Ne írj kritikát!
Ugyan miért is ne írnál?
Hiszen boncolgatni egy elbeszélést, új szempontokat, új összefüggéseket találni maga a boldogság. A honorárium igazából csak ráadás. De akármiről vagy akárkiről mégsem írhatsz. Hiszen az állásfoglalásod könnyen elveszhet a parttalan rajongás vagy a parttalan elutasítás tengerében. Létezik egy meglehetősen elterjedt kritikatípus, a humanista panegyricus XX–XXI. századi megfelelője: A azért ír B-ről, hogy kijelölje ezzel a saját helyét az értelmező közösségben. Ez a fajta hálózatépítés a legtöbb olvasó számára meglehetősen érdektelen, az agyba-főbe dicsért műnek pedig egyenesen káros, hiszen az ilyen „kritikátlanság” izgalmas alkotásokat is képes elszürkíteni. (Ma a hatvanas-hetvenes évek hány „rajongva tisztelt” alkotójára emlékezünk? Ennek talán csak egyik oka az irodalmi ízlés megváltozása. A másik – meglehet – az effajta kritikák ellentmondásokat láttatni képtelen jellege.) A panegyricustól elválaszthatatlan a becsmérlő, olykor becsületsértő kritika. Hiszen hogy is képzelheti B, hogy beletartozhat ACDE közösségébe? Ezek a fajta kritikák – melyek között akad okos, szellemes, problémaérzékeny is – többnyire az irodalmi élet csoportdinamikáit tükrözik.
Én többnyire ódzkodom is az ilyen (irodalom)politikai hitvallásnak is tekinthető kritikáktól, ezért többnyire a saját életkörülményeimtől távoli, nem túlságosan sztárolt vagy olykor megvetett alkotókról írok, Tormayról, Tar Sándorról, Kemény Zsigmondról; mégpedig azért, mert úgy gondoltam, róluk bármit írhatok. De hiába a szándék, ha ezeket a kritikákat is többnyire önleleplezésként olvassák. Bárósággal eddig még senki sem gyanúsított, de több kommentben tituláltak már Kádár és Horthy rajongójának, leszbikusnak, prolinak, fasisztának, egyik olvasóm pedig kelet-magyarországi tahónak.
A jó kritika persze mindenképpen személyes, de nem azért, mert egy mű ürügyén a kritikus a saját identitását akarja igazolni.
Ha a kritikát saját magunk pozicionálására tett kísérletnek tekintjük, akkor lemondunk arról, hogy a művek és a potenciális olvasók közé hidat építsünk, más társadalmi helyzetű embereket is megszólítsunk. Márpedig szerintem ez lenne a kritikaírás igazi célja – az invenció, a logika, az elemzőkészség, a rejtett összefüggések feltárásának vágya csak az alap. Amikor a kritikusok szellemességéről beszélünk, akkor azt dicsérjük, hogy képes kilépni az irodalomtudomány fogalmi meghatározottságából, és más nyelvet beszélőket is megszólítani. De ezek a mások Magyarországon többnyire a nagyvárosi, kozmopolita olvasók, a kritikusok többsége többnyire nekik próbál megfelelni.
Pedig az irodalmi kánont – bevallva, bevallatlanul – azért alakítják a szélesebb olvasóközönség irodalmi preferenciái is. Tar Sándorról, Szabó Magdáról, Hamvas Béláról nyilván a széles rajongótáboruk miatt nem lehet (nem lehetett) megfeledkezni. Ennek ellenére is nagyon keveset tudunk arról, hogy bizonyos társadalmi osztályok mit várnak az irodalomtól, miért fogékonyak erre vagy arra a műre, nyelvre vagy tematikára, hogy mit és miért szeretnének olvasni.
Bár nyilván létezik olyan irodalommal kapcsolatos elvárás is, amit az irodalmi kritikának nem feltétlenül kell kielégítenie. Én a költők, írók nemi élete iránti csillapíthatatlan kíváncsiságot sokáig a bulvár hatásának tulajdonítottam. Aztán szembesültem azzal, hogy a középkor trubadúrantológiáinak vidái (szerzői életrajzai) is már celebekként (hírhedt nőcsábászokként, balfékekként, botrányhősökként) mutatják be a XII–XIII. század nagy költőit, miközben a költészetükre nem sok szót vesztegetnek. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a középkorban is többen érdeklődtek a költők botrányai iránt, mint ahányan a verseikben gyönyörködtek. Úgy tűnik, nagyon régi olvasói igény ez. Ám nem hiszem, hogy egy kritikusnak feladata, hogy ilyen olvasói elvárásokat is kielégítsen.
Más a helyzet az írók-költők híres-hírhedt, Kelet-Közép-Európában oly sokat emlegetett morális hitelével. Az irodalomtudósok és kritikusok felhördülése a morális hitel hallatán teljesen érthető, hiszen a legemelkedettebb erkölcsi felfogás sem garantál remekműveket. Lehetsz jó hazafi és csapnivaló költő – ki ne tudná ezt. Ám Kelet-Közép-Európában mintha mégiscsak azt várnák az írástudóktól, hogy legyenek szolidárisak a nagyobb közösségükkel. Hát nem teljességgel idejétmúlt olvasói elvárás ez?
Ami azt illeti, nem teljességgel idejétmúlt. Amikor egyesek ma azt követelik, hogy csak fekete, roma, nőnemű szerző írjon fekete, roma, nőnemű szereplőkről, akkor a fentihez hasonló, de jóval egyszerűbb elvárást fogalmaznak meg – a nemzeti kánonon nevelkedett, régi vágású olvasók ugyanis még valamiféle teljesítményt, erkölcsi kiállást is elvártak a jó öreg identitás mellé. És miközben a hitelesség így, a szemünk láttára át-(vagy inkább fel-)értékelődik, a kritikusok többsége azt hangsúlyozza, hogy ő csakis esztétikai alapon ítél írók és írók között. Ami azért nem teljesen igaz. A hivatalos kánon is érvényesít morális, politikai, sőt osztályszempontokat (Tormay nyilván az antiszemitizmusa, a politikai nézetei miatt nem része a bevett irodalmi kánonnak, ahogy az is érdekes, hogy Tar írásművészete is abban a pillanatban kezdett „hanyatlani”, mikor kiderült, hogy elárulta értelmiségi pártfogóit).
Én nevetségesnek tartom az egyes alkotók kipellengérezését, de zavarba jövök, ha az irodalmi élet egészének felelősségéről beszélünk. Az ötvenes években kitüntetésekkel dekorált népi írók színe előtt tették tönkre a magyar parasztságot, a kilencvenes években (épp százezrek, milliók kifosztása idején) számított amatőr dolognak „leereszkedni” a társadalomhoz. Kétségünk ne legyen, a társadalomhoz való „leereszkedés” nem garantált volna automatikusan remekműveket, ám az irodalom reputációjának mégiscsak jót tett volna – még oly korban is, mikor az irodalomnak a mainál nagyobb tekintélye volt. (Szinte hihetetlen már, a rendszerváltás utáni Magyarország első köztársasági elnöke egy író volt.)
Itt, Kelet-Közép-Európában, ahol hagyományosan útmutatást is várnak az íróktól, az írástudókban (az „elitben”) való csalódás szinte kézzelfogható. Az írók sokak szerint fellengzős szemétládák, akik pár forintért és egy plecsniért mindenre hajlandók. És az irodalmi kritika mintha tudomást sem venne az olvasók eltávolodásáról. Nem próbál nyitni más társadalmi csoportok felé, nem mérlegel más, az urbánus értelmiségitől eltérő társadalmi vagy akár befogadói tapasztalatot. A populáris álláspontok, tapasztalatok még ellenvéleményként sem kerülnek bele az irodalmi kritikába. Ki vesz ma komolyan egy Wass Albert-rajongót – legalább annyira, hogy „leüljön” hozzá? Vagy legalább „lenézzen” rá?
A sok „elfogadott” irodalomtörténész közül Beke Albert az, aki azt a meglehetősen elterjedt álláspontot képviseli, hogy a magyar irodalom leszerepelt, a XX. századi magyar írók többsége csicska, szemétláda, megalkuvó volt. Persze Bekét is csak abban az értelemben nevezhetjük „elfogadottnak”, hogy nézeteit nyomtatott könyvek lapjain képviseli, sokan így is botrányhősnek, csodabogárnak tekintik. Beke azt nyújtja, amit számos olvasója elvár: válogatott szemétségek, árulások, pálfordulások történetét, vagyis a magyar irodalom botránykrónikáját. (Amúgy izgalmas kérdés, mért nem a rendszerváltás után jelentek meg ezek a kritikák.) Én történeti szempontból meglehetősen értelmezhetetlennek tartom ezeket a Beke-féle leleplezéseket, és ez igaz nemcsak az Illyés Gyula, a kommunista – Népfi vagy kegyenc? szemléletére, hanem A behódolt velszi bárdok kora íróportréira is. Úgy vélem, a XX. század második felében élt írók megalkuvásait nem lehet más értelmiségi csoportok kompromisszumaitól függetlenül vizsgálni. Ezek az íróportrék igazából egy, a szocializmusról szóló nagymonográfiában nyerhetnék el a helyüket – vagy egy abszurd elemekkel átszőtt, Karnevál-szerű nagyregényben.
A populáris és a magas irodalomszemlélet között nem volt mindig éles határvonal. Szörnyülködhetünk a trubadúrokat celebekként bemutató XII–XIII. századi vidákon. De tudnunk kell, hogy ezek az innen-onnan összekapart, sokszor a versek ihletésére született történetecskék lesznek majd a késő középkori, reneszánsz szerelmi novella fontos előzményei. Néhány évtized vagy inkább évszázad múlva megtalálják a helyüket a magas irodalomban.
Vannak-e hasonló közeledésnek manapság jelei?
Én úgy látom, a „nép ítélőszéke”-kritika, a Beke-féle kipellengérezés nem társul valódi esztétikai érzékenységgel. Illyés-monográfiája olvasgatása közben az embernek kedve támad felütni a költő kései prózaverseit. Egy író, persze, nemcsak alanyban-állítmányban gondolkodik, de alanyt és állítmányt használ – Illyés ráadásul nem is akárhogyan: a költői mondatot valami lebegő, megfoghatatlan sokértelműség felé tágítja. Az öreg Illyés hol pimasznak, hol bölcsnek tetsző (talán Rimbaud prózaverseit is tükröző) szószátyársága elgondolkodtat: a posztmodern vajon a prózában született, vagy bizonyos elemei felbukkannak már a hetvenes évek költészetében? Ezzel kapcsolatban kíváncsi lennék Beke Albert véleményére, de az ő irodalomfelfogása mintha nem terjedne ki magára a nyelvre.
Pedig nyilván nem kevesen gondolkodnak így.
Az író „helytállása” néhány radikális baloldali és konzervatív szemében már-már független a nyelvtől. De akkor miről ír egy kritikus? Mit „kritizál”? Nehéz kérdés. Beke irodalomfelfogása azért jelzés abból a világból, amiről a kritika – és persze az irodalomtanítás – nem hajlandó tudomást venni. Lehangoló jelzés, mert azt sugallja, ma nincs olyan szempontrendszer, értékrend, amely a különféle világok, irodalomértések közötti szakadékokat képes lenne áthidalni.
A kritika nem összeköt, hanem elválaszt.
Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.
Vissza a tetejére