De ki lesz a Péntek?
Valahogy úgy kerültem kritikusi állásba, mint Pilátus a krédóba. K. Jakab Antal, az Utunk és a Helikon folyóirat egykori vitriolos tollú, nagy hatású kritikusának halálakor Szilágyi István megtisztelt azzal, hogy alig egy-két kritikával a hátam mögött rám bízta a Helikon kritikarovatának szerkesztését. Nem csoda, ha mai napig zavarba jövök a „kritikus” megnevezéstől, jószerével minden hiányzik belőlem, ami a kritikust kritikussá teszi. Mert mitől kritikus egy kritikus? Vagy mikortól számít valaki kritikusnak? A két kérdésre sokféle válasz adható, de abban kiegyezhetünk: kritikus az, aki kritikákat ír. Elnézve írásfóbiámat – lám, ezzel a szöveggel is mennyit kések –, kijelenthetem, hogy úgy vagyok kritikus, hogy nem is vagyok kritikus. Akkor már inkább olvasó vagyok, aki néha hivatásszerűen olvas, és szerkesztő, aki néha – főszerkesztői szigornak vagy felkéréseknek eleget téve – ír. Édeskevés ahhoz, hogy kritikusnak nevezzem magam. Nyilván K. Jakab Antal íróasztalánál ülve a kritikaírástól való ódzkodás akár érthető is lenne, a Bajor Andor, Szőcs István, Láng Gusztáv, Mózes Attila, Szilágyi Júlia (és még sorolhatnám) kritikusi örökségének súlya rátelepszik íróasztalomra, nem csoda, ha most is megnéztem, mit írtak anno ők a kritikáról. Mert az erdélyi irodalom egykori kiváló kritikusait is foglalkoztatta a kritika/kritikus ismérveinek kérdése, náluk jobbat, szellemesebbet pedig nehezen tudok kitalálni, meg hát az általuk felvetett kérdések, lám, ma is időszerűek.
Kritikus az, aki kritikát ír, mondtam fentebb. Hadd cáfoljam meg akkor rögvest állításomat egy Szőcs István-passzussal, aki azt írja az Utunkban: „létezik a kritikusnak egy olyan fajtája, amelyik sokkal nagyobb, illetve gyakorlati szempontból egyedül hatásos és döntő jelentőségű kritikus: ez a szerkesztő, a folyóiratok, hetilapok rovatvezetője és a könyvkiadók lektora. (…) Hiszen a szerkesztő dönti el, mi hogyan, milyen formában jelenik meg, hogy egy szerző mennyit módosít a szövegen. Róluk azonban kevesebbet hallunk: nemcsak írói alkatuk, hanem kritikusi alkatuk is rányomja a bélyegét a lapra, hogy mi jelenik meg s mi nem. Ők a legnagyobb hatású kritikusok.” Ettől rögvest kritikusnak érzem magam, hiszen 15 évnyi szerkesztői múlttal a hátam mögött akarva-akaratlan valamilyen módon döntöttem arról, kiről/miről írunk a lap hasábjain. Büszkülésem egy Mark Twain-anekdotával hűti Szőcs, miszerint: „ha valaki író akar lenni és nem sikerül, kritikus lesz – de ha az se sikerül, szerkesztő lesz, és ezentúl ő dönt az irodalom élethalál-kérdéseiben.” Még szerencse, hogy Erdélyben már rég nem élet-halál kérdése az irodalom...
Ha már valamennyire sikerült körüljárni, ki a kritikus, azon is érdemes eltöprengeni, milyen a jó kritika. Erről az elmúlt időszakban viszonylag kevés vita zajlott Erdélyben, s a különböző visszajelzések alapján újfent Szőcs Istvánnal kell egyetértenem: „A nyomtatásban megjelent kritika közvetett, azonnali hatással nem bír, legfeljebb a szerző hangulatára, de nem művére van következménye.” Természetesen a bíráló kritikáról beszél Szőcs, amelyet – napjainkban legalábbis – az író mély mélabúval, sértődéssel, felháborodással, egyetértéssel – ki-ki vérmérséklete szerint –, az olvasók némi kárörömmel olvasnak (már amennyien vannak, mert ki olvas ma kritikát, ugye). Joggal érzi magát becsapottnak az író, hiszen olyasvalaki bírálja alkotását, aki maga nem foglalkozik szépirodalommal. Erre a vádra idézte az Utunk egyik kritikusa Kosztolányit, mondván: „Ha egy lágytojást eszem, meg tudom mondani, hogy az a tojás jó vagy nem, noha én nem tudok olyant tojni.” Szintén az Utunk kritikusaitól olvastam azt a Montesquieu-megállapítást, miszerint a „kritikus olyan, mint a rossz tábornok, ha nem tudja elfoglalni az ellenség országát, legalább megmérgezi a kútjait”. Sok kutat nem mérgezünk mostanában, bár elvétve akadnak kivételek, a bíráló kritika, bármennyire is jobban kedvelem, fehér holló manapság Erdélyben. „Aki nem tud felháborodni, az rendszerint a lelkesedéshez is mástól kér kölcsön egy kis eksztázist” – mondja Láng Gusztáv. A kortárs erdélyi kritikában nem annyira a felháborodással van gond, méltatlankodik eleget szerkesztő, szerző és olvasó, de rendszerint csak kocsmaasztal mellett. Írásban már kevésbé, így napjaink negatív/bíráló kritikáit zömmel a meg nem írt kritikák jelentik.
A Helikonban megjelent kritikák – szándékom szerint legalábbis – az olvasónak és nem a szerzőnek íródnak. Hogy leglelkesebb olvasóink mégis a szerzők maguk, az sok mindent elárul a kortárs irodalom állapotáról (vagy a szerkesztőről). S bár a kritikus szeretné, szövege nem helyettesítheti az adott könyv olvasását. Ahogy Páskándi mondja: „Nincs az a csudás kritika, ami pótolhatná egyetlen igaz tehetség egyetlen igaz versét is.” Nem árt ezt észben tartani, ha kritikaírásra szánná az ember magát. Mondanám, hogy legyen bármennyire rossz a könyv, ebben a gátfutásban a kritikus örök második, de nem lenne igazam: van olyan bűnrossz könyv, amiről nem nagy kunszt jobb kritikát írni. És itt a kritikán magát a szöveget értem, mert a jó kritika szerintem mindig ízlésítélet és vérmérséklet kérdése, s jellegénél fogva szubjektív és elfogult. Mindig magán viseli a szerzői/kritikusi védjegyet. Az író ír, az olvasó olvas, a kritikus meg valamilyen módon az irodalomról társalog. A kritikus, ahogy Láng Gusztáv mondaná, Robinson a könyv lakatlan szigetén. Csak kérdés, hogy ki lesz a Péntek?
Vissza a tetejére