Ferdinandy György álmodik
Hamvazószerda. Ferdinandy György már nyolcszázhetvenkilenc napja nem járt a szülőföldjén. Az elmúlt két és fél évet a floridai Miamiban, a Tamiami Trail vonalától és az Everglades mocsaraitól nem messze fekvő tengerentúli (tengereninneni) otthonában töltötte.
Hajnalban, amikor egymásnak csicseregtek a szajkók, egyik fáról a másikra szálltak a sirató gerlék, és kihúztak a nílusi ludak a kert előtt elterülő tavacska vízéről, szemerkélt az eső. Néhány órával később, mikor az író felébredt, és elvégezte napindító rutinjait, a szakadozó felhőzetet verőfényes napsütés váltotta. Együtt reggeliztünk a kertre és a kóbor macskáinak – Gatónak és Negrónak – épített bázisra néző üvegajtó mellett.
Ma van hamvazószerda?, kérdezett vissza, miután mondtam, hogy elmegyek az esti szentmisére a Guadalupei Miasszonyunk tiszteletére emelt templomba. Ahá, hamvas szerda, ízelgette a nagyböjt kezdőnapjának régies elnevezését. Felidézte anyai nagyapja, a főváros ostromakor bombatámadás áldozatává lett fül-orr-gégész professzor emlékét. Hívő ember és tudós volt: szociális érzékenységgel megáldott orvos, igazi humanista. Vallásos nevelést tulajdonképpen csak tőle kaptam, mondja, ő beszélt nekem először az Emberfia tanításairól, Jézus szocializmusáról. Ma is a fülembe csengenek a szavai.
Amikor megkérdeztem, szokott-e még álmodni róla, azt felelte: igen, reggelente mindig ő vitt a mackós iskolába. Hajnalonta gyakran álmodom arról, hogy kézen fogva vezet le a hegyről a Németvölgyi útra.
Barátom mindennap álmodik. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiknek még fekete-fehérben kavarognak az álmai. A nyugalom utóbbi éveiben végérvényesen trópusivá vált: reggel nyolc-kilenc körül ébred, későn kel ki az ágyból. A délelőtti órában elköltött reggeliig van ideje átgondolni, miről szólnak az álmai. Ha nem felejti, hogy az előző éjjel merre kalandozott, délelőtt és kora délután elmeséli egy fehér papírlapon.
Gyakran csak foszlányok maradnak az álmokból. Máskor teljes történetek, életutak bontakoznak ki, rég nem látott arcok – beteljesült vagy plátói szerelmek, barátok és útitársak, ismerősök, kollégák, családtagok és szülők – derengenek fel.
„És jön a következő hajnali álom”, írja készülő kötetének (Szól a kakas) a gödöllői gyermekkor éveit újramondó szövegében. „Puszta véletlen, hogy álmaimban a Hegy déli oldala eszembe jutott. Az Adlersberger rizlinget, a bajorok borát is csak álmomban kóstolgatom”, állapítja meg a Túl a Sashegyen című, szűkebb pátriáját megrajzoló írásában. A Leltárban szomorúan rögzíti: „És már én is csak álmomban járkálok a Sashegyen.” A Háziállatok című, felkérésre született műhelyesszéjében arra jut, nem lehet véletlen, hogy a régi emlékek éppen most keresik fel. Jelentése van mindegyiknek, üzenetértékkel bírnak.
Ugyanitt fogalmazza meg, hogy a Ferdinandy-univerzum ezen galaxisában valamennyi prózája többnyire a saját sorsból, az elmúlt bő nyolc évtizedben átéltekből táplálkozik. Végtére is, mit tehet az író, aki hazulról nemcsak idegenbe, hanem egy kontinensnyire szakadva – s ráadásul a koronavírus-járvány miatt itt rekedve – él kisebb-nagyobb egészségügyi panaszaival? Jobb híján álmában „meglátogatja a múltat”, megírja az egyaránt hazájának számító Sashegyet és Pestet, Gödöllőt és Strasbourgot, San Juant és Miamit. Pontosítja (vagy ahogy ő fogalmaz: kisatírozza a fehér foltokat) az életművében hiányosnak számító részleteket, újramond és újraír számtalan történetet. Családi titkokat tár fel, társadalmi igazságtalanságokon háborog, irodalmi kérdéseket elemez.
A Szól a kakas kötetkonstrukcióját (miként az elmúlt tizenvalahány évben a Magyar Napló kiadásában megjelent könyvek többségét) látszólag csak a megírás időbelisége építi. Valójában azonban nem így van: a 2021 nyara és 2022 tavasza között született írások első része az egykori kisfiú autofikció tárgyává tett gyermekkorát meséli el. Az énelbeszélő, aki folyton önmagát keresi és értelmezi, felidézi a második világháború borzalmait, megfesti szülei portréját. A második ciklusban már az 1956-os szabadságharc után járunk: sikerült megvetnie a lábát idegenben, francia íróvá, férjjé és apává érett. A kötet szépprózákat tartalmazó első része enumerációval zárul, az immár megöregedett író végigveszi élettörténetének fontosabb mozzanatait, jelképes fordulatait, a régi társakat. Mulasztásait, gyarlóságait sem hallgatja el, s ha valamit megbánt, vagy ha valamivel elégedetlen, azt sem titkolja.
Az emlékezést és a kiegészítést ezúttal is széljegyzetek, rövid elmélkedések zárják irodalomról, konkrét kötetekről és filmekről, járványügyi intézkedésekről, hazaszeretetről és a karanténlétről. Az élet a trópusokon próbára teszi a testet és a lelket is. Ha Ferdinandy azt állítja, nincs mondandója, akkor is van. Igaz, az elmúlt két és fél évben nem hagyta el Miami határát, jobbára a házából is alig lépett ki, de így is felsorakoztat egy csomó témát, amelyekről érvényeset tud mondani.
Megírtam az utolsó írást, fordul felém a napi penzum teljesítése után. Kezembe adja a dolgozatot. Vékony nyelű, szürke gerincű, feketén fogó tollal, nagy ákombákom betűkkel teleírt papírlapok. Öt-hét oldal, felül számozottak. Megbeszéljük, hogy legépelem, szerkesztem, és beillesztem a kéziratba.
Az nagyon jó lesz, feleli. Te pedig még írsz hozzá egy utószót, s akkor be is fejeztük.
Hamvazószerda van, késő délután, lezárjuk a kéziratot.
Vissza a tetejére