A kritikusok ájulása
A kritikusok igazából kicsodák? – kérdezte a fülem hallatára egy filmrendező Mándy Ivántól. Mire ő, a briliáns novellista (egyben atyai barátom), azt felelte: Azt nem tudom pontosan, de azért… illik köszönni nekik.
Kisejlik e párbeszédből, a folytatásából pedig expressis verbis megtudhattam, hogy a filmrendező utolsó munkája nem aratott osztatlan sikert a hivatalos és hivatásos bírálóknál. Említett nézetcsere az akkor úgynevezett Különlegességi cukrászda járdára kitett asztalánál zajlott, szemközt a Szépművészeti Főiskolával (ma már egyetem), az Andrássy (akkor Népköztársaság) út és a ma is Izabella utca sarkán. Nem tegnap. 1970-ben, egy derűs őszi délelőttön. Iván napi rendszerességgel jelent meg ott vagy rossz idő esetén a benti részben. Nagyjából egy óra hosszáig maradt. Örült, ha valaki fölbukkant, hogy szót váltson vele. Ha nem, a presszóslányokkal igyekezett csevegni, nem sok sikerrel. Idővel összeveszett velük, s áttette székhelyét a Művészbe, mely tudtommal ma is üzemel, átlósan szemben az Operaházzal.
Nagyjából ilyen az írók, színészek, művészek viszonya a kritikusokkal. Elmondják őket mindennek. Kezdve az általános közhellyel, hogy az elfuserált írókból és művészekből lesznek az ítészek, akik eleve haragszanak mindenkire, akinek sikerült. Föl-fölvetődik, hogy a kritikus az a személy, aki már nem szeret olvasni, színházba és moziba járni. Mert sokkal többet kénytelen ezt tenni, mint amennyi jólesik, különben képtelen megélni, gyatra a fizetsége. Ebben is lehet némi igazság. Amiként abban is, hogy az író viszont az, aki nem szeret írni. Kivételként erősítem a szabályt, én szeretek. Lehet viszont, hogy nem is vagyok író. Ki tudja? Majd talán az utókor.
Kritikus biztosan nem vagyok. Pedig hosszú életem során viszonylag rendszeresen írtam könyvekről. Ifjúkoromban sokáig az Élet és Irodalomba. Néha napilapokba. Az utóbbi években például a Fidelio nevű programmagazinba. Rovatom címe: Választék. Lényege, hogy recenzeálok könyveket, és az érintett – a szerző, a fordító, a szerkesztő – hozzáfűzheti a véleményét az enyémhez, egy oldalon jelennek meg. Tehát a céltábla visszalőhet, s ahhoz már nem szólok hozzá.
E duett jellegű megoldás akkor jutott eszembe, amikor a kilencvenes évek kezdetén bírálatot írtam Görgey Gábor Varázsszőnyeg című regényéről. Dicsértem. De bekezdéseim legvégén oda jutottam, hogy azért ez nem súlyos mű, akár ott is lehet hagyni a vonaton. Görgeyt valamennyire ismertem. Amikor legközelebb találkoztunk, szóba hozta a kritikámat. Azt mondta, többször elolvasta, s arra gondolt, ennek a srácnak eléggé tetszett a könyv, ezért a záró döfést igazán megspórolhatta volna neki az a gazember. Beláttam. Csakhogy ha elkezdjük figyelembe venni, mi hogyan esik a megbíráltnak, talán ne is írjunk kritikát. Ami engem illet, inkább kollegiális véleményeket fogalmazok, több szeretettel, mint harcos szenvedéllyel.
Már az általam nagyra becsült Bálint György is értekezett erről A kritikusok árulása című kisesszéjében. „Mindenekelőtt: ki a kritikus? Ma, Budapesten kritikusnak nevezünk mindenkit, aki napilapokban vagy esetleg folyóiratokban aktuális színdarabokról vagy könyvekről bírálatot ír. (A zene: és képzőművészeti kritikusokról most ne essék szó.) Az így definiált kritikus polgári foglalkozására nézve rendszerint hírlapíró, esetleg fővárosi vagy sportrovatvezető (amitől még lehetne jó és becsületes kritikus is), és szűkebb kollégájának vallja Lessinget, Sainte-Beuve-öt és Gyulai Pált (amitől még ismerhetné is ezeket az írókat).”
Fölteszem, hogy Bálint György nevének hallatán az olvasók zöme Bálint gazdára gondol, aki az ország gazdájaként vált közismertté, 2020-ban halt meg (vigasztaló adat: hosszú, tartalmas élet végén, túl a százon). Bálint György, a publicista viszont kissé feledésbe merült, emlékét a Bálint György Újságíró Akadémia őrzi, annyira, amennyire. Munkaszolgálatosként pusztult el 1943-ban, sokadik behívása után. Sokan az akkori idők legokosabb emberének tartották, kis szépséghibával. Meggyőződéses szocialista volt, 1942 elején letartóztatták, több hónapra vizsgálati fogságban tartották ezzel kapcsolatos vádakkal, amelyek olyan gyönge lábakon álltak, hogy a bírósági szakaszig el sem jutott az ügye. Jegyezzük meg, hogy akkor azért mást jelentett a szocialista világnézet. Nekünk ezúttal az a fontos adat róla, hogy bár írt szépirodalmat, elsősorban kritikusként működött. Így a témakör szakértőjének tekinthetjük.
„…[M]egbocsáthatatlanul áruló a kritikus akkor, amikor munkája közben az a szempont irányítja (vagy az is irányítja), hogy egyes véleménynyilvánításai révén erkölcsi vagy anyagi haszonhoz juthat. Áruló a kritikus, aki írás közben szem előtt tartja azokat az előnyöket, melyeket a befolyásos szerző, színigazgató vagy primadonna hálája neki szerezhet, vagy amelyektől az illetők bosszúja őt elütheti. Ezt az árulást napról-napra követi el napilapjaink számos kritikusa, aki irodalmi és művészeti problémák útvesztőibe esetleg be sem merészkedik, de bravúrosan tájékozódik a sajtó-, törzskávéház-, színháziroda-dzsungel sokat rejtő indái között. […] Talán ez a mai kritikus legnagyobb bűne. (Mert az, hogy esetleg nem is ért az irodalomhoz, hiányzik a mélyebb kultúrája és világirodalmi perspektívája – nem az ő bűne, hanem kiadójáé, aki megtette kritikusnak. Napilapkiadóink jórészének kulturális nemtörődömségére jellemző, hogy gyakran tisztán személyi vagy adminisztratív szempontok szerint választják meg a kritikusokat. A rendőri rovat élére nem állítanak olyan újságírót, aki nem ért a rendőri riportázshoz, a kritika feladatára azonban sok esetben félművelt dilettánsokat is alkalmasnak tartanak).”
Szigorú mondatok a múltból, a huszadik század közepéről. Tűnődhetünk, milyen mértékben állhat ez a mostani kritikusokra, itthon és világszerte. Hagyom, ki-ki döntsön erről nélkülem.
Én sokkal földhözragadtabb lélek vagyok Bálint Györgynél, s kevésbé elméleti. Mindenekelőtt bátran kijelentem, hogy azokat a kritikusokat tartom sokra, akiknek tetszenek a könyveim. Sajnálom. Akiknek nem, azokról kijelentem, hogy nem értenek hozzá(m). Kész. Vessenek meg, de ez az igazság. Néha odáig megyek, hogy erősen összpontosítva kérem az Úrtól (anyagelvűeknek: a Sorstól): ez a kritikus most rögtön ájuljon el. Lehetőleg a szerkesztőségben. Nem kell, hogy beüsse a fejét, és semmiképp se gyógyuljon nyolc napon túl. Csak úgy terüljön ki, és soha ne felejtse el, hogy nem tanácsos belém kötni. Belátom, nem szép ez tőlem. Ki kéne alakítanom a bibliai megoldást: aki megdob szavai kövével, dobjam vissza az enyémek kenyerével. Ezen még dolgoznom kell.
Bonyolultabb a helyzet, amikor adott műítész nem az én dolgaimról alkot véleményt, hanem mondjuk egy kolléga produktumát elemzi. Ilyenkor is számít (kicsit), hogy a szóban forgó szöveget én szerettem-e. Ha igen, életbe lép a fönti szabály, amelyik kritikus dicséri, azt becsülöm, amelyik szidja, az ne kerüljön a szemem elé.
Most azért vérkomolyra fordítom a szót, noha – alkatomnál fogva – ez nehezebben megy. Fájlalom, hogy mind a hosszabb elemzés, mind a rövidebb bírálat fokozatosan eltünedezik a hazai kulturális életből. Kezdjük ott, hogy több fontos irodalmi lap megszűnt, anyagi okból. Kevesebb heti- és napilap maradt, s azok sem tartják fontosnak e műfajt, ami pedig a sajtóbeli irodalmi és művészeti színtér könnyűlovassága. Már csupán recenziók jelennek meg itt-ott. Ettől mindannyian szegényedünk.
Ráadásul a politika rátenyerelt a sajtóra, s a kritikusok ehhez köthető árulásaitól Bálint Györgynek bizonyára tátva maradna a szája, ha ott, ahol most van, érdeklődne még irántunk. Képtelenség, hogy a nyomtatott és az internetes sajtó bírálatai magas százalékban ahhoz igazodnak, hogy az ezeket tulajdonoló cégek a kormányhoz mennyire közeliek. Ahogyan én látom, kevés maradt, amelyik nem, egyszerűen azért, mert a kormány dönt minden komoly pénzcsapról, s újabban centralizálja is azokat. Többnyire előre megmondhatjuk, hogy melyik szerző és művész kap hozsannát, függetlenül az aktuális teljesítményétől, és kiket gyaláznak rendszeresen, szintén függetlenül attól, hogy éppen milyen színvonalú a munkájuk. Ez a kritikusok – és a sajtó – megbocsáthatatlan árulása. Ám ha arra gondolunk, hogy ha gerincesek volnának, elveszthetnék állásukat vagy megélhetésüket, mindjárt szelídebb húrokat pengetünk. Igen. Nem mindenki walesi bárd. Az egyedülállóknak könnyebb. De majdnem mindenki házas, szülő, családfő, esetleg felnőtt gyerek idős fölmenőkkel s más eltartandó embertársakkal körülvéve.
Mielőtt ez a háborús helyzet kialakult volna a hazai kultúrában, én úgy gondoltam, kétféle kritikát érdemes írni és persze olvasni.
1. Szakértő bírálat. Ebben egy hozzáértő, a területen jártas és valamennyire képzett szakember avatja be az olvasókat abba, hogy miként tehetik magukévá a vizsgált könyvet (előadást, képet, filmet, szobrot stb.). Nem az a lényeg, hogy az hányast kap, noha az is része lehet az elemzésnek, hanem az, hogy MILYEN. Milyenféle. Fajta. Jellegű. Hová sorolható. Dosztojevszkij vagy inkább Tolsztoj imádóinak ajánlható. Melyek a rejtett szépségek, igazságok, összefüggések, amiket megkaphatunk, ha ihletetten közelítünk a vizsgált alkotáshoz.
2. Műélvező bírálat. A kritikus úgy tekinti, hogy ő csak egy olvasó (néző, moziba járó) a sok közül. Erre utaló kijelentéseket gyakran és többen írnak le. Így tehát egyszerűen elmeséli, miként hatott rá a regény, a dráma, a szobor. Ez az alapállás számomra elfogadható. Ám akkor én azt szeretném, ha mindennap, minden héten, minden hónapban egy másik olvasó (műélvező) kapna lehetőséget, hogy leírja, milyen élmény volt a befogadás. Ez azért demokratikus megoldás volna, ugye?
Bálint György szerint: „Így történik azután, hogy X. úr giccses bárgyúsága megkapja a signum laudist, egyszerűen azért, mert Y. úr a múlt hónapban még ennél is rosszabbat írt, és mert »a mai viszonyok között nem lehet olyan mértékkel mérni, mint stb«. Az irodalmi és színpadi termékek nívója tehát egyre alacsonyabb lesz, a kritikák pedig egyre elnézőbbek és dicsérőbbek. A kritikák után ítélve: remekművek tömege születik állandóan a magyar irodalmi műhelyekben. A dicséret-infláció egyre szélesebben hömpölyög, úgyhogy ha egyszer kivételesen mégiscsak szigorúbb bírálatot kap valamely író – rögtön személyes invektivának veszi.”
Azért az esetek többségében a lehúzott alkotó nem is veheti másnak. Mert… ilyen az ember. Súlyos sérelmet él át a céltábla, ha a közepébe fúródik a mérgezett nyílvessző. Kevesen vagyunk akkora erkölcsi nagyságok, hogy belássuk, talált, süllyed.
Esetleg mi is elájulhatunk, a szó képletes vagy igazi értelmében.
Vissza a tetejére