Eső - irodalmi lap impresszum

Szégyen


Amikor a kritikusra, saját magamra gondolok, szinte mindig eszembe jut Emil Cioran aforizmája: „Egy író »forrásai«: tulajdon szégyenei. Aki nem találja meg őket önmagában, avagy kitér előlük, plágiumra vagy kritikaírásra van kárhoztatva.” (Réz Pál fordítása)
Persze a saját szégyen elől való kitéréssel kapcsolatos szégyen is csak szégyen. Ennek is lehet hangot adni. Nem beszélve a kitéréssel kapcsolatos szégyen elmaradásával kapcsolatos szégyenről. És még ennek is van saját hangja. És így tovább, a rossz végtelenbe nyúló szégyenkezelés megannyi egzisztenciális és műfaji változatán keresztül, amelyek között én most nem tennék semmiféle értékességi (mélységi, magassági, telítettségi…) különbséget. Nem mondanám például, hogy a szégyenérzetében kéjelgő Kafka teljesítménye értékesebb volna, mint az önmagát intézményesítő Thomas Manné. Vagy az önboncoló (voltában is szertartásosan viselkedő) Pilinszkyé, mint a szoborfaragó (volta miatt tartósan szenvedő) Nemes Nagy Ágnesé. Mint ahogyan a történetmondás elől folyamatosan kitérő – miközben „kitérés” és „rátérés” szerves együttműködését hangoztató – Sterne regényét, a Tristram Shandyt sem utasítanám a nagy vallomástevők meséi mögé. És hát a plágium jogi kategóriájának szépirodalmilag ártalmatlanított változatát gyakorló Esterházy Pétert sem bántanám azért, mert nagyon ritkán beszél közvetlenül a saját szégyeneiről (és akkor is mindig modorosan) – hiszen az ő írói erénye éppen ez: a szégyenről való közvetett (és modoros) beszéd. Következésképpen nem gondolnám, hogy az Esterházyval oly sokszor párba vagy ellentétbe állított Nádas Péter is azért volna nagy író, mert gyakran fogalmaz vallomásosan – hol a saját nevében, hol a vele egylényegű hősei nevében (és most hadd ne menjek bele az „egylényegű” szó magyarázatába).
            És persze az is egyfajta formája volna a szégyen áttételesebb megvallásának, ha egy kritikus feltűnően sokat foglalkozik a saját szégyenüket jóval közvetlenebb műfaji körülmények között megvalló írók egyikének alkotásaival. Mint például én Nádaséival.
Ez utóbbi bekezdés történetesen egy olyan mondattal ért véget, amelyből még csak nyelvtanilag sem tudtam kihagyni az egyes szám első személyű névmást. Ennél messzebbre menni (vagy mennem) a szégyen megvallásában most talán felesleges volna. És nem mellesleg műfajidegen.

 

Vissza a tetejére