Eső - irodalmi lap impresszum

Út a semmibe, mindennapok a Mátrixban (Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni)

Simon Márton: Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni. Magvető Kiadó, Bp., 2021
 
Az ember alapvetően nyugalomra vágyik. Szereti a kiegyensúlyozott életet, szereti, ha minden a maga rendjén halad. Kisebb-nagyobb zökkenők persze vannak, de ezek tolerálhatók, elviselhetők, ezeket az élet velejáróinak gondoljuk, szükséges kényelmetlenségeknek. Persze az unalmat sem szeretjük, s örömmel merülünk a mesterségesen kreált izgalmak illuzórikus világába.
Azután egyszer csak jött a járvány, s bárhogyan is értékeljük, az bizonyos, hogy mélyreható változásokat generált, olyanokat, amelyeknek még mindig nem látjuk a végét. Ami már most látható, hogy a nyomában káosz és bizonytalanság keletkezik. Mert hirtelen kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, vagy inkább aminek gondoljuk, semmi sem állandó. Amit ma mondanak, az holnap már nem érvényes. Ez még nem a korábbi világunk elmúlása, ez még csak belépés egy átmenetbe.
Miért is fontos mindez Simon Márton kötete kapcsán? Mert az irodalom a legérzékenyebb műszer a változások detektálására. A pandémia az elmúlt két évben egyre határozottabban tematizálja az irodalmat. Úgy tűnik, kikerülhetetlen a járvánnyal való szembenézés, a jelenség értelmezése és metaforizációja. Ilyen horderejű változás, ami az egész világot érintette, utoljára a második világháború és az azt követő évek voltak. A különbség azonban óriási. Akkor az a vég egy új, a réginél mindenképpen jobb jövő reményét sugallta, a fejlődés optimizmusa járta át a világot, keletet, nyugatot egyaránt. Most viszont nem látszik semmi. De ezt valóban szó szerint kell érteni. Semmi nem látszik. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Nos, mostanában éppen ez a „lesz” a bizonytalan, a jövő kétsége lengi át a mindennapokat.
Simon Márton kötetében ez a semmitapasztalat, ez a létezésnélküliség a meghatározó élmény. A versekben felsejlő táj, a széthulló személyiségek, a szeméttelep felett „cserregő” fekete madarak univerzuma: az apokalipszis lehangoló vonásai. Ebben a világban nem jó élni, sőt ebben a világban nem is lehet élni. A fájdalmas egyedüllét az elviselhetetlenségig gyötrelmes. Ebben a létezésben nincsenek heroikus gesztusok, nincsenek túlvilági remények. Csak a semmi van. A személyiség úgy esik szét, mint a vers mondatai. Az én felszámolódása mellett ugyanis a nyelv, a nyelv váza, a grammatika is szétszóródik. Evvel együtt a jelentés is semmivé foszlik.
A versek kulcsszavai, mondatai kirajzolják a széthullás teljes történetét: „Mert nincs, ez tudható, nincs az illat, / a kép a helyszín, semmi és semmi, / az emlékek nem – darabok vannak” (Arcvázlat); „Nagy idők, nagy semmik” (Citromelégia); „Sehol sem vagyunk, pedig minden / ott van a lapon” (Elindulunk befelé); „Maguk a világban élnek, mi meg itt – / itt legföljebb omlás van, vagy az égés. (…) Mi itt a semmi közszereplői vagyunk” (Határvidék feltűzi csillagait). Az ember valami miatt, talán ontológiai meghatározottságából adódóan, a semminél többre vágyik, keres valami bizonyosságot, ami értelmet ad az életének („e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka”).  A Simon-féle univerzumban azonban nincsenek a létezésünket értelmező keretek: „az elméletem, miszerint / egyetlen csillagkép van, az összes csillag beletartozik, és az a neve, hogy kétségbeesés” (Nigiri). A létezés vákuuma persze nem teljes, a vágy át-átszökik rajta: „Ha lehetséges lenne a bizonyosság, / ha létezne, mint egy karóra” (Arcvázlat). Ha bizonyosság lenne, akkor halhatatlanság is lehetne. Sőt, a belső tapasztalat szerint van is, de nem értelmezhető. „Van a fejemben, romlandó fejemben, / öntéshibás, rég bezárt, izzadt fejemben / valami halhatatlan, és ennek semmi értelme, / mechanizmus vagyok, kereszteződés, / hegycsúcs, ahol még nem járt élő ember, / pálmaházban gondosan összeállított, óvatos / sivatag, ami tudja, hogy van, mert nincs” (Arcvázlat).
A világ széthullása totális és mindenre kiterjedő. Az emberek közötti kapcsolatháló szemei is szétpattantak, már a szerelem is illuzórikus. A Leszállóegység lírai hősevalóságos, beazonosítható budapesti helyszíneken vándorol, ám eljutva az „oroszlánokig”, a helyszín elveszíti konkrétságát, a hídon áthaladva már csak „fontos illúziókon kelek át”. A megérkezés a fölöslegesség tudatát erősíti, a létezés fikcióvá lesz. És mivel a másik fél is csak fikció, a kapcsolat is azzá válik: „Te ekkor, zárójel másik fele, állsz / hazaérve, és ez van köztünk.” Ez a szituáció a személyek közti kommunikáció érvényét is megkérdőjelezi. A kötet címadó verse e helyzet analízise. „A viszonyunk valahogy odáig jutott, / és ez talán jó, / hogy csak nagyon kevés mondandóm / maradt neked, és az is / kitalálhatatlan – én sem tudom már, mi az”. Még nem teljes az elnémulás, „van néhány, a nagyobb egész / eldobhatóságán túlmutató kijelentés, / szókapcsolat vagy hangsúly, amik valamiért / csakis tőlem és csakis neked”, de a beszéd hatóköre minimálisra szűkült: „senki másnak semmit nem / akarok mondani rajtad kívül”. A kommunikáció kiüresedett, csak a forma maradt, tartalom nélkül. „Te például sosem / azért mondtál dolgokat, mert közlendőd / lett volna, hanem mert ettől éreztük / magunkat valahogy” (Égő múzeum mellett…).
Ahogy minden más, az én léte is kérdéses. A személyiség nem szerves része a világnak, csak egy mesterséges képződmény, „hasznos fikció”, „nevem is puszta megtévesztés”. Persze az, hogy létezünk, ha fikcióként is, nem lehet kérdéses (megyünk, vagyunk), a hogyan a lényeg.  A kötetben kínzó problémaként hullámzik a saját létezés értelmének keresése. A Könyörgés a skarlát íbiszekhez egy nem emberi nézőpontból próbálkozik a megfejtéssel. A „Ti” és „itt” által meghatározott értelmezési keretben az íbiszek léte értelmesebbnek tűnik, mint az emberé. A pusztán biológiai, vegetatív, ösztönöktől vezérelt lét több bizonyosságot rejt magában: „Ti tudjátok, soha egy percig sem voltam benne / biztos, hogy létezni érdemes olyasmiért is, / amit nem lehet a szánkba venni.” A csak biológiai létben (van másfajta létezés is?) nincs szabadság, a létezők a „rács négyzeteiben” látják a világot. A kérdésre, „milyen lenne a szabadulás”, nincs válasz. Az én létezése akciókban, történetekben nyilvánul meg. Mert történet, így vagy úgy, de van. Egymást feltételezi a személyiség és saját története: „a történet egyetlen funkciója / hogy általa létezünk” (Ha nem megyek ki).
A költői világ központi kérdése a nyelv és jelentés viszonya.  A H (H, mint Haza és H, mint Hungary) című versben feltárul a nyelv és haza viszonya is. A haza a maga esetlegességével együtt mégiscsak ajándék, az anyanyelv miatt. „Ilyet egy volt birodalom gyermeke nem tapasztal. / Ilyet csak mi tudunk. A nyelvért megérte így is.” Szóval a nyelv. Szavai önálló életet élnek, megjelölnek, a valóság darabjai általa állhatnának össze egybefüggő egésszé. De egész már nincs, a személyiséggel, a világgal (természettel) együtt a nyelv is szétporlad lassan. Már nem tudja leírni és megjeleníteni a világot: „Amit szó szerint mondok, / azonnal elkezd mást jelenteni.” Nyelv és jelentés? Végletesen szétváltak, a szavak, lexémák a szemantikai semmibe hulltak. „Valahol / van egy beszélő, már nem biztos, / hogy te vagy, de egészen biztos, / hogy azt kérdi: mi ez? / Ne szavakat mondj, hanem azt mondd, hogy mi ez” (Engem már csak az őzek és árnyékok…).  Vagy a Vér és dinnyelében: „a sírás nem azt jelenti, / szomorú vagy, hanem azt, hogy elképzelésem sincs, / mit jelent azonkívül, / hogy sírsz”. A sírás az index típusú jelek közé tartozik, a képletből azonban itt már a legfontosabb, a jelentés esik ki. A nyelv váza, a grammatika is széthull, így a nyelv maga is romhalmazzá válik: „semmi és semmi, / az emlékek nem – darabokban vannak, és mechanizmus / az összerakásukhoz, erre már igazán ráírható / jobb híján egy névmás, miért ne” (Arcvázlat). A szétesés az értelmetlenségig vagy értelmezhetetlenségig vezet. A széthullás egyik jele, amikor a nyelvben megszaporodnak az igenevek: „ha kimegyek / kimenni, próbálok rájönni, / mit is próbálok nem / véresen” (Ha nem megyek ki).
Simon versvilágában az apokalipszis látomásként, álomszerű képekbe tömörítve jelenik meg. Ezek a képek azonban gyakran túl vannak a megfejthetőségen. Sokszor zavarosnak érzek egy-egy képet, vagy túlerőltetettnek. Tipikusan ilyen vers a Mítosz: „már az ajtón belépve / azonnal zihálva / éneklő sárkányfává változzon / amire akasztva fekete szemeteszsák / táncolhat lenyúzott bőrömön.” Többször nekifutottam a Digitális tropikárium első mondatának is, sikertelenül („A megszégyenítő késztetést, / hogy beszéljek, föloldottam / abban, hogy minden szavam / lecseréltem egy ugyanolyanra”). A szürreális képek is öncélúnak tűnnek olykor, nem feltétlenül segítenek a költeményeken a digitális kultúra világából vett kifejezések sem: „Minden csörög. / Vagy hallgat, mint a madárfészekbe beépített fogszabályzó (…) Történetünk, akár egy izzadságfolt, / hosszú, bizonytalan, valamivel sötétebb. / Milyen kár, hogy ebben a dalban / nincs hozzá elegendő tárhely.”
Simon Márton tehetsége vitán felüli. Az, hogy hibátlan, klasszikussá érlelt vers nincs a kötetben, nem vonja kétségbe a fenti kijelentést. Úgy gondolom, hogy az egyik legerősebb vers a kötetet záró Egyszer használatos jelszó. A dalformában megírt költemény egy hétköznapi jelenséget rögzít, a szélturbina cserelapátját szállítják a berendezéshez. A Most viszik, most viszik népdalra történő ráutalás csak játék. Maga a vers azonban véresen komoly. A cserelapát az idő letört vége, ebből következően a turbina a körbe forgó idő szimbólumává válik. A lapát látványa felidézi az egykorvolt időt jelző szavakat: „és nézed / a szavakat / amikre / a történések helyett / az életed helyett / emlékszel”. Valóság és látomás keveredése teremti meg azt az irreális világot, melyben az én létezése véletlenszerűen banális: „viszik / a kérdést / hogy mit keresel itt / mi történik itt / vagy valami hasonló”.  Ahogy az egyén létezése esetleges, úgy a vers grammatikája is. A központozás nélküli sorok tetszőlegessé teszik az olvasást, a kötött grammatika hiánya pedig a jelentések szabadságát eredményezi. A záró versszak erőteljes sorai által új értelmet nyer a vers, de a kötet egésze is. Az eddigi alany (cserelapát) helyét az én veszi át (Most visznek), akinek léte egy számítógép mátrixában raboskodik. Ebből a kétdimenziós létezésből a radikális kilépés (halál) szabadíthat meg: „mondd utánam / az életed vagyok / ne felejts el / megváltoztatni / mielőtt / kilépsz”.
A költői életművek a kísérletező szakaszt követően igen gyakran klasszicizálódnak. Simon Márton költészete sem kivétel ez alól. Az Oda-vissza a peremen… kivételesen súlyos versmondatai már ebbe az irányba mutatnak: „Hát akkor gyere, induljunk el még egyszer, jobban. / Könnyű gyászban nehéz madarak. / Minden rád van írva a ruha alatt. / Puha szavakból kemény mondat. / Szürke tömbök a torkolatokban (…) A világnak tegnap tizenegy óta vége van. / Ez az utolsó újság. Innentől a felejtés is elég. / Nekem is kérj, kérlek még egy kávét. / Elszabadult napernyő a tenger felé. / Kátrány. Kiáltások. Platánok merev jelbeszéde. / Csepp vér az abroszon. Jég és árnyék.”
Azt hiszem, Simon költészetének ez lesz az útja, ezen a nyomvonalon halad majd tovább. Ahogyan a késői József Attilát megidézve figyelmezteti magát: „Ne hízelegj magadnak a hibád súlyával. / Ne a hiányukról azonosítsd a dolgokat. / Ne érj ki a lap széléig. / Ne komolytalankodj” – lényegében kijelöli saját maga számára is a folytatást.
Izgalmas lesz a következő kötet.

Vissza a tetejére