Eső - irodalmi lap impresszum

Az utsó kötet, egy kitöltött ensó (Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás)

Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2021
 
„Születtem föld
Meghaltam ég”
 
Felplusztulás, leplusztulás. Előzetességek és utólagosságok címmel jelent meg a Tiszatáj Könyvek sorozatban 2021 őszén a Tandori Dezső 2018-ban és 2019-ben alkotott műveiből készített bő válogatás. A kötet Tóth Ákos irodalomkritikus szerkesztői munkájának köszönhetően, két és fél évvel a szerző halála után került a könyvespolcokra. Ez a megszólalás hangnemeit és a közreadás technikáit tekintve is rendkívülinek, illetve eklektikusnak mondható gyűjtemény bevezet minket abba a miliőbe, ahol a szerző élete utolsó hónapjaiban időzött: már a borító is azt sejteti, hogy könnyed játékossága korántsem könnyű időzésekre invitálja a befogadót. Tandori vonalakból szőtt világa koncentrálódik ebben a rajzban, ami hívogatja azt a reménybeli „Alapos Olvasót”, akin minden múlik: munkáinak, szövegeinek továbbélése. 
Ez a vertikális irányt kereső plusztulásrajz a szerző létezésről és halálról való gondolkodásának lelete, amelyben a jelentések formális rendszere helyett a töretlen művészi kreativitás és a kifejezésbe vetett hit eszközével az értelem bonyolult, sűrű és mindenekelőtt változékony közegébe kalauzolja az olvasót. Ebben a nyolc terjedelmes ciklust közreadó könyvben a létezés és a halál eseménye sokszorossá válik, mindez pedig egy olyan atmoszférát teremt, amelyben az értelem keletkezésének és sokféleségének dinamizmusa van működésben, s ahol a jelentések és értelmek világa már egyre kevésbé jelenti a jelek formalizálható kombinációját. Ez a sokféleség a költő utolsó és viszonylag rövid alkotóperiódusának lenyomatain spontán vonul át és terjed szét.
A létezés és az alkotás személyes jellegét előtérbe állító összeállítás számos kéziratos lapot tartalmaz: az irányított véletlenek által létrejövő, folyóírással írt sorok a végtelen felé keresgélik az irányukat. A személyesség kézjegyeivel átitatott lapok az emberi élet végének immanens és transzcendens kérdéseit rendezik újabb és újabb formákba. Tandori az elmúlt tíz évben lezártnak tekintette költészetét, azonban élete legvégén mégis az írás öngerjesztő folyamata és működése által fogalmazta meg utolsó kijelentéseit. Tudható, hogy a művész a kötet kompozíciójára vonatkozóan pontos útmutatások kíséretében juttatta el kéziratait és rajzait a hagyaték gondozójának. E szerzői üzenetek tanúságai szerint állt össze mindez egy egésszé: a verseken, a szellemi társakhoz szóló emlékverseken kívül található benne rajzciklus (az ALZ című krétarajzciklus, elsősorban a 2018-as év második feléből), az életmű korábban már lezárt munkáiból történő válogatás-felidézés nyomán aktualizált és így újrastrukturált írások (Ottlik-esszék és tanulmányok).
A fedőlapon látható Tandori-rajz a haláltematika koncentrált jelölőjeként újra és újra aspektusváltásra készteti szemlélőjét. Olvasás közben szándékosan és/vagy akaratlanul újra és újra visszatérünk hozzá, a borító képéhez, vagy még pontosabban: szinte minden sor és tollvonás oda vezet bennünket. Jelentése folyamatosan oszcillál, így láthatjuk azt a költő évtizedek óta íródó egzisztencialista narratíváját lezáró, expresszív vonásokkal felnagyított pontjaként, írásjeleként és/vagy kitöltött ensójaként.
A zen buddhizmushoz köthető ensō jelentése a hatodik századból származó, Shinhinmeinek nevezett szöveghez kapcsolódik. Ez a szöveg úgy beszél a zen útjáról, mint egy hatalmas tér köréről, amiből semmi sem hiányzik, és semmi sem tart fenn felesleget. A körvonal szimbolikája minden dolog kezdetére és végére, az élet körforgására és a létezés összekapcsolódására utal. Egyszerre hordozza magában az ürességet és a teljességet, a jelenlétet és a hiányt. Egyszerre tartalmaz mindent és semmit, így jelképezheti a végtelent.
A könyvben felvonultatott „nézmények” és olvasmányok az általuk megjelenítettel egy különös itt és mostban önmagukon túlmutatóan valami láthatatlan többletnek adnak helyet. Ellenállhatatlan erővel képesek kitölteni a pillanatot, miközben egy új világ hátteréből emelkednek ki, és oda süllyednek vissza: amint megjelenik, és megjelenít valamit, Merleau-Ponty szavaival: „máris eltűnik, beolvad a világ horizontjába, és átadja helyét egy következő ez-nek. A jelen csakis azért határozhatja meg ürességem, mert múlékony, mert ideiglenes, létrejötte soha nem függetleníthető egy következő ez felbukkanásának fenyegető közelségétől” (A látható és a láthatatlan. Bp., 2007, 68–69).
Ez az ensót kitöltő – műfajilag vegyes és tartalmilag is sokrétű – anyag feltárja a művész szellemének kifejező mozgását, karakterét, és egy-egy pillanatban teljesen kitárulkozva teszi láthatóvá az alkotót. A gyűjteményben diszkréten, mégis koncentráltan van jelen a szerző alanyisága, folyamatos önértelmezése, jól ismert iróniája és humora. Ahogyan a kitöltött köré, úgy a kötet vonalvezetése is nyitott: amit benne találunk, egy pillanatra sem különül el attól, ami van; egyre inkább valami nagyobb részévé válik, a végtelenbe nyílik, ugyanakkor a betegségnarratíva vershelyzetének és helyszínének vizuális kifejeződése is, ami egyszerre keretezi a végtelen felé irányuló figyelmet és a betegség bágyadtságának, valamint az elmúlásnak kitett test állapotváltozatait.
A betűk, írásjelek, jelentések, az ismert és korábban már megjelent művek újrarendezései a szellemi és biológiai elmúlás azonosságai és/vagy különbségei körüli feloldhatatlan kérdések mentén bontakoznak ki. Az elégikus hangvételű írásait laza kiszólásokkal és rímes nyelvi játékaival árnyalja a szerző. Ezek sodrásában a személyes érintés és érintettség varázserővel bír, e nyomok által egy új világ él tovább: a Tandori-mű egyszemélyes és egyben sokszoros mikrokozmosza.
Szándékolt szabályszegéseivel, normától való eltéréseivel, a nyelvi devianciát kutató írásmódjával hozza létre azt az elragadtatást, ami voltaképpen e dekonstrukciós technikák következtében kirajzolódó veszteségek helyein, szakadásain ragadja magával a befogadót, aki nagy eséllyel az így létrejövő öröm által az értelem túlpartjára sodródik. A gyűjtemény esetében a tiszta anyagiság formáját elsősorban a nyelv szolgáltatja – még pontosabban a nyelv szókészletéből, írásmódjaiból, mondattani és szemantikai szabályaiból, metrikájából, prozódiájából véletlenszerűen kibontakozó hibalehetőségek és szándékos tévesztések Tandori-féle poétikája –, másodsorban pedig az ismétlést és folyamatosságot képviselő irodalom- és művészettörténeti utalásokkal telített rajzos anyag.
Szövegeit olvasva és rajzait pásztázva jelek, szavak, vonalak zuhatagában találjuk magunkat, minden egy nyelv alatti hangfonal jelenlétének érzetét kelti bennünk. Így az olvasó öröme abból is fakadhat, hogy egy utópisztikus, állandó jelölő és hely nélküli világba kerül, ahol a szöveg narrativitása teljesen lebomlik, ugyanakkor a tartalom mégis érzékelhető és olvasható marad. A szerző az örömök forrását az intellektuális egységek dekonstruálásából, a szintaxis megszokott szerkezetének lebontásaiból és a radikális többértelműségekből bontakoztatja ki. Lemezteleníteni, megtapasztalni, megismerni a kezdetet és a véget. Mintha az utolsó nyitott borítékra írt sora („Nincs vég. Csak vége”) a buddhizmus egyik legfontosabb szövegét, a Szív szútra jól ismert sorát realizálnák: „A forma valóban üresség, az üresség valóban forma.”
A közös nyelvtől való eltérések arra motiválják az olvasót, hogy valamelyest maga is szabdalja szét a nyelvet: ne csak annak logikai horizontja ragadja magával, hanem a jelentések sokrétűsége is, hogy így az izgalom egy sajátos vertikális disszonanciából (a nyelv szintjeinek és szintenkénti szétboml[aszt]ásából) jöhessen létre. Az olvasónak túl kell lépnie a normativitásra irányuló elvárásain, különben a Felplusztulás, leplusztulás sok helyütt elveszetté és vigasztalanná teheti, egyszerre bizonytalaníthatja el az ízlésre, értékekre vonatkozó meggyőződéseit, és taszíthatja válságba a nyelvhez való viszonyát is. Angyalosi Gergely szavaival: „Tandori úgynevezett olvashatatlanságának a Tandori-olvasás a gyógyszere”, azaz: „ha valaki veszi magának a fáradtságot, akkor az el fog múlni – mármint a fáradtság – mert (…) minél több Tandori-művet olvasott az ember, annál több dologról derül ki, hogy mennyire szándékos, és mennyire bele van ágyazva egy-egy nagyobb összefüggésbe” (Romtalanítás. Bp., 2004, 101).
Az oeuvre folyamatos küzdelmet folytat saját lételemével, a nyelvvel: a művész kísérlete arra irányul, hogy valamilyen módon túlléphessen annak határain. Lírájában a nyelv deiktikus jellé válik, képes nyelvileg rámutatni valamire, ami jószerivel kívül esik a nyelv (vagyis a nyelv által meghatározott és egyben „félrevezetett” gondolkodás) határain. Mindez a rajzoló Tandoriról is elárul valamit: finom és durva vonalaival egyaránt a nyelv feltáratlan rétegeihez próbál hozzáférést találni. Mindegy, mivel és mire húzza azokat, pasztellkrétával vagy filctollal egy talált cetlire, borítékra vagy géppapírra.
Művészete minduntalan a látható és a kimondható dolgok közös terének fellelhetőségét kérdőjelezi meg (hozzáférést adva ahhoz, amit nem lehet ábrázolni vagy olvashatóvá tenni), a rést magában a reprezentációban, a diskurzus rétegeit, kötéseit, törésvonalait, például a kép és a szöveg közötti – dolog és jelentés előtti – fehér, üres teret. Ezek kifejező erejét pedig elsősorban a saját érzékelésünk valósítja meg: a gyűjteményt olvasva és lapozgatva nemcsak a szó, hanem a vizuális is eljut a saját határához.
Az idézetekkel, nyelvi játékokkal és ironikus kikacsintásokkal teletűzdelt gyűjtemény valódi stílusbravúr, melyben mindannak az esszenciája benne foglaltatik, ami érdekessé, izgalmassá és szerethetővé teszi Tandori műveit. A könyvet a szerkesztő, Tóth Ákos tanulmánya zárja, ami részletes betekintést nyújt a – könyvtárgyként (livre-objet) is kiválóan működő – kötet létrejöttének folyamatába is.

Vissza a tetejére