Kritika, aktuál
Paul & Mary, Mary & Paul. Paul, a Hamilton, jóképű, mindig derűs, pozitív, kicsit lezser, kockás ing, farmer, ápolt, pont annyira. Mary kilencven vagy már több, aszalt szilva vagy körte, protézis kicsit túllóg, huzigálja a száját, májfoltos kéz, finom smink, tökéletes frizura, mintha paróka lenne, minden tipp-topp.
Ki lesz a sütimester?
(Paul vagy Mary): Ez már majdnem tökéletes! Az ízek harmóniája, a kis kuszkusz a tojáshab tetején meg a karamellizált lóbab, hm, izgalmas! Konyakot tettél bele? Inkább rumot kellett volna, a vanília viszont semlegesít… látszik, hogy sokat vacakoltál, a látvány meggyőző, viszont a textúrája…
(Mary vagy Paul): Igen, a textúrája, tömör, ennek könnyednek kellene lenni, de összeszottyadt, sajnos ehetetlen! De ha kis kurkumát még beleforgattál volna, vagy egy kis csilit, mondjuk az édes és a sós, a keserű meg a savanyú vegyítésével kijött volna valami igazán eredeti... ezt nem is tudom, mihez hasonlítsam.
(Cukrász 1., 2., 3., 4.): Húh, rohadtul ideges vagyok, mit szól Mary vagy Paul, valahogy éljem túl, nem szeretnék kiesni, nem baj, ha nem én nyerek, de jussak be a döntőbe!
Paul & Mary, Mary vagy Paul mosolyognak, ceccegnek, drukkolnak. Olyan nyíltan, egyenesen, kedvesen mondja Mary, hogy drágám, ezt rendesen elszúrtad, vagy kis fejcsóválgatással Paul, hogy „sajnálom, de ez nagyon nem jött be”. Cukrász 1., 2., 3., 4. pityereg, szívja a fogát, belül robban szét, mindegy, a reflexió mindig önreflexív, „miért nem voltam ügyesebb, előrelátóbb, miért nem gondoltam arra, hogy…”, „pedig meg tudtam volna csinálni...”. Legalábbis a képernyőn, a nyilvánosság előtt. Magában, otthon, családja, barátai körében, persze, lehet, hogy elengedi magát: „az a rohadt vén kurva, direkt el akart vágni, Paul meg rendesen benyalt neki, csak vigyorgott, a vénasszony meg a szeme sarkából leste; színjáték volt, eleve tudták, kit akarnak nyertesnek kihozni.”
Az öreg kritikus ül a tévé előtt, ósdi detektívtörténeteket néz, meg gasztroműsorokat. Morfondírozik. Ne hasonlítsuk a Ki lesz a sütimester? tévés cukrászversenyét az irodalomhoz, a kuktáskodást a műteremtéshez, Paul & Maryt a kritikushoz. Vagy mégis…? A kritikus ízkóstoló, nem tudná maga megfőzni, -sütni, de a szája jár. Én sem tudnék verset, regényt, drámát írni, de… A kérdés nem az, hogy van-e joga, autoritása a kritikusnak választani, mérlegelni, dönteni, értékelni (pro vagy kontra). A kérdés az, hogy érdemes-e.
A kritikus ül hosszú méla lesben, vár az alkalomra. A kritikus középen ül, a szerző meg a szerkesztő között. A szerkesztő, a Főúr, rendel, instruál – nem ellensége önmagának. A kritikus sem ellensége önmagának, nem elefánt a porcelánboltban, érzékenyen fülel, tud. veszi, hogy van, amiről (akiről) nem lehet megírni, hogy sajnálom, de ez nagyon nem jött be, van, amiről (akiről) igen; van, hogy nem jött be, de ne mi lőjük ki; közepes a mű, de a szerző barátunk; jó, de nem a mi szerzőnk, stb., és persze ezt az igen-nemet tovább lehet variálni.
A kritikus szenved, izzad, megírja, ahogy sikerül, építgeti szerény kritikusi életművét, és drukkol, hogy ne találkozzon a szerzővel („kinyírtatok!”; „köszi, hogy megdicsértél, de pont a lényeget nem vetted észre!”), ne találkozzon más szerzővel („fölhúztad X-et, pedig azt hittem, te legalább…”; „neked nem róla kéne írnod, az én zsenimet meg észre sem veszed!”), más kritikussal („igen, értem, miért írtad, de…”). Vagy nyeregben érzi magát, dönget, „én megírtam, én írtam meg, már akkor, hogy zseni, vagy hogy reménytelen”.
A kritika, a kritikus… bizonytalan entitás. Célkeresztben van, vagy célkeresztben érzi magát. Kétszer is elolvasta a könyvet, nagyon figyelt, mit nem vett észre? Annyira visszafogottan bírált, hogy nyírta volna ki? Megdicsérte, de ha tényleg jó, akkor meg…?
Az öreg kritikus ül a tévé előtt, ósdi detektívtörténeteket néz, meg gasztroműsorokat. Az öreg kritikus már nem akar kritikus kritikus lenni. Fiatalon még hitte, hogy rendet lehet vágni, öregen tudja, hogy nem érdemes több ellenséget szerezni. Visszatekint, mérleget von. Megérte, nem érte meg? Pénzügyileg… a kritikára fordított élőmunkaerő/órabér – ne számolgassuk… kritikusnak lenni egzisztenciális értelemben nem valami kívánatos pályamodell. Presztízs? Mint a sportolóknál, csak az élsportoló számít, minimum legyen olimpikon. Kritikus nem lehet nemzet művésze, nem kaphat Kossuth-díjat… Igaz, a József Attila- is életjáradékos.
Érdemes volt a mindenféle szövegekkel a sok-sok sziszifuszi piszmorgás? Végül is a társaság jó volt, voltak barátok, voltak igazán nagy írószemélyiségek és más kiváló elmék, és főleg emberségben nagyok, akiktől sok mindent kapott (a kritikus tényleg megöregedett, ezen a ponton kis híján elérzékenyül). Az öreg kritikus boldogan gondol vissza azokra az évekre, amikor azt érezte, hogy őáltala is megy a világ elébb. De megírta-e, hogy a pörkölt el van cseszve, nyúlós a dödölle, a kovászos uborka meg kifordul a szájból? Akárhogy is, az igazi ínyencséget talán észrevette, észrevett, meglátott valamit, amit más talán nem, fölfigyelt valamire, hogy hopp, itt valami egészen új, izgalmas született!
Az öreg kritikus ül a tévé előtt, ósdi detektívtörténeteket néz, meg gasztroműsorokat. Tűnődik: megírtam pár száz kritikát, de mi marad utánam? – legföljebb lábjegyzetben marad fönn a nevem, és boldog lehetek, hogy nem azért, mert valami bődületes szamárságot írtam. Megöregedtem, elfáradtam, az agysejtek kezdenek ellustulni, leépülni, már nem akarok harcolni, rendőrködni, új vizeken új hajózni… de ez a Mary, a maga kilencven évével, semmi depresszió, a rohadt életbe, még most is pörög, meg fenemód élvezi az életet! Talán ha én is… talán ha én is… talán ezt még én is megpróbálhatnám…
Vissza a tetejére