Eső - irodalmi lap impresszum

A kritika mint háborús eszköz


Mondják, hogy a szerző ne reagáljon az őt ért támadásokra, főleg ne, ha a támadás az egyik munkájáról szóló kritikaként vagy „kritikaként” jelenik meg. A szerző ír, publikál, és mintegy „elviseli” mindazt, amit „kap”, hideget, meleget.
Pedig jól tudjuk, még a kritikus is ember. Ha olykor ez nem is olyan egyértelmű. Mivelhogy „emberből van”, ezért mindenféle elfogultság, indulat vezérelheti, éppen ezért értékítélete sok esetben igencsak megkérdőjelezhető. Amit számos, sőt számtalan példa bizonyít.
Ráadásul, és ez a kritikus számára nem oly szívderítő, az említett „értékítélet” nagyon is efemer, vagyis, mint tudjuk, igencsak ritkán állja ki az idő próbáját. Ma már közismert, sőt tankönyvi példák szólnak arról, hogy a kritikus tévedése milyen mértékben volt adott esetben nevetséges, előítéletes, hibás. Érdemes emlékeztetni néhány ilyen – valóban tananyagba kívánkozó – esetre. Mint tudjuk, Kölcsey bántó bírálatot fogalmazott meg Berzsenyi verseiről, amely bírálat mára az adott korszak stílusváltásának dokumentuma. Az adott korban a klasszicista hagyományokat képviselő Kölcsey nem nagyon értette a nála korszerűbb és az újabb szemléletre érzékenyebb költőtárs műveit, bírálata erről szólt. Más kérdés, hogy Kölcsey feltehetően igen komoly károkat okozott: Berzsenyi évekig nem tudta feldolgozni a fiatalabb pályatárs bírálatát, újabb műveket emiatt sokkal kevesebbet írt, mondhatjuk tehát, hogy Kölcsey kritikája megfosztott minket Berzsenyitől származó lehetséges, talán kiváló költeményektől.
Hasonló, látványosnak mondható tévedés Gyulai Pál kritikai életműve, tevékenysége. Gyulai, mint tudjuk, igen nagyra tartotta Arany Jánost, és ez dicséretes is, Vajda János költészetét viszont kifejezetten negatívan fogadta, és Vajdát magát számos módon támadta is, olykor egzisztenciális nehézségeket is okozva ezzel a költőnek. Gyulai befolyása a Kisfaludy Társaságban, illetve a Magyar Tudományos Akadémián Vajda számára meglehetősen kedvezőtlen volt az adott időszakban. Vajda Jánost aztán Ady Endre emeli fel, ő az, aki valamilyen szinten rehabilitálja elődjét, és teszi be ilyen módon az irodalomtörténeti kánonba. Ady óta tudjuk, hogy Vajda személyében egy igencsak jelentős költőről beszélünk, akit a pályatársa, Gyulai Pál, mind szakmailag, mind emberileg – nincs erre jobb szó – tönkretett.
Végtelenségig lehetne sorolni a különböző, nagyon is negatív példákat, amelyek mögött igen sokszor személyes indulat, elfogultság érhető tetten. Még két – szintén közismert – példa gazdag irodalomtörténetünkből, a két példával azt is jelezve, hogy olykor az sem mindegy, kiről is ír negatívat az adott bíráló. Kosztolányi szinte senkiről nem írt rosszat „kritikusként”, egyedül Ady Endréről, bírálata a mai napig filológusi „csemege”. És – persze – József Attila Babits Mihályról szóló írása is hasonló. A hálás vagy éppen hálátlan utókor néha kéjes borzongással olvassa ezeket a munkákat, akár – helyzettől függ – még igazat is adva az elfogultságoktól korántsem mentes irományoknak.
Egy-egy szerző feltűnése irodalmi közéletünkben olykor viharos és nemtelen támadásokat szül. Tamkó Sirató Károly Papírember című kötetének 1928-as megjelenésekor egyes recenzensek szinte élvezkedtek abban, hogy a szerzőt „kicsinálják”, Tamkót nevezték őrültnek, dilettánsnak, olyannak, akinek a jelenléte „veszélyes” a hazai közéletre. Ezeknek a támadásoknak a hatására döntött úgy Tamkó, hogy mintegy „emigrál” Párizsba, ahol a munkáival igencsak komoly sikert aratott, és megalapította az izmusok történetében máig fontos szerepet betöltő dimenzionizmust, megfogalmazta a Dimenzionista kiáltványt. Mára tudjuk, hogy a „bírálói” tévedtek – Tamkó olyasmit hozott a magyar művészeti és irodalmi világba, amire méltán lehetünk büszkék.
A kritikai támadások a legújabb korban is jelen vannak. A 90-es években a Holmi kritikai rovata próbált – talán jobbító szándékkal – olyan írásokat közölni, amelyek egy-egy közismert szerzőt, illetve annak egy-egy munkáját vették célba. Közismert tény, hogy Balassa Péterről két alkalommal is egészen durva bírálat jelent meg a Holmiban, és azt is tudni lehet, tanú vagyok erre, hogy Balassát mindez nagyon megviselte. Hasonlóan komoly kritika jelent meg Nádas Péterről is ugyanebben a lapban. Ezek a kritikák a 90-es években nem kicsi vihart kavartak. Nyilván, hogy a szerzőket igencsak rosszul érintette mindez, és hogy emberileg hogyan is tudták feldolgozni az őket ért támadásokat, az sok mindentől függ. Visszatérve az irodalomtörténeti példára, tudjuk, hogy Berzsenyi soha nem tudta megemészteni Kölcsey már említett kritikáját.
Nyilvánvalóan ez a legnehezebb. Amikor megszületik egy munka, és arról megjelenik valami nagyon ledorongoló, nagyon negatív írás. Mindezt csak úgy lehet feldolgozni, ha a szerző nem is nagyon olvassa el a róla szóló bírálatokat. Akkor sem feltétlenül ajánlatos komolyan venni az ilyen jellegű irományokat, ha azok – véletlenül – pozitívak. Volt alkalmam néhány olyan bírálattal találkozni, amelyek olvasásakor a szó szoros értelmében úgy éreztem, „vége van mindennek”, de legalábbis az úgynevezett „életnek”. Nem tudom, hogy elmondható-evalóban, hogy az idő „begyógyítja” a sebeket. Talán annyi mégis, hogy abban az esetben, ha az adott és keményen megbírált műalkotás még évtizedek múlva is jelen van a szakmában, akkor a bírálónak nem volt igaza, vagy hogy pontosabban fogalmazzunk, bizonyos értékeket, amelyek több évtized után is fenntartják az adott művet a szakmai körökben, a bíráló nem ismert fel, vagy bírálatában nem jelezte ezeket megfelelően. Lehet tehát „ledorongolni” bármilyen szerzőt, bármilyen művet, de pillanatnyi győzelem ez a kritikus számára, mert ha az adott munka még a későbbiekben is jelen van, akkor inkább mosolygunk – utólag – a kritikuson, mint az adott mű szerzőjén.
A Holmi közölt 1991 májusában tanulmányhosszúságú bírálatot az akkoriban megjelent esszékötetemről, amelynek A jelben-létezés méltósága címet adtam. Ebben a kötetben próbáltam összefoglalni mindazt, amit abban az időben fontosnak éreztem kifejteni a művészethez való viszonyomról, megjelent benne egy meglehetősen éles különbségtevés az úgynevezett „kiáltás típusú” és „jel típusú” avantgárd között, én az utóbbi mellett tettem le a voksomat, akkor a művészetnek ez a sokkal introvertáltabb irányzata vonzott. A bírálóm Nagy Attila Kristóf volt, akit a pályán valamiképpen én indítottam el, 1983-ban az akkori Jelenlét vezető szerkesztőjeként az első verseit én közöltem. Nagy Attila Kristóf elképzelhetetlenül éles támadást intézett ellenem a Holmiban, írásában „nagyképűnek” és „skizofrénnek” nevezett. A mai napig nem is értem, hogy ilyen, a kritikai terminus technicusokon túli fogalmakat hogyan is engedhetett be a lapba a Holmi szerkesztője. Nem túlzás azt mondani, hogy megviselt az írás. Telefonon felhívtam Réz Pált, akivel nem volt rossz a viszonyom. Ő azt mondta, „nem árt ez nekem”, és van bennem „nagyképűség”. Biztos így volt, de ma is azt gondolom, hogy mindezt nem egy könyvről szóló bírálatban kellett volna velem közölni.
Az érdekes mindebben, hogy ez az esszékötetem a mai napig ismert munka, volt időszak, hogy ajánlott olvasmányként jelent meg esztétika szakos egyetemi hallgatók irodalomjegyzékén. Harminc év telt el a megjelent kritika óta, a könyvet még ma is keresik sokan, antikváriumokban. Valami miatt mégis kíváncsiak rá, annak ellenére, hogy a kritika rosszul fogadta.
Hasonló módon jártam a 80-as években írt úgynevezett zárójelverseimmel. Csajka Gábor Cyprián 1989-ben az Élet és Irodalomban dorongolt le, látta teljességgel értelmetlennek azokat a repetitív verseket, amelyek a mai napig élnek, mind elemzésekben, mind felolvasásokon előjönnek. Nyilván nem esett jól mindaz, amit Csajka írt, és ráadásul központi helyen írta, akkor, mint az ÉS belső munkatársa. Írása óta eltelt 33 év, krisztusi kor. Vajon már elmondhatom, hogy nem volt igaza? Nem tudom.
Még egy példa: a Médium-Art antológia 1990-ben jelent meg a Magvetőnél, szerkesztésemben, a JAK-füzetek sorozatában. A rendszerváltás hajnalán, amikor új lapok jöttek létre, a frissen alakult Magyar Naplóban Marno János ment neki az antológiának, kemény szavakkal illette, nem szeretném idézni. Ez az antológia azóta is fogalom, mint a modern experimentális, vizuális költészet egyik fontos kiadványa. Talán mégiscsak tévedett valamiben a kritikus, amikor egyetlen jó szava sem volt erről a gyűjteményről.
Háborús időket élünk, sajnálatos tény. És tény az is, hogy maga a szakma, az irodalom is háborús terep, örökké az. Sajátos harcokat vívunk egymással, mindig is így volt. A kritika, a ledorongoló bírálat fegyver, háborús eszköz, nagyon tud ártani, ha megfelelő helyen, megfelelő pillanatban jelenik meg. Mint minden háborúban, lehetséges a pillanatnyi „győzelem”. De azt, hogy végül kinek adunk igazat, a szerzőnek vagy a kritikusának, az idő dönti el.
 

Vissza a tetejére