Vojtina irodalomszociológiája
Leszel az, aki mindig is érdekelt: Elfeledett Költő.
A rövid távú emlékezet még megtart egy darabig,
egy éve, két éve, öt éve hunytál el,
idézetek, képek
– portréfilm talán? élsz addig? –,
mindez persze csak szőrmentén,
tematikus blokk, jó, de konferencia már nem,
nem forgolódtál köztük, vagy nem eleget,
az irodalmi élet közepében, azt se tudtad, hol van az,
vagy hogy van neki közepe,
életedben tehát nem voltál sikeres, homályos kritériumok szerint,
és nem fordítottad ezt egészségtelen zsenitudattal gőgbe,
haragba, sértettségbe, de még depresszióba sem,
csak mondtad a magadét,
horribile dictu: éltél.
Kétségkívül nem voltál zseni.
Később, sokévnyi kihagyással pár emlékező cikk,
rácsodálkozás, volt egy ilyen költő, érdekes,
kijutva a purgatóriumból a poklot választotta.
(Református volt pedig!)
Több műfajban írtál, de voltaképpen végig marginális maradtál,
poétikailag nem csináltál igazán izgalmas dolgokat,
nem hoztad lázba, nem csigáztad fel az értelmezőket,
a kritikusokat, irodalomtudósokat pláne,
nem helyeztél más megvilágításba semmit,
nem újítottál meg műfajokat, csak írtál bennük, hülye,
nem váltottál paradigmát. Nem váltottál.
Évfordulókon elővesznek majd, egy-két jó vers,
novella, inkább csak részletek,
frappáns legyen, maximum százötven leütés, képre lesz,
legjobb köteted a második, ki tudja,
ha akkor abba és nem amabba az irányba indulsz,
mi lehetett volna, de ennek a kérdésnek, ugye, se a történelemben,
se a fociban, se az irodalomban nincs értelme,
mondják.
Egy-két mindenáron különbözni akaró,
kétségbeesetten irodalmi apát kereső gyereknek imponálsz majd,
de később ők is továbblépnek,
leszel helyben általános iskola, esetleg utca,
könyveid könyvtárak raktáraiban, antikváriumokban,
selejtezéseken tűnnének föl tömegével,
ha a szocializmusba születsz,
de így nem lesznek sehol.
Emlékező, magazinos cikksorozat egy darabja:
Elsüllyedt Szerzők CL.
Csónakká változott, valahol a Kacsa-szigetnél keresd a folyómederben.
Volt egy ilyen meg ilyen nevű költő,
mondja majd egy tudálékos,
egészségtelen zsenitudattal megáldott,
maga is írogató gyerek egy pár fős szemináriumon vagy irodalmi esten,
talán hallottátok a nevét,
persze van ott még pár ilyen srác meg csaj, bölcsészek,
akik hallották, de nem olvastak tőle semmit,
szóval, nem szólnak.
Nem hallották.
(Egyvalaki felírja valahová, de elkeveri a cetlit,
jaj, ugyan,
szóval, elkallódik az a jegyzetfájl.
Nem nyitja többet meg.)
Az Elfeledett Szerzők különben sokszínű,
azt mondhatjuk, mókás, bár kevéssé összetartó társaság,
az egész odaát csak kártyázás egy asztalnál,
gyorsan változik az összetétel, jönnek-mennek aszerint,
az élők éppen kit mire taksálnak, de azért van egy törzsgárda,
ki pókerezne, ki ultizna,
a tét az úgynevezett mű, a művek,
ti írtátok őket,
az irodalom devalvált pénze, mint ahogyan sárga, barna,
vörös levél az őszé.
Nem számít, ki volt grafomán s ki szűkszavú.
Nem volt szerencséd a traumákkal, bazmeg, ez van,
fiatal, majd persze egyre idősödő férfi egy kelet-közép-európai,
vagy ahogy az egyetemen tanultad, köztes-európai országban,
szomszédos háborúk, valódi és kiber
(ha legalább tényleg robotok nyírták volna egymást),
elbaszott politika,
miféle problémáid lehettek azon túl,
hogy idővel egy öreg gyerek lettél,
hogy meghaltak körülötted,
hogy magyarnak születtél,
az érdekelt,
hogy kik jártak előtted,
meg akartad érteni a múltad, a helyed, a jelened,
a jövővel csak játszottál, hisz nem létezik,
a korod különben nem volt se jobb,
se rosszabb a többinél,
ugyanolyan elviselhetetlen,
mint bármelyik elmúlt vagy eljövendő,
figyelted az embereket,
elmentetted a képeket a vincseszterre a fejedben,
aztán megpróbáltad leírni őket,
ezzel telt az életed,
bocs,
ez volt az életműved.
Korszerűtlen, kismester, ködlovag,
csupa kemény ká,
mindig ezeket az alakokat bírtad,
olvastad, utalgattál rájuk,
kerestél-kutattál köztük, hátha rejtett kincsre lelsz,
leltél is, csak ritkábban, mint gondoltad,
mindig ez az ellentartás a mainstreammel szemben,
mi volt ez benned,
a kamaszéned félig elhalt ikerként ott élt még,
s egy idő után láthatóvá vált, neked is itt a helyed,
ezek az Elfeledett Költők,
vagy éppen úgy is mondhatnánk: szimpatikus kiscsapat,
nem ölte a focit,
játszani akart,
a támadójátékot részesítette előnyben,
de hát beleszaladt a nagy pofonba,
a védekezés az alapja mindennek,
ilyen a korszerű játék,
küzdött ez a lelkes gárda a bentmaradásért,
a tisztes helytállásért,
és lehet, hogy a meccset a nagycsapat nyerte,
ami ebben az esetben nem tudom, ki lenne, nincs erre kész analógiám,
de a szívünket,
a szívünket a kiscsapat.
Vissza a tetejére