Eső - irodalmi lap impresszum

A haza nyitott kérdés (Markó Béla: A haza milyen?)

Markó Béla: A haza milyen? Kalligram Kiadó, Bp., 2021
 
Miután az Egy mondat a szabadságról (2020) című kötetének a próza nyelvét imitáló, fegyelmezett szabadverseiben egy olyan, nem tradicionális értelemben vett közösségiköltő-szerepet teremt meg, amelynek alapja az Illyés Gyuláéval rokon tisztánlátás, a letisztult fogalmazás, a kimondott-leírt költői szó felelőssége, Markó Béla következő kötetében ennek az ars poeticának a jegyében teszi fel a kérdést: A haza milyen? S ahogy az Egy mondat a szabadságról című könyvében nem a politikai-társadalmi elnyomást, igazságtalanságot ostorozó, a nemzeti identitás megőrzését sulykoló hagyományos közösségiköltő-szerep szólal meg, úgy a szerves folytatásának tekinthető A haza milyen?-ben sem a magyar líratörténetben oly sokszor érvényesülő tematikus megközelítés és a beszélő közösség általi legitimációja áll a középpontban.
A magabiztos kijelentések és iránymutatás helyett kérdések, kételyek fogalmazódnak meg, körülírások, közelítések teszik lehetővé a költő számára, hogy megfogalmazza a maga dilemmáit, hogy elgondolkodjék és elgondolkodtasson, elkerülve ezzel a veszélyt, hogy már meglevő, szokványos jelentésrárakódásokkal terhelje, súlytalanítsa a hazának az évszázadok folyamán telítődött költészeti és közéleti (közéleti költészeti) fogalmát. Nem az a kérdés ugyanis, hogy mi a haza, hanem hogy milyen. Márpedig erre a kérdésre csak szubjektív válaszok adhatók.
Talán érdemes az utolsó, a címadó vers felől megkísérelni a válaszadást, azt vázolni, hogy milyen hazaváltozatokat körvonalaznak a kötet öt ciklusba rendezett költeményei, ugyanis mintha a vers a könyv egészének kicsinyítő tükre lenne. Eszerint a haza az ember életkorához, létezése intenzitásához, megismerőképességéhez köthető, tehát nem kívül, hanem az emberi elmében, lélekben van, a megismerésben pedig megkerülhetetlen szerep jut a nyelvnek. A haza ezért ontológiai és nyelvi kérdés. Ezzel magyarázható a versbeszéd kontemplatív, számvető jellege, létösszegező vonása. A beszélő ugyanis mindent számba vesz, higgadtan, bölcsen elemez, ha nem is objektíven, de szikár szubjektivitással mérlegel, és ebben a folyamatban a hazához, otthonhoz, nyelvhez, Istenhez való viszonyában élete lényeges összefüggéseire és elszalasztott lehetőségeire ismer. „Eleinte még egészen kicsi a haza. / (…) / És közben napról napra növekszik. / Nem hódítás, hanem megismerés által” – ez lenne a gyerekkor, egyben annak megállapítása, hogy a haza nem oszt(hat)atlan egész, nem zárt entitás, hanem folyamat, nyitott kérdés, amelyre állandóan válaszolni kell. S talán ezzel függ össze, hogy az első ciklus, a Tündérkert a hazát nemcsak mint otthont (Tűzhányó), mint szülőföldet (Tündérkert) jeleníti meg, hanem mint betűt is – Az olvasás gyönyörében a szó óvóhely, az olvasásban a haza kap teret, világgá válik, a Hagyományban erkölcsi felelősséggé. A ciklusban ugyanakkor gyakran visszatér a gyötrő dilemma: mire képes a költői szó, otthonra lelhet-e az ember az alkotás mint emlékezés által a saját múltjában? Úgy tűnik, a múlt megértésének kísérlete és közölhetőségének igényevalójában az attól való távolodást eredményezi (Bárányfelhő), s bár a jelenben a szavak őrzik az énben a múltat, ők a gyerekkor letéteményesei (Dobpergés), a beszélő olyan köztességbe kerül, ami ugyan új/más nézőpontot kínál az egyszer voltról, de saját bensőséges teréből-idejéből kiszorul, a kérdezés-megismerés számkivetettje marad.
Így, a megismerés igényével lép tovább, s a haza kitágul: „Málnaszemek / felejthetetlen illata. A város. Az ország. / Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is. / Vagy nem. De akkor is egyre növekszik” – olvassuk a címadó versben, s ez a remény a felnőtt emberé lehet(ne). Az Igen, igen, nem, nem a kötet „legközéletibb” ciklusaként, politikai szólamaként – mint az Egy mondat a szabadságról című kötet Vaktöltény ciklusának rokona – főként a romániai diktatúra és az 1989-es decemberi események felől veszi számba a zsarnokság és a forradalom természetét, rajzolja meg a haza újabb arcát, körvonalazza a hazáért való cselekvés felelősségét, ambícióit és kudarcait. A számvetés mérlege a csalódás felé billen el a beszélőben, hiszen a jelen felől viszonylagos a diktatúra (A forradalom meghatározása) és a forradalom (Erotika) szereplőinek megítélése is. Épp a nyelv az, amely relativizál, a költői szó az, amely megteremtheti a múltat, de ez nem maga a múlt, csak narratívák a múltról, és a múlt képei az eltelt idő függvényében sem lehetnek ugyanazok, ugyanolyanok, újrarendeződésükkel mássá válnak. A vers által nem lehet hazát találni a múlt történéseiben, ellenkezőleg: a költői nyelv az abból való száműzöttségre, az attól való elidegenedésre döbbent rá. Úgy tűnik, a haza belerángatta a beszélőt a politikába, majd visszaengedte a költészetbe, hogy abban saját idegenségére, hontalanságára ismerjen, arra, hogy a megélt múlt már nem az övé, csak esetleg a nyelv, amely erről beszél (Álom a költészetről). E mellett a nyelv és a kultúra mellett tesz hitet, amely válsághelyzetekben – mint amilyen a kultúraellenesség (Könnyek), a nyelvi idegenség-otthonosság kérdése kisebbségi és anyaországi lét viszonylatában (Ide-oda nyelv) – megőrzi az ember emberi mivoltát, tudatosítja felelősségét (Gyakorlat), hogy mely szavakat és hogyan kell használnia, hogy ha van, akkor mi igen és mi nem, és miért kell elfelejteni egyiket vagy másikat, amennyiben a haza, az otthon, az erdélyiség fogalma a 21. században már nem zárt, egyértelmű kategóriák. Ezzel a meggyőződéssel együtt azonban mintha ez lenne az a ciklus, amely nyelvi megformáltság szempontjából lazábbra sikeredett: néhol a fegyelmezett mondatfűzés ellenére a szöveg nem több verssorokba tördelt publicisztikánál (Részlet egy emlékiratból), máshol a moralizálás szünteti meg a többi szövegben érzékelhető belső feszültséget, feszességet (Könnyek), vagy a befejezés válik erőtlenné, didaktikussá (A tiltakozás értelme).
A nyelvben viszonylagossá vált múlt után a költői szó a haza egy új dimenzióját tárja fel, azt, amelyre a címadó vers így reflektál: „Aztán kezd kisebbedni ismét. Jó érzés még, / de itt-ott már idegen. Nem hív. / (…) / Élet-Trianon. Néhány ember csupán. / (…) / Ugyanaz az ágy. Ugyanaz a várakozás, / ugyanaz az álom, ugyanaz a nyugalom.” A meglett ember a Kezdek kilátni című ciklusban álom és ébrenlét, e világi és metafizikai viszonylatában, a halálra gondolva, Istenhez szólva keresi a haza milyenségére vonatkozó válaszokat. Baka István démoni-apokaliptikus Istene juthat eszünkbe a Maszk mögött a vers záró sorai kapcsán: „Egy hasbeszélő Isten kezében vagyunk.” Milyen hely ez? Ez lenne a haza? Milyen Isten az, aki van, de kétséges, miként van, és miként kommunikál a világgal, meg lehet-e hozzá érkezni, „ha nem olvashatok / a szájadról az égszínkék maszk miatt”? Relatív, mi van a maszk mögött, amely eltakarja a lényeget (ha van), és nem tudni, van-e különbség a hallgatás és a költői szó között, ha félő, előbbi felszámolja az utóbbit: „A maszk / mögött egy vers. Arctalan szavak.” Hiába él benne, általa, a maszk eltávolítja a költői szót, távoli lesz, mint Isten – végérvényessé válik a gyermekkor és a fiatal felnőttkor múltjából való száműzöttsége után az ember, a költő nyelvi-metafizikai hontalansága is. Ugyanennek az állapotnak a megjelenítése a könyv egyik legszebb halálverse, a Békés átmenet: „Felhőkkel fodrozott végtelen / maszk lesz mindenen körös-körül”; „Mert nem mi halunk meg, csak az / érzékeink.” A végtelen maszk az ember (ön)elveszítésének a metaforája, bezárul ugyan a világ elől, de a hit kegyelme folytán megnyílik számára egy másik világ – befelé. A benső lesz tágasabb, mert az énben megmarad a világ emléke: „amit érintettem valaha, / úgyis velem marad.” Az ember talán a hitben, szellemben, vagyis önmagában találhatja meg az otthont, a nyugalmat jelentő hazát annak tudatában, hogy az odavezető úthoz hozzátartozik a kudarc (Hübrisz), az átmenetek pokla (Életvers), ugyanakkor a fegyelmezett élet, ami metafizikai mentség lehet Isten előtt az ember halálát illetően, hogy ne az én legyen okolható a saját haláláért: „hogy még véletlenül se / foghassa majd rám Isten a halálomat.” (Mentség) A ciklus címadó verse, a Kezdek kilátni fogalmazza meg legsommásabban azt, ami A haza milyen?-ben a várakozás gondolatával rokon. A várakozás jutalmaként fogható fel, hogy a különféle szerepek levetkőzése nyomán az én megérkezhet önmagához, a saját hazájába-házába. Így lesz az ember nemléte utáni nyomtalanság a hiány keltette reménytelenség helyett – Isten és a természet uralmának helyreállása mellett – maga a teljesség (Helyfoglalás).
Bár a kötet címadó versében ott fenyeget a veszély („Új könyvek néha. Idegen szavak szótára. / De már a magyarázat is idegen”), a beszélő egyetlen reménye, hogy eljuthat önmaga beteljesedéséig, ami a költői szó, a lélekbe menekített haza megtalálása. Erről ad számot a Párhuzamosok című ciklus. Ebben külön hangsúlyt kap a Mögött című vers, ars poeticaként kimondva, hogy a szavak ugyan nem fedik fel, csak sejtetik a lényeget, a vers esetlegessége mégis túlmutat önmagán, érzékelteti az egésznek, a teljességnek, a szellemi-lelki haza által nyújtható nyugalomnak, oltalomra lelésnek a lehetőségét. Ennek a szónak, a Markó Béla-vershazának a holdudvarát, hagyományba ágyazottságát képezik, mintegy létjogosultságát adják azok a költemények, amelyek költőelődöknek állítanak emléket, dialógusba hívva Csokonai, Kosztolányi, József Attila, Dsida Jenő, Hervay Gizella, Baka István, Kántor Péter poétikáját, tisztázva a hazakereséstől, hazaépítéstől és a haza milyenségére adható feleletektől elválaszthatatlan költőszerep paramétereit is. A Kincs című költemény meghatározó ez ügyben. Baka Döbling című poémájára válaszolva mondja: „Magyarország él. Bennünk. Végtelen”; „Tedd közzé / ott fent, a mennyei Kincskeresőben az / általunk megálmodott Magyarországot, / mint egy gyermekverset! Pontosan olyan.” Az igazi haza csak tiszta, naiv, őszinte lehet, amely belül van, a költőkben, tehát nem a társadalomban, hanem a versben élhet, esetleg a transzcendensben, a szellem szabadságában, mondja mindezt a lírai én a halálközelség tudatában, amikor rátalálni vél egy nyelven túli nyelvhazára. A meglevő ugyanis elfedi a lényeget, a dolgok értelmét. A megérkezés a természet nyelvének a megértése lenne, „amikor nem kell tolmács / a fűhöz, a fához vagy a felhőkhöz sem odafent” (Kapcsolat), és érthetővé válnának a világ összefüggései.
Ez már az öregedő, a halálához közeledő ember józan szembenézése a kérlelhetetlennel – a kötet kicsinyítő tükre, A haza milyen? címadó vers szerint: „Nagyon kicsi / a haza. Nem férsz el benne. Kilóg / a kezed, a lábad, kicsap belőle a tested, / mint kályhából a láng. Aztán kialszik.” Ennek a gondolatnak, a véges ember személyre szabott hazájának a határait jelöli ki a kötetzáró ciklus, a Téli kívánság többi verse. Eszerint az ember hazája annyi, amennyit megteremt magának, és az élete is annyit ér, mint annak érdeme, a halála: „kevés élet után kevés halál jár.” (Allegória) Talán ennek ellenkezőjét sürgetik a Karantén, a Görög út és a Mennyei poétika című versek. A többet. Annak tudatosítását, hogy a haza addig ér és él, ameddig az ember, hogy a haza annak hiányában, a nem létező (nem látható?) korlátok ellenében megképződő érték: „Legnehezebb / azt a korlátot ledönteni, ami nincs.” Olyan bőr alatt létező erezet, lehet, maga az izomzat, amelyből, míg élünk, nem lehet kilépni, nem lehet rálátni, csak tükör által, homályosan: „Nem cserélhetsz helyet azzal, / akit a tükörben megpillantasz.” (Karantén) Vagy a kényszerű hozzákötöttség is lehet hiányérzet, és nem lehet helyettes hazát választani. És ez is a haza fogalmába tartozik (Görög út). Végső soron maga az ismeretlen. Ehhez az ismeretlenhez kell a vers: „Kell minden vershez egy ismeretlen” (Mennyei poétika). A vers a megismerés, így a haza megismerésének vagy legalább körvonalai megsejtésének a lehetősége. Arról az igazabb, transzcendens hazáról van szó, amely független mindenfajta politikai ambíciótól, diktatúrától, forradalmi szereptől, személyes és közösségi emlékektől, traumáktól, amelybe mégiscsak a költői szó által vezet az út, egy másik, halálon túli nyelvbe, hazába, ami egy a nemléttel. Ebből szakadtunk ki születésünkkel, és oda térhetünk meg halálunk után. Hazatérni egyet jelent a halálra való felkészüléssel, az önelveszítéssel, akárcsak a szerelemben: „Az otthont csak úgy / nyerhetjük meg, ha elveszítjük magunkat.” (Előjáték) Markónál ezért erkölcsi és létkérdés a haza ügye, nem pedig a szó hagyományos értelmében vett hazafias kötelesség.
A haza milyen? – kérdezhetnénk végül. Mi lehet a Markó-poétika szerinti erkölcsi magatartás alapja? Miért létkérdés a haza? Nincs egyetlen, végső és megnyugtató válasz. A haza állandó ismétlődésekben, visszatérésekben, újrakezdésekben konstituálódik, ami újabb és újabb felismerést, rácsodálkozást, vagyis gondolkodást feltételez (Saját Faust), igényt a belső hallás ébrentartására, amely ha nem is érti, de veszi egy távoli Isten üzeneteit egy nem e világi hazáról (Túlélők). Hitet a versben, a nyelv metafizikai erejében, amely haza is, otthon is, az, ami (egyelőre) állandóan találkozik és szétválik, elmozdulásaiban és érintkezéseiben ragadható meg (Decemberi eső), s hogy általa az ember egyszer kinőve e világi, földi énjét, megérkezik abba a szellemi-lelki közegbe, térerőbe, időtlenségbe, amiről mi még nem, legfeljebb a varjak tudják, milyen (El kell döntenem). Olvasókként azonban egyet biztosan tudunk: a haza fogalmának határ- és peremvidékei, e világi és metafizikai dimenziói, külső és bensővé tett aspektusai, párbeszédbe hívott irodalmi-kulturális és történeti kontextusai olyan szellemi kalandot képeznek, amely – ha minden ponton nem is olyan sűrű szövésű versnyelvvel, mint az Egy mondat a szabadságról opusai – méltán nevezhető kötetelőzményével együtt az utóbbi évek meghatározó irodalmi eseményének, meghatározó olvasmányélményének, olyan irodalmi és lelkiismeretbeli kérdésnek, amelyre időről időre kinek-kinek válaszolnia kell.

Vissza a tetejére