Eső - irodalmi lap impresszum

„Olyan szép, hogy nekrológnak is megteszi”

Bevezetés Tsúszó Sándor kritikusi pályafutásába
 
Az 1907-ben Ederden született Tsúszó Sándor a szlovákiai magyar irodalom par excellence költője, akit abban az esetben is költőként tartana számon az irodalomtörténet és a közvélekedés, ha egyetlen sort sem írt volna le. A jelenleg Wakanaiban, Pápua Új-Guineában élő 115 éves költő kritikusi pályafutása eddig jórészt homályban maradt, hiszen elvakítja azt pazar szépírói tevékenysége, a hatástörténetbe helyezett versek és prózák örvénylő energiája. 
Mivel birtokomban vannak Tsúszó 12 éves korától 112 éves koráig írt feljegyzései és vonalas füzetekben vezetett naplói, bizton állíthatom, hogy Tsúszó számára a kritikusi tevékenység szépirodalmi céljainak kísérőjelensége volt. Azért olvasott irodalomelméleti tanulmányköteteket, irodalomtörténeteket, azért követte az irodalmi lapok kritikarovatát, mert a tökéletesség iránti vágyában mintegy „külső” perspektívából is kontrollálni szerette volna saját szépirodalmi tevékenységét, a szövegalkotás fázisait és hatásmechanizmusait. A megértés – imitáció – ráépítés fázisainak feszültségében manifesztálódó Tsúszó-kritikák éppen ezért a költő versről és prózáról kialakított aktuális véleményének kontrollindikátoraként értelmezhetők.
Ebben az esszében terjedelmi okok miatt sajnos nem tudunk foglalkozni Tsúszó Sándor kritikáinak teljes spektrumával, ehhez több önálló monografikus feldolgozás szükségeltetne. Nem tudunk kitérni részletesebben arra sem, hogy az 1920-as években a heideggeri „In-der-Welt-sein” logikáját követve és némiképp félreértelmezve Tsúszó hogyan írt verses kritikákat, sőt ismeretes kritikaeposza (!) is, mint ahogy az 1930-as években írt kritikaregényeire sem térhetünk ki (ez utóbbi műfaji jellegzetességeit Peter Macsovszky, azaz Macsovszky Péter szlovák nyelven írt Tantalópolis (2015) című regényében látjuk visszaköszönni). Éppígy terjedelmi okok miatt nem foglalkozhatunk azzal sem, hogy voltak olyan évek, sőt volt évtized (1982–1992), amikor Tsúszó a feminizmus hatására csak és kizárólag nők által írott művekkel foglalkozott, az „écriture féminine” szellemében, sőt évekig csak és kizárólag női néven írta kritikáit, tökéletes női alteregókat hozva létre az olvasott-értelmezett könyvek ideális olvasója számára. Nem, nem foglalkozhatunk kizárólag interpunkciókból álló kritikáival sem, amelyeket varsói évei (1948–1970) alatt kísérletezett ki, sem azzal a technikával, amely által szóról szóra haladva, minden szó helyére rákérdezve, sőt a szavakat és helyüket egymás után minősítve egy tízpontos skálán, tulajdonképpen egy olyan értékelő mechanizmust, kritikai kottát (!) dolgozott ki (1978–1981 táján), amely egy-egy irodalmi alkotást az elejétől a végéig szavanként pontozott és kommentált. És így tovább.
Bennünket sokkal inkább érdekel most az az anekdotagyűjtemény, amely az említett füzetekben elszórva jelent meg, és ha a jövőben valaha sor kerül majd Tsúszó Sándor összes műveinek, sőt Tsúszó műveinek kritikai kiadására, akkor az Anekdoták minden bizonnyal megérdemelne egy önálló kötetet. Ebből az is belátható lesz majd, hogy Tsúszó kritikusi pályája korántsem volt konfliktusmentes, sőt – mint azt ő maga meg is fogalmazza – „...az irodalom – benne az önmagában vett szépirodalommal és irodalomkritikával – mindig is a priori a konfliktus terepe. Ott, ahol szövegek verekednek, az emberek között is elcsattan egy-két valódi vagy képzeletbeli pofon.” (Tsúszó Sándor, 45. füzet, 1965/1966)
Tsúszó többször visszatér kedvenc anekdotáihoz, újra- és újraértelmezi azokat feljegyzéseiben, naplóiban. Ilyen például az az eset, amikor egyik kritikája után, december közepén telefonon felhívta őt az Alanyi Költő, kikérte magának a kritikát, a kritikában Tsúszó által bírált kifejezéseket, mint például a „világszép szemeim”-et. Az Alanyi Költő ezeket a kifejezéseket iróniának nevezte, amely iróniát Tsúszó (vélhetően korlátolt értelmezői horizontja miatt) nem volt képes felismerni. Ez után többször elismételte, hogy Tsúszó elrontotta a karácsonyát, „elrontottad a karácsonyomat”, ismételte meg többször is. Az eset azáltal eredményezett egyre magasabb amplitúdót, hogy a telefonvonal folyton megszakadt, „elrontottad a karácsonyomat”, reccs, süket csönd, csörgés, „ott hagytam abba, hogy elrontottad a karácsonyomat”, mindez ötször, hatszor, a végén feltételezve, hogy Tsúszó minduntalan leteszi a telefonkagylót. A nyolcadik félbeszakadt mondat után aztán már nem jött hívás, néma maradt a telefon.
A feljegyzésekben többször találkoztunk az Avantgárd Költővel is. Tsúszó éppen Pozsonyba utazott, és a lévai autóbusz-pályaudvaron észrevette az Avantgárd Költőt egy közös ismerősük társaságában. Sajnos, már nem tudta észrevétlenné tenni magát. Amikor kölcsönösen bemutatták őket egymásnak, az Avantgárd Költő örömteli rikkantást hallatott: „Ó, hát Te vagy a Tsúszó Sándor! A Főszerkesztő Úr már értesített, hogy írtál a legújabb kötetemről.” Miután Tsúszó óvatosan jelezte, hogy a kritika nem lesz egyértelműen pozitív, az Avantgárd Költő beléfojtotta a szót: „Nem számít, lehet negatív kritika! Az a fő, hogy írjanak az emberről! Nekem nem számít!”, és megveregette Tsúszó vállát. Pár hét elteltével, miután az Avantgárd Költő elolvasta a Tsúszó-kritikát, egymás után hívta fel telefonon az ismerőseit, kritikusokat, irodalomtudósokat, legalább tíz-tizenkettőt azzal, hogy „írjatok Tsúszó ellen!”. (Sajnos, minden eredmény nélkül, pedig a Tsúszó-recepciónak minden bizonnyal hasznára vált volna egy ilyen reflexiócunami.) Aztán néhány év elteltével találkoztak egy irodalmi rendezvényen. A WC-ből kifelé menet az Avantgárd Költő odalépett Tsúszóhoz, és azt mondta: „Neked kell lépned! Én meg tudok bocsátani!”
A füzetekben találkozhatunk azzal az esettel is, amikor a megbírált könyv szerkesztője hívta fel Tsúszót, mondván: „Tanulj meg olvasni!” Majd egy későbbi alkalommal hisztériás rohamot kapott Tsúszó okfejtésétől, és így reagált rá: „Tudom, Tsúszókám, hogy ti mindnyájan dilettánsnak gondoltok engem, én belelátok a fejetekbe, látom a gondolataitokat, engem nem vertek át!” Az eset további stációinak ismertetésétől időhiányra hivatkozva most eltekintünk.
Tsúszó a magyar irodalom külföldi fordításaival is többször foglalkozott, számára – mint igazi „transzkulturális kozmonomád”-nak (Ariana Dagnino) – a fordítás a létezés metaforája volt. Az egyik fordításkritikája után a kötet kiadójának vezetője felhívta Tsúszó főnökét, a Párizsi Magyar Kulturális Intézet attaséját, mondván, nem várta volna éppen az intézet alkalmazottjától, hogy „a magyar irodalom rossz hírét kelti” külföldön, és „a saját fészkébe piszkít”. Az attasé behívatta Tsúszót, és hosszasan ecsetelte, hogy itt, Franciaországban, a nemzetközi helyzet miatt amúgy is feszült környezetben „mi, írók amúgy is kultúrmissziót töltünk be”, és „nem kelthetjük a magyar irodalom rossz hírét”, „nem piszkíthatunk a saját fészkünkbe”. „Ha egy fordítás annyira rossz, amit én elképzelni sem tudok, de tegyük fel, hogy mégis, akkor egész egyszerűen NE írjunk róla” – tette hozzá az attasé.
Persze Tsúszó naplójában a kritikusi pályafutását kísérő elismerésekre is bőven találhatunk példákat. Így számos alkalommal említi a Tudós Költőt, aki egyszer ezt az üzenetet juttatta el Tsúszóhoz (a levélkét Tsúszó kivágta, és beragasztotta füzetébe): „Ajánlom soraimat Tsúszó Sándornak, a kiváló kritikusnak, aki annyira tökéletesen érti önmagát, mint amely tökéletességgel értelmez irodalmi műveket!”
Tsúszó füzetei mozaikszerűen tárják elénk egy gazdag és végeérhetetlen pálya kavargó irodalmi életének darabkáit: neopozitivista igénnyel írt, idézetekből felépülő részleteket követnek hermeneutikai eszmefuttatások, amelyekben értelmezi az egyes anekdotákat, ezt gyakorta destruálja, új konstrukciókat vázol fel, amelyeket tágabb, hatalomelméleti diskurzusba helyezett, miközben olyan kulcsszavak mentén haladt, amelyek a szellemtörténettől a kritikai növényelméletig terjednek.
Így aztán nem csoda, ha rendkívül bő példatárat találunk arra, milyen elismerő kijelentések szegélyezték-szegélyezik Tsúszó Sándor kritikusi pályáját. A Nagy Irodalomtörténész például saját kezűleg írt levelet küldött Tsúszónak, amelyben azt ecseteli, hogy „Nagy Műved belátásait majd csak a jövő generációi fogják értékelni.”A Korszakos Költő egy Tsúszó-szösszenetre, -recenzióra úgy reflektált, hogy „Tsúszókám, Te ha csak rögtönzöl, az is működik!”, míg a Tudós Költőnőtől ilyen üzenet áll a 72. füzetben: „Sanyi, ilyen gyönyörűen még sose írtak rólam, köszi!”
Mint írásom elején említettem, ha méltóképpen próbálunk közelíteni Tsúszó Sándor kritikusi pályafutásához, akkor minimum 500 oldalas monográfiát kellene szentelnünk neki, kitérve a Tsúszó-kritikákra és a Füzetek anekdotáira egyaránt, valamint a kritikákban elemzett könyvekre, illetve elhelyezve mindezt a korabeli recepció keretei közé, továbbá a kortárs magyar és világirodalom szépirodalmi, irodalomelméleti és irodalomkritikai folyamataiba. Tsúszó fenomenális költői, műfordítói, multimediális és kritikai pályafutása kapcsán azonban arra is utalhatunk, hogy nem tenne jót az életműnek, ha pusztán egyetlen ilyen szempontú monográfia születne meg. Nem! Tsúszó kritikai pályafutásáról legalább hat-hét 500 oldalas monográfia szükséges, hogy az irodalmi élet különböző pozícióinak perspektívájából táruljon fel e sokszínű és sokhangú életmű gazdagsága. És természetesen legalább tíz-tizenkét 500 oldalas monográfia lenne szükséges a költő Tsúszó Sándor lírai nagyságának, ha nem is a feltérképezéséhez, de minimálisan a megsejtéséhez.
Szerény írásom csak a kezdőlökést kívánta megadni ehhez a „nem megspórolható” feladathoz, remélem, sikerrel. És addig is, amíg az életmű méltó értelmezése várat magára, a 71. füzetből vett idézettel búcsúzunk, amelyet a Nagy Multimediális Teoretikus írt Tsúszóhoz:  
„Most jutott el hozzám szerény könyvemről írott alapos méltatásod – köszönöm a neki szánt figyelmet, a szempontgazdagságot, a szakmaiságot, szóval mindent. Ahogy egykor egy nyugdíjba vonuló főiskolai kolléganőm mondta, miután elolvasta az általam írott kitüntetési fölterjesztését: »Olyan szép, hogy nekrológnak is megteszi.«”

Vissza a tetejére