A kritikusi tekintélyről
A 19. század első harmadában, az intézményes kritika kialakulásának időszakában a legalapvetőbb vita a kritikusi felhatalmazással volt kapcsolatos. Értelemszerűen az addig magától értetődő, klasszicista normatív ízlés a romantika forradalmának következtében elvesztette a primátusát, és minthogy az abszolút szép ideája háttérbe szorult, vele együtt az azt érvényesítő kritikusi praxis is veszített legitimitásából. A korban sorra létrehozott kritikai fórumok (a legkülönfélébb lapoktól az akadémián át a Kisfaludy Társaságig) éppen ennek a legitimitásnak a hiányát próbálták pótolni, mert nagyon is jól tudták, a klasszicista normarendszer legföljebb is a formai, műfaji szabályok betartatására korlátozható, ám a mű értékének megítéléséhez már nem alkalmas alap.
Jellemző módon a névtelenséggel, az álnévhasználattal vagy a név fölvállalásával kapcsolatos viták hátterében is ez a legitimációs deficit, vagyis a „ki adta néked a hatalmat” kérdése állt. Sokan azt vallották, hogy az álnév a személysértés elkerülését szolgálja, mások szerint éppenséggel gyávaság álnév mögé bújva ítélkezni, hiszen onnan felelőtlenül lehet bármit kiabálni a számonkérés veszélye nélkül. Míg sokan úgy vélekedtek, hogy a név fölvállalása a saját értékrendszer érvényesítésének és az ítéletért felvállalt felelősségnek a gesztusa, addig megint mások azt vallották, hogy a név az értékelés szubjektivitásának beismerését, ezzel a kritikai kijelentések viszonylagosságát vagy egyenesen gyengeségét jelöli. A kérdés ekkor úgy fogalmazódott meg, hogy milyen alapon is kérheti számon a műtől bárki is saját ízlését, sokan ezért éppen a névtelenséggel gondolták ezt a csapdát elkerülni, mondván, hogy a kritika megjelenésének fóruma maga szavatol a kritika értékítéletének objektivitásáért. Éppen erre tartották alkalmasnak az akadémiát vagy a Kisfaludy Társaságot, amely a kollektív legitimitás talaján álló értékrendszert közvetíthetett, de így működött az 1840-es években például Erdélyi János Magyar Szépirodalmi Szemléje is, amelyben tudatosan névtelenül közöltek bírálatokat, így nem a cikk írójának, hanem a mögötte álló szerkesztőség kollektív ítéletének tüntették föl a gyakran elég kemény értékeléseket.
Mindezen bizonytalanságot betetőzve pedig az 1840-es évek közepén berobbant a magyar irodalomba egy akkor még ismeretlen és meglehetősen pökhendi fiatalember, aki kifejtette, hogy ha nem volna a tejfölös torma a világon, akkor semmit nem utálna jobban a kritikusoknál.
Petőfi 1844-es A természet vadvirága című programadó szövege a kritikai studírozás helyébe az organikusságot helyezte, a kultúra helyébe a természetet állította mint abszolút referenciát, így a kritikusok ítéletének helyébe a közelebbről persze definiálhatatlan természet(esség) érvényesülésének mércéjét állította. Petőfi nyilván a romantikus zseniesztétikák egyfajta legitimáló erejét tudhatta programja mögött, miszerint a zsenin mint teremtő géniuszon semmiféle norma nem kérhető számon, lévén maga a normateremtő forrás. Vagyis a zseni alkotása valóban csak a természethez mérhető, hiszen magának a természetnek a szubsztrátuma, és a természeten sem kérhető számon a szépség vagy hasznosság, lévén a természet is fölötte áll ezeknek a nagyon is emberi léptékkel mérhető kategóriáknak és normáknak.
Valószínűleg Petőfinek a sokaság értékítéletére hivatkozó felfogása – vagyis a szép az, ami a többségnek tetszik – hasonló gondolatmeneten alapul, mint a természetrevaló hivatkozás tétele, miszerint a sokaság, az istenadta nép kollektív bölcsességet közvetít, így nem tévedhet. Az ízlés demokratizálása persze a maga korában forradalminak számító gesztus volt, ugyanakkor nagyban hozzájárult a kritika pozícióinak gyengüléséhez. A kritikus innentől kezdve tényleg csupán finnyás, kényes orrú és gyomrú kófic lehetett, aki ráadásul erőszakkal kívánja korlátozni az alkotó szabad szárnyalását: a kritika a hatalom eszköze, amelynek feladata a demokratikus irodalmiság helyett a hierarchikusan felépülő, kasztrendszerűen működő rend konzerválása.
Azt kell mondanunk, hogy a kritika, kis túlzással mindmáig, nem volt képes új megalapozó elbeszélésre szert tenni, hogy visszanyerje erősen megtépázott nimbuszát. Vagy tényleg hatalmi igények normatív kiszolgálójává vált, vagy/és jobb esetben mesterségbeli kompetenciák számonkérésének iskolás eszközévé lett, de a klasszicista normativitásnak az elvesztése óta valójában nem talált olyan öndefiníciót, amely megnyugtató választ volna képes adni az értékelésrevaló felhatalmazásra és vele az ítéletének érvényességére vagy érvénytelenségére.
Persze kompromisszumos megoldásként kínálkozott az egyes nyelvjáték- vagy értelmezői közösségekként felfogott fórumok saját esztétikai ízlésvilágának legitimációs bázisa, mondjuk a Nyugattól a Holmi kritikarovatáig. Másfelől legalább ilyen, ha nem erősebb legitimitással bír minden ideológiai megalapozottságú kritikai praxis, amely jobbról a nemzeti szempontok érvényesítését, balról pedig különféle identitáspolitikai célokat keresi és kéri számon az egyes műveken. Ezek a kritikai diskurzusok azonban óhatatlanul is érvénytelenekké válnak buborékukon kívül, hiszen saját ideológiájuk kidolgozott filozófiai és esztétikai normáira támaszkodnak, amelyek ezeken a buborékokon kívül nagyon is preskriptív dogmaként hatnak, érvényességük pedig értelemszerűen ezen dogmák igazságrendjén nem képes túllépni, lévén céljuk, hogy ólmeleg biztonságot nyújtsanak a buborékon belül levők számára. Ez azonban felszámolja a kritika par exellence ethoszát, ugyanis éppenséggel nem kritikai szempontokat kínálnak, amivel akár a befogadó, akár a szerző számára nyitottá válik az egyszer már befejezett mű, hanem befogadó vagy kizáró rítusokat, rosszabb esetben hitvitákat folytatnak, és valójában annak a legitimációs bázisnak az affirmációját végzik el, amelyből kiindulnak.
A 2000-es évek első évtizedének végén az internetes kritikai fórumok megjelenésével a kritika totális demokratizálódásának lehetősége körvonalazódott. Sokan ettől a közösségivé váló kritikától remélték annak a fent emlegetett legitimációs hiátusnak a kitöltését, amely a kritikusi hatalom megalapozhatatlanságából eredt, ugyanakkor csalódniuk kellett. A feudálisnak tekintett véleményvezérek és fórumok hegemóniája semmivé vált ugyan, pontosabban az online tér relativizáló hatásának következtében jelentéktelenné vált, de ez nem vezetett az irodalomról való beszéd sokszínűségéhez, árnyalásához, hanem csupán a fogyasztói szempontok kritikai diskurzusban való érvényesülését hozta. A gyors reagálású recenziók, könyvismertetések soha nem látott dömpingjét értelemszerűen a kiadói érdekek csatornázták be, a kiadói érdekek pedig nem az árnyalt kritikai diskurzusban, hanem az eladott példányszámok növelését célzó (legtöbbször: ingyen) reklámot kínáló üzenetek megfogalmazásában érdekelt, akár valamely botrány révén is. Már a Petőfi körüli botrányok is előbb Vahot Imre, később Emich Gusztáv kiadói érdekeit szolgálták, persze Petőfi imázsépítési projektje mellett. Vicces módon az az Emich adta ki a Honderü című lapot, amelyben a legkitartóbban és legdurvábban ekézték Petőfit, aki már 1846 nyarán 500 forintért megvásárolta az addig írt műveinek kiadási jogát, majd 1847-ben ki is adta Petőfi Sándor Összes verseit, amelyből az eladott 3000 példány bőven visszahozta a befektetést.
Persze nincsen ezzel baj, hiszen ez a piac természetes logikája, és ez a piacról élő kiadók magától értetődő érdeke, csakhogy az irodalom mint a szellem működésének egyik autonóm területe nem e szerint a logika szerint működik, vagy kellene működnie. A kritikának pedig éppen az volna a feladata, hogy ezt a piacitól természeténél fogva idegen, immanens és autonóm működést elemezze, értékelje és érvényesítse. Szóvá tegye a szavak mögött meghúzódó logikát. Persze erre csak az alkalmas, aki valamiféle felhatalmazással bír, amivel önfarkába harapó kígyóként visszajutottunk eredeti kérdésfelvetésünkhöz, hogy ugyanis mi a forrása annak a legitimációnak, amely hatalmat ad a kritikusnak a mű (és szerzője) fölött ítéletet mondani.
Minthogy mindmáig nincs elfogadható legitimációs elbeszélés sem az értékítéletek érvényességének, sem a kritikusi megszólalás jogosultságának megalapozására, így azt kell mondani, hogy az egyetlen szempont a praktikusan elhangzó kritikai kijelentések használhatóságában, vitathatóságában van, amely pedig egyszerűen abból a praxisból következik, ami egyes kritikusi habitusokat jellemez. Olyan kritikusról beszélek, aki nyilvánvalóvá teszi elfogultságait, és azokon hajlandó és képes túllépni, ha a bírált mű arra készteti; aki megkérdőjelezhetetlen kompetenciákkal rendelkezik, amit szakmai múltja igazol; aki mindezek birtokában képes olyan szempontokat kínálni egy-egy mű befogadása során, amelyeket az olvasó vagy éppenséggel az író önmagától nem vett észre; aki átlátja a kánon alakulásának folyamatait; és ebből következően akinek az orientációjára a későbbiekben is számíthat az író, olvasó. Mindezen hevenyészve és hiányosan felsorolt jellemzők megléte szükséges, de persze nem elégséges feltétele a kritikusi legitimitás megalapozásához, hiszen egy sor nem formulázható, legfeljebb az írások stílusában megfogható személyiségjegy is szükséges a tekintély kialakulásához és széles körben való elfogadottságához.
Egyszóval az az állításom, hogy soha nem volt még akkora szükség a szakmai értelemben vett nagy tekintélyű kritikusokra, mint most, amikor az irodalmi termelés kánaáni bősége nemcsak az olvasókat, de a szerzőket is zavarba hozza, hiszen a szerző maga sem képes meghatározni saját művének helyét, funkcióját, értékét a kor bábeli zűrzavarában. Egy irodalmi szöveg megírása ugyan nem igényel sem nagyon speciális eszközöket, sem pótolhatatlan képességeket – mint pl. a zene vagy akár a képzőművészet –, így egyszerűen és könnyen elsajátítható alapkompetenciák birtokában – ld. az íróakadémiák üdvözlendő gyarapodását – már bárki képes irodalmi művet létrehozni. Ugyanakkor az irodalom minden látszólagos demokratikussága ellenére nagyon is konzervatív, lassan változó, bonyolult kulturális építmény, és mint ilyen ugyan bárkit befogad, de nem mindenkit tart meg. Egyszerűbben szólva: valódi, értékes, időtálló stb. irodalmi mű létrehozása kutya nehéz dolognak tűnik. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” – mondja az evangélista. Jobb híján – mint láttuk, a sokaság, értsd: a piac, értékítélete sem pró, sem kontra nem bír nagyobb felhatalmazással – éppen a tekintéllyel felruházott kritikus feladata volna, hogy megmondja, ki a meghívott és ki a választott, ugyanis még a tévedés rettenetes következményekkel járó kockázatával együtt sincs más lehetősége az írónak arra, hogy rálásson műve helyére az uralkodó kánon viszonyrendszerében, mint ahogy az olvasónak sincs arra, hogy valaki felvilágosítsa, éppenséggel nem egy egetverő, a piac által vezérelt szélhámosság gyanútlan áldozatává vált-e.
Vissza a tetejére