Eső - irodalmi lap impresszum

Roszak Robi, a Költő Coach és a Petőfi Sándor önképzőkör esete


Egyszer volt, hol nem, volt egy falu valahol az Alföldön, a Kárpátokon is túl, de még az Alpokon innen. Elég az hozzá, ebben a faluban működött a Petőfi Sándor önképzőkör. Tizenkét mindenre elszánt ember: nők, férfiak, idősek és fiatalok. A legkisebb közülük hétéves volt, egy kislány, a legidősebb egy hetvenhét éves öregúr. Volt köztük egészséges, akadt betegeskedő. Volt orvos és uránbányász. Egyikük nagygazdag, néhányan a középosztályhoz tartoztak, de azért szegény tagja is akadt ennek az önképzőkörnek. Tulajdonképpen egyetlenegy dolog kötötte össze őket: mind költők voltak.
De nem is akármilyen költők! Rossz költők!
Ettől függetlenül írtak. Verseket, mert az rövidebb, és mert kiválasztottnak hitték magukat. Kiválasztottnak, fontosnak, személyiségüket pedig jelentőségteljesnek. Egyszóval azt érezték: tehetségesek. Azt is érezték, hogy egy elitklub tagjai. És nem csak az önképzőkörükre gondoltak, mikor ez megfogalmazódott bennük, sőt, elsősorban nem arra, hiszen oda mindenkit felvettek, ugyanis ez a falu, mint általában a falvak, kis falu volt, ahol mindenki ismert mindenkit. Nem, ők a magyar és a világirodalom elitklubjába tartozónak gondolták magukat.
Egyébként festettek is közülük többen, voltak, akik szépirodalmi és festészeti tevékenységük mellett még szobrászkodtak is, sőt valaki harakirizett. Vagyis dehogy! Origamizott! De elsősorban mindenki költő volt, és mindannyiukban ott fészkelt a vágy, hogy uramisten, milyen jó lenne megjelenni valahol, mondjuk egy irodalmi folyóiratban. Milyen jó is volna, ha nyomtatásban olvashatnák a nevüket, a nevük alatt a versüket, egymásét, a sajátjaikat, azokat a szép verseket, amiket eddig írtak, vagy újakat, mindegy. Csak vigyék, vigyék a hírét a falunak, akár a szomszéd faluig is. Hogyha ott kinyitják a zsurnált, azt mondják, hogy... Nem is tudom. És ők sem tudták, hogy mit szeretnének hallani, talán, hogy jajdejó, milyen tehetséges ez a Márton, jajdejó, milyen tehetséges ez a Rozi, milyen szépen ír ez a Teó. Jajdejó, jajdejó!
Ez, sajnos, nem jött össze nekik.
Az istennek sem tudták begyömöszölni műveiket sehova. Gyömöszkélték ők, dugdosták, erőltették, tömködték, szuszakolták volna költeményeiket, de nem hozott áttörést semmi. Minden évet úgy búcsúztattak, hogy majd jövőre, és minden évet úgy zártak, hogy na, megint nem sikerült egyikőjüknek sem. Hiába volt minden. Próbálkoztak szabadverssel, kötött formákkal, hosszabb, rövidebb, önmegszólító, tárgyias, újtárgyias, posztmodern, poszthumán, kolonális, brutális, pregyengéd, empirikus, didaktikus, alanyi, antipatikus szövegekkel, egyikük még fordítással is. De nem sikerült.
Nem voltak boldogtalanok ezek az emberek. Sőt! Jól, mit jól, pompásan érezték magukat, miközben össze-összegyűltek, kirándultak, táncoltak, megesküdtek, elváltak, gyerekük született, ők is megesküdtek, ők is elváltak, szóval lubickoltak a parádés élet folyójában, mint a napos halacskák.
Egymás műveit egyébként általában őszintén dicsérték, szerették, ajnározták, körbenyalták. Valóban tetszett nekik a másik műve, vagy csak féltek kimondani a véleményüket, mert féltek, hogy mikor rájuk kerül a sor, nekik mondanak csúnyákat? Soha nem tudjuk meg. Illetve én tudom, de most nem ez a lényeg.
Hanem: egyiküknek, a hétéves kislánynak, Rozinak, eszébe jutott, hogy miért nem hívják el közéjük a Költő Coach-ot, Roszak Robit?
Az meg kicsoda, kérdezték. Főleg a 77 éves Marci bácsi értetlenkedett, aki hátfájós volt.
A Költő Coach, Roszak Robi benne van a tévében, Marci bácsi, mondta Rozika anyukája, Rozika is ott látta. Tehetségkutatóban zsűrielnök, egyébként kritikus, több tanulmánykötet szerzője, hozzá járulnak a népek az egész országból. De jön ő házhoz is, kiszáll, ha megfizetik.
És mit csinál, Rozika?
Hát, megmondja, hogy lehet bejutni a folyóiratokba!
Erre Marci bácsi felhorkant. Ugyan már! Azt senki se tudja, hogy kell! Csak a szerkesztők barátai, rokonai jutnak be! Meg az ügyeletes sztárok!
Jaj, Marci bácsi, egy próbát megér. Hány éve is próbál folyóiratban megjelenni?
Erre már Marci bácsi nem válaszolt. Ugyanis a fél élete ezzel ment el. A kubai rakétaválság idején próbálkozott be először az Élet és Irodalomnál, a rendszerváltáskor nagyon reménykedett, majd minden kormányváltásnál, ahogy szerkesztőváltáskor is mindig felhorgadt benne a „csalfavak”, de végül, habár egyébként a Petőfi Sándor önképzőkör teljes tagsága szurkolt neki (ahogy persze mindenki másnak is, és Marci bácsi is szurkolt a fiatalabbaknak), a végén semmi eredményre nem jutott.
Már úgy volt vele, hogy hagyja az egészet a francba, írja tele a folyóiratokat más.
Ezt el is mondta az önképzőköri összejövetel után, a vasárnapi húslevesnél a feleségének, Juliska néninek. Hiba volt megalapítani az egész önképzőkört, mondta keserűen, miközben a forró húslevest fújta, és fél kézzel a fájós hátát simogatta.
Miért ilyen átkozottul forró ez a húsleves mindig, az áldóját?!
Jaj, fiam, ne dohogj! Mindig dohogsz. Mikor a lapokat olvasod, mikor a posta jön. Már a postást is utálom miattad, fiam.
Eh!, mondta erre Terebélyes Márton, aki egyébként hentes volt, mint az apja és annak az apja.
Végül az önképzőkör elnöke úgy döntött, hogy egy próbát megér. Elkerített egy kisebb összeget a karácsonyi ünnepség büdzséjéből, majd megkérte Rozikát, hogy segítsen, vegyék fel a kapcsolatot ezzel a Roszak Róberttel, ezzel a Költő kócsaggal (a coach szó jelentését nem ismerte).
Így is lett, e-mailen leegyeztettek mindent, majd pár nap múlva már ott állt a József Attila Művelődési Ház egyik szobájában a tábla előtt az amúgy túlsúlyos, korpás hajú, kusza fogsorú pacák, akit az egész ország csak Roszak Robiként ismert.
– Hogy kell bekerülni egy folyóiratba? Tessék! Ki tudja? – tette fel a költői kérdést.
Persze senki nem jelentkezett. Rozika akart, de nem mert. Egy légy próbált meg a feszült légkörű szobából a szabadba menekülni, de sehogy se tudta magát átfúrni az ablaküvegen.
– Jó verseket kell írni! – üvöltött fel váratlanul a tévékritikus, a Petőfi Sándor önképzőkör tagjai pedig mélyen hallgattak.
– De ki mondja meg, hogy mi a jó? Igen, a szerkesztők.
Csöndben ültek. A légy pánikolva küzdött.
– Honnan tudják a szerkesztők, hogy mi a jó? Hogy tudják eldönteni? Talán olyan olvasottak? Jó az ízlésük? Okosabbak, mint önök itt? Tényleg ezt hiszik?
Senki nem mert mondani semmit. Meg voltak zavarodva. Ilyen üvöltözésre nem számítottak. Mégiscsak ők fizetik ezt az embert. Amúgy pedig nem utáltak, nem néztek le ők senkit, még Terebélyes Márton elnök úr sem. Nem voltak ők irigyek, se rosszindulatúak. Egyszerűen csak nem értették, hogy ami másnak olyan egyszerűen megy, nekik miért nem.
– Nos, lehet. Igen, ismétlem: lehet! Lehet, hogy okosabbak, mint önök, talán olvasottabbak is, és az ízlésük is jobb.
Ettől mindnyájan elszomorodtak, Rozika el is pityeredett, az anyja csendben vigasztalta.
– De van egy recept – suttogta kissé talán teátrálisan Roszak Róbert, és közben bólogatott, hogy nyugodtan el lehet hinni neki, ha ő mondja: van recept!
Rozika erre abbahagyta a sírást, ez azért reménykeltő, ez a recept, és több háziasszony is érdeklődve hajolt kissé közelebb.
– Akkor mondom. A recept a következő. Egy hétig, vagyis inkább legyen egy hónap, szóval egy hónapig, de ez nagyon fontos: mindennap! írjunk le egy szót egy cetlire. Ne gondolkozzunk, mi az a szó. Lehet, hogy az jut eszünkbe, hogy bárány, talán az, hogy nokedli, mindegy, csak írjuk le. Aztán ezt a cetlit rakjuk egy átlátszó falú dobozba. Az IKEA-ban is árulnak ilyet, de teljesen mindegy, hogy hol veszik. Viszont az fontos, hogy egy pincében kell tárolni. Bármelyik pince nem alkalmas erre, csak a téglafalú pince, amiben legalább három hete nem gyújtottak fel villanyt. Vigyük le a cetlikkel teli dobozunkat, de vigyázzunk, nehogy feloltsuk előtte a villanyt. Botorkáljunk csak, botladozzunk! Azért persze vigyázva az anyagra, nehogy hasra essünk vele. Egy hónap elteltével menjünk le a pincébe, megint csak muszáj hangsúlyoznom a sötétség fontosságát, nyissuk ki a dobozunk tetejét, majd hagyjuk el a pincénket, de vigyázzunk, csak a saját lábnyomunkba lépjünk visszafele. Teljen el egy hét, menjünk vissza a dobozunkhoz, zárjuk le megint. Gyorsan szaladjunk fel a pincelépcsőn a házba, majd a kandalló melegétől izzadva vegyük kezünkbe a dobozt.
Ekkor a falu zeneiskolájának gondnoka, Lobogó Teó felnyújtotta kezét, és megkérdezte, hogy mi van, ha nincs kandallója. Roszak Róbert végigmérte, majd engedékenyen azt mondta, hogy jó a gáztűzhely is.
– Szóval vegyük kezünkbe a dobozt, és jól rázzuk meg. Rázás közben gondoljunk valami szomorú dologra, majd nyissuk ki a tetejét, próbáljunk belepislogni a dobozba, de úgy, hogy betűt találjon a könnycsepp. Zárjuk vissza, és folytassuk a rázást. Aztán újabb nyitás következik, most az izzadt homlokunkról csöppenjen rá a lapra a verejték. Csukjuk a dobozt, folytassuk a rázást. Következő nyitásnál tépjünk ki egy marék hajat, és dobjuk a dobozba. Zárás, rázás, majd hívjunk be valakit az utcáról, fontos, hogy ne családtag legyen, de lehetőleg rendőr. Nyissuk ki előtte a dobozt, és kérjük meg, hogy mosolyogva húzzon ki egy szót a dobozból. Jegyezzük fel. Majd újra és megint, majd megint és újra! Amíg el nem készülünk a verssel. A dobozt égessük el, vagy tegyük el későbbre.
A Petőfi Sándor önképzőkör tagjainak volt még pár kérdésük (hogy kell rázni?, jó-e fonott kosár?, az üveg?, muszáj-e mosolyogni a húzónak?, lehet-e tűzoltó vagy határőr?), amikre választ kaptak, és miután a Költő Coach elhagyta a falut, mindenki reménykedve hajtotta álomra fejét. Talán már jövő hónapban sikerül! Ha így nem, akkor hogy?
Hogy mesémet rövidre fogjam, végül mindannyiuknak sikerült bejutniuk az irodalmi élet krémjébe, a dobozos trükk mindegyik szerkesztőnél bevált, de még hogy! Az irodalomtudomány a Tizenketteknek nevezte el őket. Terebélyes Márton posztumusz Kossuth-díjat kapott, Lobogó Teó pedig háromszoros Kosztolányi-ösztöndíjas lett, Rozika egy vidéki újság performanszrovatát vezette. A többiekről már nem is beszélve.
A siker nem változtatta meg őket, de azért egy picit büszkébben haltak meg, mint ha nem fogadták volna meg Roszak Robi tanácsait.
 
 

Vissza a tetejére