Eső - irodalmi lap impresszum

Idegnyugtató felhőjáték


A kritikáról
Nem vagyok kritikus. A definíció szerint. Kár. Pedig kitűnő ízlésem van. Kiszagolom a tehetséget, és biztos kézzel ragadom ki a kivételes első könyveket. A nagy név önmagában sosem hódoltat, az általános vélekedés csak kacagtat. Szűkre húzott szemmel mustrálom, szimatolom a várva várt, vízre bocsátott szöveget, mintha először látnám a szerző munkáját: van-e szél a vitorlában?
Kár, hogy nem írok, (mert) nem olvasok. Szomorú. És egyszerű. Egy kisgyerekes, egy két kisgyerekes, egy két kisgyerekes családfenntartó, egy két kisgyerekes családfenntartó, egyedülálló anya mikor olvas? Altatáskor. Mit olvas? Gyerekkönyvet. Így hát még lehet gyerekirodalom-kritikus, ha elég szorgalmas és találékony. Nem vagyok kritikus. Milyen kár…
Pedig. Pedig csalhatatlan orrom van, mondtam már? Kit érdekel mégis, ha nem jól írom meg, s főleg, ha nem írom meg. S ha megírom és jól, akkor is kit érdekel? Nem szabad ám kijönni a gyakorlatból! Én pedig jöttem-mentem, ki a gyakorlatból, be a gyakorlatba. Tanítás, gyerekszülés, házassággondozás, aztán hagyatékgondozás stb. Hol is tartottam?
 
A méltató kritikáról
Hangosan horkol a legtöbb könyvajánló, de még a kritika is. Ez ma is lázít. Hahó, Öcsi! Mondják meg Zsófikának! Hannelore, mi lesz belőled? Néhány kedvenc kritikusom pedig egy harmadik bűnbe esik. Ők nem untatnak, mert roppant szórakoztatóak, velem ellentétben rengeteget olvasnak, ezért nagy történeti íveket fognak át, rendszeresen publikálnak, remekül hajtogatják a szöveget színére, visszájára, szépen lapjára is rakják, csak épp sajnos az a szöveg, amelyről olyan frappánsan értekeznek, nos, igen, az, az, az kegyetlenül rossz. Sovi. Gyöngécskén nyögdécsel. Micsoda mellényúlások! A legokosabb kedvenc kritikusom bezzeg rájött a tévedhetőségére, és visszavonult. Micsoda téves következtetés! És hogy tisztelem érte!
 
Az elmarasztaló kritikáról
Másokról olvasni a legjobb. Magunkról olvasni: szégyen, bosszúság vagy legjobb esetben keserű derű. Már magam is kifentem, és egyszer-kétszer meg is mutattam a macskakarmaimat kiadóm és tanáraim biztatására és kárörömére, állítólag „nagy háborgás volt” a szeretett szerzők körében. Három percig hárman háborogtak. Először jólesett. Aztán azt gondoltam, „valószínű, hogy a kritika gyenge az úgynevezett valósággal szemben; gyenge, nevetséges, szánalmas az előre megmondom mindazt, amit majd csak utólag tudok meg. Gyenge, nevetséges, szánalmas, szép, vicces, megható.” (Kukorelly Endre: Kilenc részlet a kritikáról) Ráadásul meg is bántam. Nem méltóságos dolog kezdő lírikusokat pöckölni. Csak hát a felháborodásom, amit a gyönge teljesítmény és a mögötte álló gőg, vagyis hogy mindez valakik szerint a nyilvánosságra érdemes, váltott ki tartós dühöt. Ez az indulat olyan sokáig tartott, hogy volt időm leírni, elküldeni, finomítani-korrektúrázni, visszaküldeni. Plusz magánéleti válság, amiből az indulat a legmélyebben táplálkozott. Bizony, a bió mindig belóg! A csúnya és személyeskedő, az értetlenség mocsarát dagasztó ÉS-beli Káli holtak-kritika sem véletlenül született. Utólag értesültem, éppen gyászolt a kritikus. Nem jött be neki a pop. Egyszer én is visszaadtam a Luther kutyáit a Revizornak, igaz, fordított hangulati okokból. Megéreztem, hogy ez az utolsó felhőtlen nyarunk a családdal, nem akartam, egyszerűen nem bírtam haldoklásról gondolkozni. Pedig semmit sem sejtettem. A kritikához gondolkozni kell. Ez a legjobb benne. Éspedig arról kell gondolkozni, amire a könyv irányítja a figyelmet. Ez roppant kockázatos. Főleg merész dolog elárulni a gondolatainkat, hiszen mindig magunkról beszélünk.
 
Nő, kritikus
Miért női szerzőkre tartogattam az első negatív kritikákat? Biztos a harcmodor miatt. Egy nőnek a magyar irodalom intézményeiben csak „cicaharcolni” lehet (a fiúk mondják így), különben kivégzik. Vagy legyen férfi! Akadnak azért ilyen kritikusok is (akik nők), fekete garbót vagy újabban piros zakót hordanak, és tökre értem. A színszakértő szerint az erő, a hatalom jelképe a piros. Én például csak akkor hordok pirosat, ha szerelmes vagyok. Ennyit a szakértőkről. Vagy a nő, ha véleménye van, foglalkozzon gyerekirodalommal! Ott megtűrik. Cserébe még élvezi is, és időt is tud rá szakítani. Áll az alku. Áll a bál.
A végén ismét Bandit fogom idézni, mert ő az, aki a legelső könyvkritikámat beajánlotta a Kritika című lapba. Ő volt az is, aki húsz évvel később bemutatott leendő és most már néhai férjemnek, és aki leültetett mellé. Hogy jön ez ide? Sehogy, csak jólesik beszélni róla. Mert mi Jánossal az ízlésünkben találkoztunk legmélyebben és hajszálpontosan. A kritikában. Borzadásban és rajongásban. (Kivéve a fiatal magyar színésznők színpadi teljesítményeit.)
A kritikában és az ünnepben.
Ígértem egy idézetet. „A kritika, a különböző értelmezések, ha nem használhatók is, hasznosulnak annak számára, aki ír. (…) idegnyugtató felhőjáték: hozzájárul ahhoz, hogy lenyugodj.” (Kukorelly Endre: Kilenc részlet a kritikáról) Igen, lenyugszom. Nyugszol te is.
„Nyúgotaaan, nyúgotaaaan!” (Térey János)
 
 

Vissza a tetejére