, csak a keze mozdult meg, le a kanál, gáz, előre, és ment minden a gödörbe. Ment minden a gödörbe, amíg már nem maradtak a szántóföldön holttestek, csak maga a száraz, szikkadt talaj a mélyásó kanál párhuzamos fognyomaival és a keréknyomokkal. Akkor aztán Péter még lejjebb tolta a kanalat, feltörte a földet. Törte, és tolta rá a holtakra, tolta, tolta, tolta, amíg el nem tüntette az összes nyomot. Amíg meg nem szabadult mindentől, ami erre a kurva életre emlékeztette.
 

Vissza a tetejére