Harkályok, tortasütés versus recenzió
Kellett ez nekem? Minek vállaltam el? Csak baj van a könyvekkel. Már megmondta Vörösmarty is. Ha jól emlékszem. Keressek rá a neten? Hú de hosszú vers, valahogy nem erre emlékeztem. Na, jól kezdődik, mondhatom. Ha idézném az elejét, akkor az ötödik sornál már össze tudnám ugrasztani a politikai szekértáborokat. De hát nem akarom. Még ezt a recenziót sem akarom megírni.
Rájövök ugyanis, helyesebben: rájövök megint, hogy könyvkritikát írni a legrosszabb a világon. Mert. Ha rosszabb a könyv, mint amire számítottam, azért. Ha meg jobb, akkor azért. Mit is kezdjek egy gyönge könyvvel? Már olvasás közben nem győzöm sajnálni magamat. Mi a jó csudáért fecsérlem agg koromban a piszkosul rövid életemet arra, hogy ha már olvasok – pedig kevesebbet olvasok, mint régen, be kell ismernem –, nem a legjobbat veszem kézbe. Ha meg jó? Akkor még rosszabb. Ahelyett, hogy átadhatnám magam a felelőtlen műélvezetnek, muszáj tudatosnak és fókuszáltnak maradnom, különben hogyan is kezdhetnék bele a recenzióba.
Ha. Ha belekezdek valamikor egyáltalán. Mert ezzel is csak gond van. A kezdéssel. Amint elolvastam az utolsó sort, essek neki? A még friss élménnyel, a sorjázó asszociációkkal a fejemben, a csalhatatlan, de piszkosul illékony első benyomást szorongatva? Vagy érleljem egy kicsit inkább? Halasszam? Van még időm. Utánanézhetek a már megjelent kritikáknak, esetleges szerzői interjúknak, s azokra is reflektálhatok. Hacsak, hacsak el nem borít közben a többi feladatom, programom. A nap is kisüthet közben, még a nyugágy is helyet talál a teraszon, a harkályok már megint az én nagy fűzfám odújában nevelik a fiókákat, s ezzel azért nem nagyon versenyezhet a minőségi szépirodalom sem. Ki kell próbálnom a legújabb torta receptjét, amit a főzős tévében láttam, mert jön a család. Ó, család, napsütés, madárcsicsergés, szabadság!
Még az íméljeimet sem nézem meg napokig dacosan. De aztán mégis. És meglátom a szerkesztő levelét! Ó, te jó ég, már régen lejárt a határidő. Csak a baj van a könyvekkel. Pedig a szerkesztő megint szépen, türelmesen, bizalommal ír: Kedves Klára, ugye számíthatok a kritikára? Anyám! Irány az íróasztal. Válogatom, hajigálom a papírok szelíd dombjait. Hol vannak a jegyzeteim?
Ha megvannak, az a rossz, ha nem találom, még rosszabb. Mit kezdjek a buta és pontatlan jegyzeteimmel? Ki sem bírom olvasni a kézírásomat. Na végre. Van itt két idézet. Nem is rosszak. De nem írtam oda az oldalszámot. Ó, drága Bak Borbála tanárnő, az ELTE Történeti Segédtudományi Tanszékének szívós oktatója, aki a korrekt tudományos kutatás módszertanát szeretted volna fél évszázada a fejünkbe verni. Igen, a jegyzetelést is. És tessék, még most sem tudom, hogyan kell. Kínlódok, lapozgatom a könyvet. Beleolvasok újra. Kínlódok. Minek vállaltam el?
Na de. Ha meg sem találom a jegyzeteket? Talán nem is voltak, hasít belém a kétség. A flagellánsok mártíriumával fordítok hátat nyugágynak, harkálynak, készülő tortának. Olvasok, jegyzetelek, a neten informálódok, más könyveket is leveszek a polcról, filmek, zenék, történetek jutnak az eszembe. Azokat is csekkolom. Már van egy gondolatom. Egy legalább. Ülök a klaviatúrához, és püfölöm. Miközben fogalmazok, a „nagy gondolat” leírva hülyeségnek bizonyul. Átírom. Aztán átírom az egészet. Kilátástalan, de hátha mégis lesz belőle valami.
Óvatosan és kedvesen válaszolok végre a szerkesztőmnek: a hétvégét még megkaphatnám? Ha szerencsém van, akkor nemet mond, s nyerek majd negyedévet. De ha nem? Valamit írnom kell. Elolvasom, javítom. Nagyon átjavítom. Megint előveszem a könyvet, az utolsó harmadát az éjjel újra elolvasom. Reggel frissen meredek a monitorra. Milyen felületes, nyegle, zavaros írás, a betyárját. Ezt a harkály írhatta. Próbálom átdolgozni. Délben kihajítom az egészet. Járkálok egy kicsit, hogy lehiggadjak, s közben megtalálom a régi jegyzetemet. Ugyan nincs benne semmi használható, de mégis jókedvem lesz tőle.
Kiszalad egy jó első sor. S aztán jön a többi. Amikor készen van, felolvasom magamnak hangosan. Nahát, egész értelmes. Egy-két korrekció. Már mehet is a könnyed hangú levél, csatolom a jó kis recenziót. Derűsen töltöm a nap hátralévő részét, mint a bölcs öregek. Hozom a létrát. Leveszem a kétkötetes nagy klasszikust. Negyven éve tartozom magamnak vele. Viszem a teraszra az
e-könyv-olvasóval együtt. Felváltva fogom olvasni a nagy franciát a kortárs magyar szerzővel. Igen, azzal, akiről recenziót kell írnom a téli számba. Igazi férfimunka, gondolom én is, ahogy Vörösmarty – nem túl píszín – zárta sorait.
Vissza a tetejére