Isten óvja a kritikusokat a szerzőtől!
Azóta nem vállalok a Nagy Írónő műveiről kritikát, mióta nézeteltérésbe keveredtem vele egy irodalmi táborban. A konfliktus abból adódott, hogy a szervezők és maga a sztárszerző is engedélyt adott a forgatásra, de az összevágott anyaggal nem volt elégedett, állítólag nem tetszett magának, ezért megpróbálta eltávolíttatni a felvételt az irodalmi lap oldaláról és a YouTube-ról. Nem engedtem, ellenálltam, ahogy a rendszerváltás utáni március 15-i ünnepségeken felnevelkedett fiatal újságíróhoz, kritikushoz illik. Akkor sem döntöttem másképp, amikor a rendezvény szervezői kérték a bezúzást. Aztán jött a telefon az államtitkártól, az egykori kollégától, hogy legyünk szívesek levenni a vágott anyagot, mert az írónő ezt kéri. Gondoltam, megvárom, amíg a miniszterelnök telefonál. De odáig nem jutott az ügy. Végül megírtam egy jegyzetben. Ez volt a megegyezés a főszerkesztőmmel: a videó megy, de születik a helyzetről egy írás. Úgy engedtek meghátrálni, hogy kiadhattam a dühömet.
Azóta másképp olvasom a Nagy Írónő műveit, de azóta is kiváló, európai mércével is meghatározó költőnek, írónak tartom, ám nem vállalok a műveiről kritikát, mert nem tudok elvonatkoztatni a személyétől, a konfliktusunktól, és félek, hogy ítéletemben tudattalanul megjelenne ebből valami. Ha pedig dicsérem, felmerülne bennem a kérdés, hogy nem a megbánás jeleként teszem-e. Nem tudom őt tiszta lappal olvasni a személyes érintettségem miatt. Vagyis nem erkölcsi aggályaim vannak vele szemben, hanem érzelmiek. Nem is az ő érzelmeivel vannak bajok, mert talán úgy reagált erre a helyzetre, ahogy egy végtelenül érzékeny embernek kell, ahogy egy sztárírónak őrködnie kell az imázsán. Magamtól féltem, és nem engedtem a dühnek, mint ahogy nem engedtem az elfojtásnak sem. Bár már anekdotává szelídítette az élet a történteket, inkább óvatos vagyok. Tartom a távolságot.
De már elkövettem életemben azt a hibát, hogy dühből írtam kritikát.
Az egyik legjobb barátom megpofozta a Pökhendi Fiatal Költőt egy kocsma vécéjében, mert az megjegyzéseket tett az édesanyjára. Ezzel akár elintézettnek vehettem volna az ügyet, amely nem is az enyém volt, mert nem az én egyik családtagomat vonták be egy eposzijelző-adási kísérletbe. De zavart a Pökhendi Fiatal Költő stílusa, megmondóemberes jelenléte a digitális térben. A kötete pont nálam volt, régen elvállaltam róla a kritikát, és már nem lehetett visszamondani. Életem egyik legfrusztráltabb, legigazságtalanabb írása született meg az események láncolata nyomán. Ezt onnan tudom, hogy amikor újra elővettem a Pökhendi Fiatal Költő kötetét, akkor néhány verse erősen bekarmolt. Örömmel hallottam vissza őket az iskolai szavalóversenyen. Szóval bocs, szerző, hibáztam! A – magammal, az érzéseimmel kapcsolatos – félelmem beigazolódott. A szerzőhöz fűződő viszonyom befolyásolta az ítéletemet.
A közösségi oldalak tele vannak csapdákkal. Írók, költők lettek a barátaim, ismerőseim, akik megkértek, hogy írjak a könyveikről. Néha nehezen mondtam nemet, mert nem tudtam eldönteni, tényleg csak a szövegeik miatt tetszik-e ennyire a kötet, vagy az ő személyük is belejátszik ebbe. Dicsérni egyébként is nehezebb, mert az is hasonlóan gyanús, mint a lehúzás, de kevésbé népszerű, nem vonzza annyira a figyelmet. Mégis sokszor megalkudtam, mert elhitettem magammal, hogy a könyvek az ő személyük nélkül is elég jók. De soha nem tudom meg, hogy ez valóban így van-e, mert a harag nálam könnyebben múlik, mint a szeretet. Ha meg összeveszem velük, akkor éppen azt nem tudhatom, hogy a negatív érzések játszanak-e bele aktuális ítéletembe. Mint ahogy az is gyakran előfordul, hogy egy-egy szerkesztő a kritika tárgyául választott könyv szerzőjével igen közeli barátságban van, és ezért nem jelenteti meg a róla szóló kemény bírálatot.
Kritikusként nekem a legjobb, ha nem ismerem személyesen a szerzőt. De azt is mondhatnám: Isten óvja a kritikusokat a szerzőtől! Jaj nektek, ha együtt kocsmáztok írásotok tárgyával! Döntsétek el, hogy a barátság vagy az írás a fontosabb! Ha meg összehaverkodtatok, hagyjátok másra a kritikát!
Néhány éve majdnem elkövettem azt a hibát, hogy elutaztam Oravecz Imréhez, egyik kedvenc magyar írómhoz, de végül lemondtam róla. Pedig Szajlát megjártam volna egy nap alatt oda s vissza. Amikor egykori kollégám meglátogatta őt, az első emberről, akitől útbaigazítást kért Oravecz Imréhez, kiderült, hogy maga Oravecz Imre. De én nem szeretném megtudni róla, hogy utál veteményezni, vagy nem bírja a gyerekzsivajt, esetleg oltásellenes. Mert ekkor már nem ugyanúgy írnék róla. És ez össze sem hasonlítható azzal, ha egy interjúban mondja mindezeket. Az nem alakítja olyan mértékben a róla formálódott képet, mint a személyes találkozás.
Szóval mostanában csak olyan szerzők könyveiről vállalok kritikát, akikkel még sohasem találkoztam. De elég egy köszönet vagy egy elharapott bazmeg, egy alattomos komment, és akkor vége a felhőtlen kapcsolatunknak. A barátok könyveiről szóló véleményemet megírom az érintetteknek Messengeren, e-mailen, vagy személyes beszélgetésen osztom meg velük a véleményemet, ha kérdezik. Azzal hitegetem magam, hogy ezzel is teszek egy-egy erőtlen, láthatatlan lépést a kortárs irodalom sokat emlegetett, hírhedt belterjességének felszámolásáért.
Vissza a tetejére