Eső - irodalmi lap impresszum

A kritikus felesége


Az nem föltétlenül igaz, hogy a kritikus ki nem állhatja az írót, és azon dühöng, hogy sok van belőle. Íróból valóban túl sok lett az utóbbi években, megjegyzem, erről a kritikus is tehet, belőle viszont nem lett több, sőt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a jó kritikus irodalmi hiánycikk. Az irodalom leghálátlanabb szakmája az övé. Neki kell a legtöbbet dolgoznia, olvasnia, elemeznie és értenie, s mindezt éhbérért, illetve az író haragjáért. Azt mondják, a kritikus nem az írónak ír, és ez így is van, viszont a kritikákat mégiscsak az író olvassa, hiába is állítja nagy nyilvánosság előtt, hogy nem, őt csak az olvasó véleménye érdekli. Tipikus írói hazugság. A kritikus nem kap kitüntetést, díjat, és ha egy férfi vagy egy nő azt mondja, a szerelmem, a társam kritikus, senki sem kapja föl a fejét, senki nem kérdez rá, hogy az milyen, bezzeg egy írónál kitágulnak a pupillák, megremeg az udvaron fölállított hóember répaorra, hú, az milyen érdekes, milyen izgalmas, egy íróval élni, beszélgetni, a nagy művek megszületésének közelében időzni. A kritikus szereti az írót, főleg akkor, ha az hibázik, illetve ha ő készítette vele a legtöbb interjút, életinterjút is, természetesen.
Közhely, és számtalanszor el lett mondva, hogy a kritikus is író szeretett volna lenni. Még mindig megvannak a gimnazista versei és az egyetem alatt elkezdett, később be nem fejezett regénye, melyet Esterházy vagy Nádas Péter modorában írt. Aztán fölfedezte Hamvast is, de ma már nem hisz neki.
Máskülönben egy idő óta a kritikus látja, hogy író is nyugodtan lehetett volna, de azóta annyi silány, közhelyes mondat, annyi pocsék könyv került a szeme elé, hogy szinte örül, hogy nem lett az. Őrült szerencse! Az író követelőző, sértődékeny, megbántott, hiú, és nem felejt. És kulturálatlan. A kritikus is hiú, szeretne iskolát teremteni, tekintélyt kivívni, és a tetszés beismerését sokszor gyöngeségnek fogja föl. Az elragadtatott kritikus gyanús. Elragadtatás és hisztéria az irodalomban édestestvérek.
Általában elég kínos következményekkel jár, ha a kritikus mégis írni kezd. Előbb novellák, aztán regény. Ha más író adna ki a kezéből ilyesmit, a kritikus rezzenéstelen arccal legyilkolná. Saját magával szembe azonban ő is esendően vak. Ráadásul ott van a kritikus felesége. Minden szakma működésében ott a gyönge láncszem. A kritikus életében az ő felesége jelenti a gyönge láncszemet, aki olyan írót szeret, akit a kritikus semmibe vesz, és olyat nem szeret, akit a kritikus magasztal. A kritikus szereti megmondani, melyik a legjobb regény, ki a legjobb író, szeret listákat állítani. A kritikus lényéből árad a kérlelhetetlenség, aztán kiderül, hogy ő is vágyik a simogatásra, az ölelésre, tud kézből enni, és még pitizni is, mint az írók többsége.
Az eset, amelyet most elmesélek, igaz. Minden szava az. Nem színeztem, nem képzelegtem. Meglehet, hogy rosszul írom meg, ahogy némely kritikus vagy az a néhány olvasó, aki elé e történet odatéved, így ítéli majd meg, de hát legyen. Az igazság gyakran csúnya, és koldul.
A kritikus sajnos egy savanyú pofa volt, szarkasztikus, nehezen érzékelhető, visszafogott öniróniától sem mentes humorral. Zárt típus, mindig csak másokról beszélt. Nem mondott bolondságokat, de a felesége olykor már jó néven vette volna, ha fordít egyet-kettőt saját lelkének kulcsán, s kitárja, mi lakozik belül. Mennyire szereti őt? Mennyire kívánja őt? Boldog-e vele? És mikor mennek el már végre kerékpárral Vonyarcvashegyre? De a kritikus egy új írónő regényéről beszélt. Hol rontotta el. Mert mindig el van rontva. Az a picike seb, ami túlordítja az egészséges testet.
Egyik este a kritikus és a felesége irodalmi esten vettek részt, ahol az az író lépett föl, akit a kritikus egyáltalán nem szeretett. Szerénységét álságosnak, írásmódját modorosnak, eszmefuttatásait okoskodó üresfejűségnek tartotta. Ennek megfelelően melle előtt karba font kézzel és rezzenéstelen arccal hallgatta végig az estet, és amikor vége lett, és kérdezni lehetett, csak egyszer tette föl a kezét, hogy annál a jelenetnél, amikor a vak és amnéziás öregember levesz egy könyvet a polcról, és véletlenül vagy szándékosan, ki tudja, a tűzbe ejti, nem erre az íróra gondolt-e az író, és a kritikus úgy mondta ki a nevet, hogy azt érteni senki nem tudta, német, angol, amerikai vagy flamand író lehetett. Mindenesetre az író, mint akit rajtakaptak, sápadtan annyit mondott, igen, rá gondolt.
A kritikus bólintott, na persze, divat manapság a norvégokra hivatkozni.
Mindeközben nem vette észre, hogy a felesége milyen izgatott lett. Kipirult, mint egy kislány, ha a melleit nézik. Volt oka rá. A felolvasott rész éppenséggel egy nőről szól. A nő lelkéről és testéről, hosszan, aprólékosan és érzékien és olyan empátiával, amilyennel a kritikus felesége, jóllehet olvasott ember volt, még nem találkozott. Ez a nő, akit az író ilyen beleéléssel festett meg, természetesen nem ő volt, mégis az volt a legszebb az egészben, hogy ő is lehetett volna. Ebbéli gyanúját erősítette, hogy a köldök, majd a térdkalács leírásánál az író kétszer is fölpillantott, és egyenesen a kritikus feleségére nézett. 
Néhány nap múlva találkoztak egy múzeum kávézójában. Az írónak tetszettek a néma tájképek, a kritikus felesége, akit Magdának hívtak, túl beszédesnek találta őket. Magda meggyőzőbben érvelt, az író váratlanul be is adta a derekát. A kevesebb néha több, a csönd néha hangosabb, mint a háború. Magda azt is megkérdezte, tudja-e az író, hogy hol van Vonyarcvashegy, mire az természetesen bólintott, hát persze.
Na, hol, csillagom.
Valahol keleten, mondta az író. Nem?
Persze, Sopronhoz képest, jót nevettek. A következő hónapban az író írt öt novellát, mind az öt főszereplője hasonlított rá, az egyikben elhagyták, kétszer ő hagyott el férfit, a másikban öregasszony volt, az utolsóban pedig meghalt. Ez volt a legszebb, Magda megsiratta. Tényleg, mintha magát gyászolta volna.
Rendkívül üdítő volt, hogy az író csak magáról beszélt. Nem úgy, mint férje, a kritikus. Az leginkább másokat szapult, többnyire a kritikaírás gyötrelmeit és hiábavalóságát ecsetelte, ezzel szemben az író fogalmazásainak, témáinak tárgya csak ő maga volt, hol esendő kisgyerekként, elhagyott ifjúként szerepelt az elbeszélések és az önvallomások szélfútta színpadján, máskor pedig meg nem értett, gáncsokkal és irigyekkel küzdő, a mondat gebéjén harcoló hős volt. Tkp. Don Quijote, de legalábbis Svejk. Az író nevetett, volt öniróniája.
Magda egyszer kérdezte meg, hogy az író mit gondol őróla.
Az író sokáig gondolkodott, szép volt közben. Mintha írt volna, mintha máshol lett volna.
Aztán azt mondta, nekem olyan jó veled.
Milyen?
Soha senki nem figyelt még úgy rám, mint te. Senki nem értett meg úgy, ahogy te.
És te értesz engem?
Nem, mondta az író őszintén. Nem értem, hogy mit szeretsz bennem, hogy mit akarsz tőlem, de tudom, hogy egyszer olyat adok neked, amit soha senki nem adhatna. Értem én az életet? Hát persze hogy nem. Ahogy téged se értelek. Te vagy az élet nekem.
Magda bólintott.
János, ő volt a kritikus, a hétvégén konferenciára utazik. Menjünk el Vonyarcvashegyre.
Az író meghökkent, de hát hogyan?
Megszállunk Szigligeten, te ott bármikor kapsz szobát, ott kerékpárt kölcsönzünk, majd elgurulunk Vonyarcvashegyre. Kis kaland. Lehet, hogy elázunk. Na und?
Jó, mondta kis gondolkodás után az író, szerencsére a felesége a szüleihez utazik, betegeskedik az apósa. Na jó, haldoklik.
Az az igazság, hogy ennek a ténynek a leszögezésétől Magda még tartózkodott, de a kritikus jobbnak tűnt az ágyban. Az író figyelmetlen volt. Mintha szerelmeskedés közben is másra gondolt volna, írt, jelenetezett, ha valami meglepő mozdulatsorhoz folyamodott, az is olyan volt, mintha egy regény pillanatait próbálta volna ki a valóságban. Vagy az is lehet, hogy izgult. Ötven fölött egy új testtel megismerkedni.
Nem voltak már olyan fiatalok, de hátizsákkal és kulacsokkal vonatoztak, ez fölszabadította őket. Az író kulacsában hűtött francia pezsgő volt, kolosszális ötlet. Fehérvártól Keneséig csókolóztak. A kalauznő fölismerte az írót. Leült, hosszan beszélgetett velük, Magda élvezte a szerepét, hogy az író feleségének gondolják.
Miután a kalauznő elment, az író valahogy rátért a kritikusra, és elég bántó módon szapulni kezdte. Magda sok mindenben egyetértett, de fájt is neki, a kritikus mégiscsak a férje volt, húsz éve élnek együtt, fölneveltek két gyereket, akik most táborban vannak valahol, de nem akart vitatkozni. Ez egy buta, fölfuvalkodott ember. Morális csőd. Ilyen mondatok is elhangzottak, és Magda a Balaton smaragdzöld tündöklésében és a vitorlák fehér villanásaiban vigasztalódott. Ő inkább vívódó természetnek gondolta a férjét. Este a kastélyban Magda berúgott kicsit, direkt több bort ivott a kelleténél, rosszkedvű volt, nem akarta bevallani magának, hogy mennyire fáj neki az író kifakadása. Nem is szeretkeztek. Az író sem kapacitálta a dolgot, egész éjszaka írt. Magda többször fölriadt. A szeretkezéses jeleneteknél az író mindig gyorsabban írt, mint az értekezéses, úgynevezett gondolati részeknél.
Reggel alig sikerült az íróba életet lehelni, dupladupla kávé, hideg zuhany, egy-két könnyű, pajkos rántás a hímtagon, és végre elindultak. Az író boldog volt. Az úton többször megálltak, megcsókolta Magdát, és azt is mondta neki, hogy szereti. Beleordított az erdőbe, mint egy gyerek. Szeretem! Imádom! Életem! Egyszer Magda is mondta halkan, szeretlek.
Hangosabban, kérlek.
Amikor egy kisebb emelkedőnél egy röhögő gyerekcsapat szeme láttára Magda biciklilánca leesett, az író leordította a büdös kölköket, a fiatal tanárnőt szintúgy, majd bemutatkozott, és a láncot ripsz-ropsz visszarakta. Ezt a férje biztosan nem így csinálta volna, sőt, valószínűleg a láncot se tudta volna visszarakni, gondolta Magda. A falutáblánál még megálltak, és az író váratlanul azt kérdezte, hogy tudott vele élni idáig?! Ez olyan volt, mint valami számonkérés. Vád.
Hogyhogy hogy? Mondta ő, így Magda, az író feleségére, hogy egy picsa?
Az író elsápadt, nem szólt. 
Mire Vonyarcvashegyre értek, elborult. Az író reszelős hangon azt mondta, tud egy jó helyet, Rétes presszó. De kezdjenek unikummal. Magda nem ellenkezett, rábízta magát a sorsra. Szótlanul hajtottak odáig, Magda biciklije nagyokat recsegett, és a szeme előtt többször is elsuhant egy pávatollas plakát, irodalmi, kritikai konferencia, de nem akart törődni vele. Nem jutott el az agyáig, ahogy mondják. Nyelte a könnyeit. Szidta magát. Semmit nem értett. Bachot szeretnék hallgatni egy üres szobában, ahol csak egy ágy van. Jó, és egy üveg fehérbor még, vulkáni. Megérkeztek a Rétes presszóhoz. Az író izzadt volt. A hátán nagy folt, a hóna alatt is feketéllt az izzadság. Nem fogta meg Magda kezét, miután leszálltak és lakatoltak, de kényszeredetten jobbra és balra is köszöngetett, szia, szervusz, örvendek. Nahát, ti is?! Mintha azt is mondta volna magának, na, bazmeg. Beléptek a híres-nevezetes Rétes presszóba.
Közvetlenül az ajtó mellett a kritikus ült, fogta az író feleségének a kezét, aki sápadt volt, egészen elgyötört. Mint aki évek óta könyörögne, rimánkodna, imádkozna valamiért. Nem mindjárt vették őket észre. Még hallották, hogy a kritikus az írót szidja, és még hozzáteszi, hogy jó, jó, egye meg a fene az egészet, csinál egy életinterjút azzal a hülyével.
 

Vissza a tetejére