Jónás Tamás

Kívülálló

A pokol nem hely. Szándék.
Csak azok között, akik hajlandók védtelenek lenni egymással szemben.
A szeretet a pokol humusza. A szeretettelenek védekeznek.

 
1.
A tavasz unottan telepedett a szigetre. Errefelé nincsenek járdák, betonutak, az esőzések járhatatlanná áztatták a földet. Cuppogós csizmákban járták az emberek az egykori marhahajtót a boltig és vissza, nyaralóövezet, egy-két öreget leszámítva senki nem termesztett már haszonnövényeket. A pofásra nyírt fű, egy-egy diófa, de inkább fenyő lett a divat, tágas udvar, ahová könnyedén beállhat az autó, itt-ott némi szőlő, rengeteg macska, és miattuk kutyák. Jóval kevesebben, mint a lopakodók, a kutyát az ember helyhez köti, nem a csavargó macskák sokaságához. Locspocs és szűnni nem akaró kutyaugatás a tavasz errefelé.
A faházakban nappal is ég a villany, a kis ablakok nem adnak elég természetes fényt, a kályha megrakva, az udvaron a nyár előtti utolsó rendelés fahasábjai rendezetlenül, a kapun túl csak a földre öntve, még fel kell rakni a falak mellé, hogy el ne ázzanak. A közelben óránként közlekedő komp, kihalt kikötő, hiába üzemel a víz fölé húzott épületben konyha, csak hajóinduláskor gyűlnek az emberek, öten-hatan, unottan nézik a túloldalt, oda kell jutniuk, a jég már megolvadt, de még csíp a szél. A Duna másik oldalán egyelőre csak egyetlen ember toporog, idős néninek látszódik, aki talán kora reggel indult el Budapestre, hogy komoly orvos lássa, és most felszabadultan várja, hogy hazajuthasson, egyedül maradt magatehetetlen párja, a kutyának is enni kell adni, és rakni kell a tűzre.
 
Felkapcsolták a villanyokat, de a szoba sarkaiban így is félhomály van. És kicsit hideg. Jancsikát, a kis kályhát nem sikerült egész jól megrakni, pedig azt kell először, hogy huzatot csináljon a kéményben, csak azután lehet a nagy kemencét megpakolni, másként nem kap elég levegőt. Macska nyávog az ajtó előtt, bekéredzkedik. Az ágyban harmincas férfi fekszik, sovány, sápadt, de beszél, néha még mosolyog is. Közel húzva hozzá egy szék, orvos ül rajta, hallgatja a beteget, aki kerek, szabályos mondatokban meséli a baját, hogy nem bír kikelni az ágyból, szédeleg, és úgy érzi, elrabolja valami a lelkét, ha kimegy a házból, mintha hatan hatfelé próbálnák tépni, nem érzi a testét, és nincsen mibe kapaszkodnia, nem tudja, ki ő, ha nem figyelne egyetlen pontra vagy egy jelentéktelen kis kavicsra, igyekezvén, hogy más eszébe ne jusson, egészen biztosan darabokra esne, volt is ilyen már, s akkor hangosan kellett ordítania, hogy valami egyben tartsa. Az orvosnak nehezére esik nem mosolyogni. A háta mögött fiatal lány tördeli a kezét, mintha lelkifurdalása lenne.
– Szerelmi csalódás? – kérdezi az orvos, érett nő.
A szerelmesek egymásra néznek.
– Persze – válaszol a férfi az ágyból. – Ő itt csak a szelleme, visszajár kísérteni.
– Székrekedése van?
– Nem is eszik – szól a lány aggódva.
– Pulsatilla pratensis – egy kis dobozt vesz elő színes, nepáli kabátjának zsebéből az orvos. – Naponta 3-4 alkalommal 5 bogyócska, legalább két hétig. Aztán visszajövök. Fémhez, mágneshez ne érjen, ne telefon közelében tartsák. És igyon sokat. Vizet – néz a lányra.
– Homeopátiás szer?
– Nem hisz benne? Szed valamilyen gyógyszert?
A válaszra csak illedelmességből figyel, látott már ilyesmit elégszer, csak az idő segít, nagy baj nincs, errefelé nincsenek nagy bajok, csak gazdagok és művészek laknak ezen a környéken, meg akik ide születtek. De azok nem nyavalyognak, teszik a dolgukat, ahogy mindig is tették. Errefelé a legnagyobb orvosi kihívás az otthon szülés. Nem legális.
– És boldog születésnapot! – mondja az orvos, készülődik.
– Honnan tudja?
Az orvosnő elmeséli, hogy ők már tulajdonképpen találkoztak, de a férfi nem emlékezhet rá, nem volt magánál, még Budapesten, évekkel korábban.
– A volt feleségének voltam én a válásuk után a pszichológusa. Megismertem magát, tavaly a boltban. Újraolvastam a jegyzeteimet.
– A jegyzeteiben benne van a születésnapom?
A nő titokzatosan mosolyog, most már tényleg menni akar, de még körülnéz, észreveszi a kismacskákat, a gerendán gubbasztanak, fent melegebb van. A nagy zongorán is elidőzik a szeme.
– Jó itt maguknak.
Pénzt nem fogad el.
Az orvost kikíséri a lány, becsukja utána a kaput, és sűrűn köszöni, hogy kijött hozzájuk.
– Nyárra jól lesz.
Mosollyal köszönnek el egymástól.
 
A túlságosan is kiadós születésnapi ebéd után lefeküdtek. Az ágy lábánál álló tévében az Elfújta a szél jelenetei pörögtek. A meleg lassan leért a padlóig, és ahogy szokott lenni, már sok is volt, az ablakon besütött a nap, a cicák monoton dorombolása, a táguló faház recsegései beleringatták az embert a békés szombatba. A férfit gyorsan elnyomta az álom. Eldugott öbölben ringatózó hajóval álmodott. A partok kopasz dombjai szinte szégyellték magukat a teljesen meztelen tenger előtt, és csak távol, az itt-ott szabadon látható horizonton álltak lábujjhegyre a magas, éles törésű hegyoldalak. Felhők gyülekeztek a tetejükön, lehetett tudni, pár óra múlva ideérnek, erős vihar lesz, ki kellett volna kötni, de még béke volt, a vízben gyerekek játszottak, a parti, kimosott köveket gyenge víztömegek pofozták, az összefüggő hullámokat megtörték az öböl cikcakkjai, nyugtató hangzavar volt. A tiszta égboltról egy villám csapott a hajóba, ami rögtön szétesett, a darabjai szerteszét lángoltak a vízen. A férfi rémülten riadt fel. Lihegett, mint aki valóban a vízből szabadult, és nem kap elég levegőt.
Az ágya mellett állt a lány. Kabátban.
– Elmegyek – a takaróra tett néhány papírpénzt, csekkeket, nyugtákat, bankkártyát és végül a kulcsokat. A faliórára nézett, karórája nem volt.
– A gyógyszereid a tévé alatti szekrényben. Idekészítettem ételt és vizet. De a hűtő is tele. A blokkon rajta van, miket vettem.
Még akart mondani valamit, de küszködött, nem bírt megszólalni. A háta mögött egy bőrönd és egy nagy, sárga válltáska. Az ajtó máris nyitva, befújt a szél, a kiscicák kiszaladtak, pedig még nem szabadott volna nekik, el fognak tévedni a kertekben vagy a Duna ártereiben.
– Kereken két hét múlva visszajön a doktornő. Meg fogsz gyógyulni.
Nem tétovázott tovább, az összepakolt cuccaival együtt kiviharzott a házból, a kis ablakon át látni lehetett, hogy az udvarból is. A sárban óvatosan, de határozottan lépkedve tűnt el a rév irányában. Sietnie kellett, tíz perc múlva indult.
A férfi szédelegve kecmergett ki a fürdőszobába, hányingere volt. A polcok üresen álltak, szinte minden eltűnt, az összes piperecikk. A tükör előtt csak egy fogmosó pohár maradt, benne fogkefe, mellette fogkrémtubus. A kád szélén új sampon és új Baba tusfürdő. Alaposan kitakarítva, lemosva minden. Frissen mosott ruhák száradtak.
 
2.
A fülke, ahol az emberek várakoznak, míg a kikötött hajóból kiszállnak a túloldalról érkezők, és egy másik, elterelő úton jutnak a partra, nyomasztóan kicsi. Összehidegednek a leheletek, egy idő után mégis valahogy melegítenek. Még a legbeszédesebbek, idősek vagy izgatottak is elcsendesednek, olvasgatják a falra akasztott hirdetményeket jegyárakról, menetrendről, és végül az egyetlen fotóra fókuszálnak, amelyen a kapitány látható, nem mosolyog a tengerparton. Jó elképzelni azt is, hogy mosolyog, de semmivel sem mond többet, mint így, komolyan. Egyedül áll, belenéz a kamerába, mögötte az égig érő, csupasz víztömeg. Nem jelzi semmi, hogy ő folyami hajós.
A férfi óvatosan leakasztja a bekeretezett fotót, és a válltáskájába süllyeszti. Látják, de nem szól rá senki.
– A nevét kérem – a kapitány bal kezével nyújtja a jegyet, a jobbal írásra készen várja a nevet. Csíkozott füzetbe ír, mint egy kisiskolás.
– Tessék?
– Össze kell írnunk, én sem értem.
A férfi vitatkozni akar, de eszébe jut a fotó a táskájában.
– És ha más nevet mondok?
– Miért mondana más nevet?
– Bornemissza… Máté?
A Duna csendes és hideg. Meg-meglöki néha a hajót, olyankor az összes utas kinéz. A gyenge világításban elvesznek az arcok részletei. Aki ül, és ölbe rakja a kezét, valószínűleg idősebb. Hat óra múlt, már közelebb vannak a közeledő éjszaka álmai, mint a végtelennek tűnő nap feladatai.
Máté a kezét takargatja, átvérzett a kötés, két csepp vér a padlóra cseppent. Indulás előtt beletenyerelt a tükörbe, csak harmadikra sikerült szétütnie. Nem takarította össze a darabokat, sietnie kellett a hajóhoz, csíkot szakított egy pólóból, azzal tekerte be a sebet a tenyerén.
Rálép a vércseppekre, a mocskos cipője talpával elkeni, már csak sárfoltnak látszódnak. Kifelé kell figyelni, gondolja, és ettől rögtön felszabadul, a vállait leereszti, és kényelmesen hátradől.
Ahogy a hajó kikötött, a pilótafülkéből a kapitány döngő léptekkel sétált le az utasokhoz.
– Máté!
A férfi először azt hitte, máshoz szól.
– Á, én...
– A fotót! Nem maga az első.
– Komolyan? – a kép megakadt a táskában, nehéz kivenni. – Elnézést, egy kicsit... véres lett.
– Jöjjön fel, bekötözöm. És a kabátja?
– Az… otthon maradt.
 
3.
Bejutni a városba, csak erre koncentráltam, és egyelőre bele se gondoltam, lesz-e hová mennem, kivel találkoznom. A több hónapos fekvés és némaság után minden zörej, mozgás zavart, meg-megszédültem az emberek közelében. A Horgony étterem egy partra rögzített, szépen gondozott hajó szalonjában működött. Meggypálinkát kértem, aztán még egyet, pedig még az elsőhöz se nyúltam. Úgy akartam viselkedni, mintha a környékről való lennék, de a lehető legrosszabbul sikerült. Kirázott a hideg a pálinkáktól, égette üres gyomrom az alkohol, és mire leértem az étterem alatti révváró kabinba, már részeg is voltam. Melegem lett, újra az ágyban éreztem magam, izzadtan, lázasan, ki kellett gombolnom a kabátomat, és próbáltam nem figyelni a többi várakozóra. Zenét akartam hallgatni, de nem bírtam elviselni a dobhártyám közelében a fülhallgatókat, megszédültem a hangoktól. Már látszódott a Duna közepében a ködből előbukkanó hajó, amikor ki kellett szaladnom, hogy az egyik fa tövében hányjak, le kellett dugnom az ujjam a torkomon, öklendeztem. A folyó túloldalán kétségbeesetten próbáltam lépést tartani azzal a 4-5 emberrel, akik velem utaztak, hogy elérjem a vonatot, ami a Nyugati pályaudvarra vitt. Úgy viselkedtem, mint akinek célja van. Bíztam a márciusi péntekben, majdnem tavasz, ilyenkor már kell lennie valamilyen programnak, amin majd elüldögélhetek, és hagyom magam sodortatni. Tudtam, hogy a budapesti művészprogramok félig-meddig nélkülözhető szereplőit legkésőbb éjfélre összesodorja a szél, két-három helyszínnel lehetett számolni, italozással, ismeretlen arcokkal és ismerős pultosokkal. Amilyen nyers volt a tervem, annyira biztosnak tűnt. Nőt kellett találnom, akinek érintésétől megnyugodhatok.
 
Tanácstalanul álltam a körúton, a pályaudvar percről percre zsúfoltabb lett, és zaklatóbb. Rendőrök igazoltattak, két fiatal fiú, újoncoknak tűntek. A papírjaim rendben voltak.
– Hova megy?
– Úgy tudom, ezt nem kérdezheti meg.
– Mi történt a kezével?
– Becsípte a vonaton a WC-ajtó.
Meg kellett mutatnom a jegyemet.
 
Jobbra a budai szórakozóhelyek elviselhetetlen eleganciája, túlárazott sörök – nem kívántam. A Jászai téri McDonald᾿snál a pincehelyiség vagy a Bem mozi büféje kínálkozott. Mindkét helyen voltak már botrányaim. Legutóbb egy elhúzódott hajnalon törtem össze a mozi büféjében egy korsót, ami felvágta a tenyeremet, és mint egy elbaszott, európai Jackson Pollock, a véremmel fröcsköltem össze a falakat. Kirázott a hideg az egésztől. Vajon a gyerekkori szadizmusok vagy a dühös otthontalanság érzése váltotta ki belőlem ezeket a performanszokat, józanul már képtelen voltam megérteni. Apám családi vandalizmusai jutottak eszembe, elszégyelltem magam.
 
Maradtam Pesten. Az Oktogon felé kezdtem sétálni, Jókai tér, Király utca, Hunyadi tér, Klauzál tér – pörgettem a fejemben a helyszíneket, hol érdemes lehorgonyozni.
Egy kirakatüvegben hosszasan nézegettem magam, mi a feltűnő rajtam, miért igazoltattak. De kifejezetten rendezett, visszafogottan divatos volt az öltözékem. Nem voltam frissen borotvált, de nekem elég kéthetente rendbe szedni magam. Bágyadtan sétáltam tovább. Csak el ne érjek a Boráros térig.
 
Valahol a Bródy és a Krúdy utca között kötöttem ki egy étteremben, amelyiknek egyik termében minden pénteken irodalmi estet rendeztek. Késve érkeztem, már mindenki túl volt az első pohár boron, beavatott mosollyal hallgatták a nehezen követhető felolvasást. Az érintkezéshibás mikrofon elviselhetetlenül hangosra erősítette a beszédhibásan formált hangokat, rossz hangsúlyú mondatokat. És ez még mindig jobb, mint ha színészek olvasnák fel a verseket, akik leplezni sem igyekeznek értetlenségüket, üresen artikulálnak, mint a halak, és megszédülnek saját, búgó hangjuktól, és ahogy vége a hivatalos programnak, le is lépnek, mint akik jobb helyre hivatottak. Mégis nyújtott valami otthonosságérzetet ez a társaság, ahogy bólintanak, amikor megjelensz, később elbeszélgetnek róla, jövőre kinek melyik díjat illene már megkapnia, és végül előkerülnek a friss irományok is, A/4-es lapokra kis betűkkel nyomtatott, érhetetlen, szekértáborok esztétikájának megfelelni igyekvő, cseppet sem életszerű versek. A spiccesebbek minden sorban állásnál meghívnak valakit, aki náluk józanabb, egy újabb pohár borra, ne kelljen egyedül inniuk.
– Ti egy pár vagytok?
Értelmes tekintetű, fiatal fiú előtt álltam, mellette vékony, ólmos pislantású lány ült. Kérdezhettem volna őt is, de örököltem valamit családunk hagyományaiból: a férfit illik először megszólítani kocsmai körülmények között. Szelíd mosollyal jeleztem mindkettőjüknek, hogy engem a lány érdekel.
– Akkor a helyedre ülhetek?
A fiú engedelmesen felpattant, és átült egy távolabbi székre, háttal nekünk. Látható volt, sajnálja, hogy át kell ülnie, de nem ellenkezett – hálás voltam a jólneveltségéért. Nem húztam az időt, megkérdeztem a lányt, vele maradhatok-e, ő itt a legszebb ember. Úgy mosolygott, hogy nem is kellett válaszolnia, legalábbis nem értettem, mit mondott, leültem mellé, és azonnal megfogtam a kezét, hogy alaposan megvizsgáljam. Hosszú, egyenes ujjak, hidegek, de a tenyér mégis meleg. Meg is szagoltam. Nem vette tolakodásnak, mélyen a szemembe nézett. Aztán ő is megszagolta a kezét, én pedig belecsókoltam a másikba. Már nem lehetett hibázni. Az estről megfeledkezett, nem figyelt a felolvasásra, érdeklődve vizsgálta az arcomat. Odahúztam a tenyerét, ne csak lássa, érezze is.
– Már megint tiéd a legszebb lány – lépett oda hozzánk Imre, vékony, alacsony költő, aki fel is olvasott, ezért elöl kellett ülnie, amit erősen bánt, nem ismerkedhetett, és tessék, le is maradt valamiről. Bár nehezen tudtam elképzelni, hogy akad olyan lány, akinek ő is, és én is tetszünk.
– Évácskát már tavaly is láttam itt.
Szóval már bepróbálkoztál, gondoltam.
– Évácska? – kérdeztem a lányt meglepetten.
– Éva! – óvatosan elhúzta a kezét, de hogy ne értsem félre, az enyémet megpuszilta. – Ki kell festenem a körmeimet. Később elmagyarázom.
Imre a fejét rázta, mosolygott, én azon gondolkodtam, honnan keríthetett műanyag poharat, mikor a teremben mindenki kecses üvegpohárból kortyolgatta a bort. Éva lehajolt, hogy a földön heverő válltáskájából kivegye a körömlakkját. A sárga vállkendője megnyílt, előtűntek vállcsontjai, és sejthetővé vált a feszes mellek íve. Imre is látta, elkomorodott. Mióta magamra maradtam a szigeten, a faházban, most először éreztem dühöt és haragot: a lányhoz hajoltam, és Imre előtt belecsókoltam a nyakába.
Zöld körömlakk. Vajon mit jelent?
Amikor Éva végzett, felöltözött, hozzám bújt, át kellett karolnom, úgy hagytuk el az éttermet, és nekivágtunk a feltámadt kora tavaszi szélben a városnak.
– Most biztosan rólunk pletykálnak – mondtam, de a lányt nem érdekelte.
– Még ki kell mennem Óbudára, el kell néhány cuccot hoznom.
Drogokért mentünk.
– Ha ki van festve a körmöm, felnéznek rám a kamaszok. Nem jár hozzájuk ilyen jó nő, mint én.
 
4.
Úgy döntöttem, hogy jobbra indulok, pár perces séta a Jászai térig, a Riff Klub pincehelyiségei megnyugtató közelségben voltak, épp időben érek oda. Biztos voltam benne, hogy nem ismerek ott majd senkit. Sört kértem. Nem bírtam meginni. Az alkohol rossz ízűnek bizonyult, bármikor próbáltam. Az első két-három pohárral mindig meg kellett küzdenem, ki ne hányjam. Amilyen gyorsan csak tudtam, lehúztam. Aztán ha már hatott, jöhetett a többi. Pár év beletelt, hogy rájöjjek, érdemes röviddel kezdeni, ha be akarok rúgni. És ha ittam, akkor be akartam rúgni. Nem jutottam el addig, hogy békésen élvezzek egy-két pohár sört vagy bort. Unikum: két-három másodperc, pikoló: legfeljebb öt. Ha ezeken túljutottam, már hangulatba kerültem. De a Riffben egyelőre nem volt kedvem inni. Lehajtott fejjel ültem a harmadik sorban, kényelmetlen iskolás székeket rendeztek félkörbe, azt se tudom, hányan voltunk, a mocorgások miatt legfeljebb húsz emberre tippeltem. Hallottam a szöveget, amit felolvastak a túlzottan is öntudatos szerzők. Fogalmam se volt, verseket hallok-e vagy prózát. Leginkább a szövegek közötti, kötelező mederben örvénylő párbeszédeknek volt értékük számomra, a köhécseléseknek, mozgolódásoknak. Lehunytam a szemem, az orrom élményeire koncentráltam – megállt az idő. Jelentős, egyedi szomorúság keveredett sértett önérzetekkel. Valaki most nyitott fel először egy nyomdafriss könyvet, éreztem a festék szagát. És szappant. Kinyitottam a szemem, olcsó, legfeljebb 38-as tornacipőt láttam a lábaim mellett, valaki mellém ült. Az est véget ért.
– Iszunk egy sört? – kérdeztem a tornacipős lánytól.
– Ugye nem tudod, ki vagyok?
Nem válaszoltam, elindultam a pult felé, követett. Szólt, hogy ő nem ihat. Rivotrilt szed.
– A Zoli barátnője voltam.
– Ki hagyott el kit? – nem tudtam, ki az a Zoli. – Bennem is van Rivotril.
– Oké. Egy korsót megiszom én is.
Egy hónap sem telt el, az ajtaja előtt, a lábtörlőjén aludva vártam, hogy hazaérjen, de ő már otthon volt, a feje lelógott a galériájáról, a nyelve a torkán akadt.
 
5.
Valóban kamaszok voltak. Úgy néztek Évára, mintha a Playboyból lépett volna elő, és összevigyorogtak mögötte. Már elő voltak készítve a drogok, a lány előtt mérték le, minden tétel annyi-e, amennyinek lennie kell. Végül gyakorlott mozdulatokkal becsomagolták, lehuppantak a nyolcvanas éveket idéző kanapéra, és felsőbbrendű mosollyal követték minden mozdulatunkat. Megkérdeztem őket, hány évesek, de csak felnevettek.
– Remélem, ti nem fogyasztjátok – hülyeség volt ezt mondanom, de aggódtam értük, pattanásos arcú tinédzserek a hatodik emeleti panellakásban, szülők nélkül.
– Bekóstolsz? Túl erős ez neked.
Elméláztam, velem mi történt, amikor ennyi idős lehettem, mint ezek a szőrtelen gyerekek. Könyvtárban töltöttem az egész időmet, Freud és Spinoza voltak a hőseim, és arról álmodoztam, hogy felnőttként erdő melletti házban írogatok tömör, rövid történeteket a társadalom szélén élő emberek becsületéről és jóságáról. Az udvaron kutya, macska, semmi haszonállat, még füstölög a tűzhely, amit korábban barátokkal ültünk körbe, és akik most sört iszogatva hangoskodnak a tágas nappaliban. Pár hónappal korábban, a meleg őszben még így is volt. A két fiam az emeleten, olvasgattak, és néha lenéztek, mi folyik, kíváncsian leskelődtek az egyre hangosabban kacagó hétvégi vendégeink után.
 
– Nyomjátok! Mindkettőből két csíkot. Abból a gombából is kérek, és tekerhettek egy erős spanglit!
– Ezek ütős cuccok ám egyenként is, tesó!
– Remélem.
Megszeppentek, de kikészítették, amit kértem. Tisztelettel nézték, milyen gyorsan és hidegrázás nélkül nyomtam magamba a cuccokat. A vendégük voltam. Amikor eljöttünk, odasúgtak Évának, hogy vigyázzon rám, őrült vagyok. És valóban kellett is vigyázni, az utcán minden egyszerre ütött be. De nem volt alkalmam aggódni a sokirányú izgatottságomon, mert a fekete égből, mint égi ajándék, elkezdett hullani az égetően fehér, tiszta hó. Először csak apró, puha szemek szállingóztak, a pelyheket gyengéden dobálta a szél, majd hirtelen, mintha kiszakadt volna Holle anyó párnája, lezuhant a teljes északi sark, és már nem is esett a hó, hanem megálltak a levegőben remegő kristályszemek, hogy hamarosan kavicsokként kopogva essenek a parkoló autókra és a tetőkre. Jóval később Éva elmesélte, hogy percekig álltam az utcán, és bámultam a csodát. Pedig nem esett semmi. Ami ezek után következett, teljesen rögzítetlenül suhant át a tudatomon – két teljes nap.
 
6.
Mivel legfőbb törekvésem mindig is az volt, hogy a lehető legtöbb dologból maradjak ki, amit az élet kínál, akkor, amikor elveszettnek éreztem magam, egyszerre a legnyugodtabb is lettem: történhet bármi, már haszontalan dolog tiltakozni. Kíváncsi lettem, mi vár arra, aki megengedi magának, hogy sodródjon. Az első lépéseket persze meg kell tenni, és már az is meghatározza valamennyire, mi történhet, hogy merre tartanak, illetve merre nem ezek az első lépések, de a meglepetések, váratlan fordulatok teljes bizonyossággal elvezetnek addig a káoszig, ahol már nem kérdéses, hogy döntened kell, rendet kell raknod, vagy számolnod kell azzal, hogy a maguk arcára formálnak az események és szereplők, amelyekbe szándékod szerint csak belekóstolni akartál. Nagy felismeréseid nem lesznek, határozott célképzetek nélkül megmarad minden lehetséges élmény semlegesnek, nincsenek gonosz vagy jó szándékú erők, melyek ki akarnának sajátítani. Valójában értéktelen vagy, erős, tudatos munkával kell elérned, hogy számíts, és megbecsüljenek. Egyelőre mindkét lehetséges törekvés taszított. Végre a rendezetlenség kellős közepén álltam, ami annyira jellemző az éhes lélekre. Korábban szerettem volna évek és társaságok vegyérték nélküli összetevője lenni, de legalábbis a megörökölt preferenciáim miatt jellegzetes sodrásban voltam. Ültem a Ferenciek terén, előbb a járda szélén, majd, hogy ne figyeljenek olyan sokan rám, a 7-es busz megállójában, és azon gondolkodtam, mit kezdjek az életemmel. Ha lett volna akkor tanúja a tanácstalanságomnak, nevettem volna neki magamon, de muszáj volt komolyan vennem ezt a regényekbe illő elveszettséget.
– Ez nem lehet igaz – mondtam ki hangosan, eszembe jutott, milyen elborult élvezettel olvastam kamaszkoromban Julien Sorel történetét, és kirázott a hideg, hogy talán tudat alatt erre készültem mindig.
– Igen, már a harmadik marad ki, el fogok késni, ki fognak rúgni.
Hatvan fölötti, visszafogottan sminkelt nő aggódott mellettem, busz valóban nem jött már egy ideje. Belefeledkeztem a tartásába, a ruházatába, igyekeztem kitalálni, milyen munkahelyre igyekszik, és vajon attól fél-e ennyire tényleg, amit mondott. Pénz, magány, betegség, adósság vagy talán valamilyen számomra ismeretlen, sok évtizedes szerelem jutott lehetséges okként még eszembe, de mire rájöttem, hogy meg is kérdezhetném, ha már így szóba elegyedtünk, a nő elszaladt, és pár perccel később feltűnt a túloldalon, hogy az ellenkező irányba tartó, másik 7-es buszra szálljon fel. Ha várt volna még egy keveset, éppen akkor szállhatott volna fel arra, amelyik jó irányba ment, és amelyikre olyan sokat várt. Máris tanultam valamit. Én várni fogok, és arra fogok menni, amerre nem akarok.
Italbolt volt a közelben. Vettem egy üveg Zwack unikumot, és életemben először ittam, rövid idő alatt felhajtottam az egészet. Harmincon túl fogalmam sem volt róla, mennyit szabad inni, és egyáltalán mi az az unikum. Természetesen hamarosan összeestem.
 
7.
Belvárosi lakásban ébredtem. A szoba hatalmas volt, egy elválasztófalnak befordított szekrény mögött feküdtem, vékony szivacson, de gondosan betakargatva. Az ablakon nem volt redőny, de fel volt rá akasztva egy bahiás kendő, ami kellemes, sárgás fényt adott. Mellettem, a földön egy pohár víz, benne pezsgőtabletta, de éppenhogy csak elkezdett pezsegni, másodpercekkel maradtam le róla, hogy lássam, ki dobta bele. Szagolgattam. Narancs. A könyökömre támaszkodva, elbűvölve néztem, ahogy zavarossá válik a víz, a tabletta a felszabaduló buborékoktól táncolni kezd, miközben egyre fogy. Így fogyunk el mindannyian. Bedobnak az életbe, nyugtalankodsz, fogysz, vagy az időd fogy, s közben megízesíted a környezeted. Hülyeség! Valaki gondoskodik rólad. De vajon ki?
Feltápászkodtam, egyelőre semmire nem emlékeztem. A szoba kétszárnyú ajtaja szélesre tárva, a nyitott ablakon friss levegő áramlott be, délután lehetett, az óra bizonytalan. Csodálkoztam, mert az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy hideg tavasz van. Azt hittem, szédülni fogok, vagy fájni fog a fejem, de pihenten ébredtem. Derengeni kezdett a hóesés és a lakótelepi kamasz fiúk rémült tekintete. Zajt hallottam kintről, ösztönösen kisétáltam. Éva a bejárati ajtó előtt állt, és két karral csimpaszkodott valakibe, aki már a gangon állt, és hosszú csókot nyomott a szájára. Nem láttam, ki volt az. Elment, a lány gondosan bezárta utána az ajtót. A konyhába lépett, még nem vett észre. Spanglival tért vissza.
– Kérsz?
Bólintottam. A második slukk után már bátrabb voltam, addig kényelmetlenül éreztem magam, nem értettem, milyen helyzetbe csöppentem.
– Mi… – azt akartam kérdezni, lefeküdtünk-e, de úgy éreztem, sértő lehet, de mindenképpen lúzergyanús.
– Egy kicsit – sejtelmes mosoly. A gondolataimba lát? Nem. Csak addig nem vettem észre, hogy erőteljesen áll a faszom. Fájt is.
Éva mellém lépett, és erősen megmarkolta. Azt hittem, elmeséli, mi történt velünk, de úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, nincs mesélnivaló. Leült a földre, csak egy fürdőköpeny volt rajta, szétnyílt, nem volt alatta bugyi. Terpeszben ült, maga elé vett egy fadobozt, az is bahiás, pénz volt benne, számolni kezdte.
– Nem ennyinek kéne lennie – csak akkor vettem észre, hogy ő már rendesen be van állva, most először nézett a szemembe.
– Hiányzik? – próbáltam én is természetesen viselkedni.
– Nem. Több van, mint hittem. Figyelj csak!
Az ágya melletti kisszekrényben kutatott. Nem aludtunk együtt. És ahogy próbálta elrejteni az éjjelire ragadt használt óvszert, abban is biztos voltam, hogy nem velem szexelt.
– Ez a táskádból esett ki.
– És a táskám?
– Elveszítettük.
Akkor vettem észre, hogy a táskám ott van a szivacsom mellett, ő viszont nem tudott róla. Terhességi tesztet nyújtott felém, használtat, kétvonalasat, mintha csak öngyújtót adna át.
– Á, igen! – akkor ugrott be minden, még a szigeten szedtem ki a fürdőszobai szemetesből. – Nem tudom, hogy… tőlem van-e.
Éva gyors csókot nyomott a számra, és ment ajtót nyitni, csöngettek. Szerettem volna azt hinni, nem hallotta, amit mondtam, és nem azt, hogy nem érdekelte.
Aznap már nem beszéltünk, hajnalig jöttek-mentek a kuncsaftok, én meg jobbnak láttam, ha végig be vagyok állva. Fű. Ingyenes és egészséges.
 
8.
A Riff Klub elviselhetetlen hely volt. Mintha nem tudták volna, milyen vendégeket akarnak kiszolgálni. A pultot gazdag vállalkozóknak rendezték be, megfizethetetlenül drága, márkás, főleg amerikai italok sorakoztak a polcokon, csodálkoztam, hogy egyáltalán van csapolt sörük. Tíz után biztosan lecserélődött a társaság, délután még becsábították a nem éppen fizetőképes irodalmárokat, különben ilyen korán még pangott volna a hely. A Jászai Mari téri McDonald᾿s, a 2-es villamos végállomása és a Margitszigetről szállingózó tömegek elég embert hoztak, de túlságosan vegyes társaságot. A pincérek kelletlenül szolgálták ki a jöttmenteket. Egy sörnél többet mi sem engedhettünk meg magunknak.
– Fogalmad sincs, ki az a Zoli, ugye?
– De, de! – végiggondoltam, milyen Zolikat ismerek, egyik se jöhetett számításba. – Nem, tényleg nem tudom.
– A Kálvin téren lakom, alhatsz nálam.
 A lakás nagy volt, két szoba, de egy harmadik is kijött volna a konyhából és az előszobából. Tisztán tartott csempe, csillogó fürdőszoba, modern konyhai felszerelés, csak a bútorok voltak régiek, sötétbarna mind. De még azok is hatalmasak. Fények alig, gyenge égők, a csillárok azonban értékesnek tűntek. A szülők lakása. Eszterrel lakott a húga is, alacsony, józan tekintetű lány, aki csak ritkán jött ki a szobájából, de olyankor kopogtatás nélkül ránk nyitotta az ajtót, hogy a macskát keresi, erre Eszter minden alkalommal hisztériás rohamot kapott, miért nem lehet neki háborítatlan magánélete. Sikongatva kiabált, a húga pedig megvető némasággal csapta rá az ajtót. Pedig a macska tényleg nálunk volt, és aggódni is kellett érte, mert Eszter valahányszor kinyitotta az ablakot, hogy dohányozzon, rögtön ki akart szökni.
– Rajta akar minket kapni.
– Min?
– Mondom, mindig ezt csinálja.
– Mindig?
– Elkényeztetett kis kurva. Mesélj arról, amikor a Keményék lányával buliztál.
Sose buliztam a Keményék lányával. Nem is tudtam, melyikre kell gondolni, úgy tudtam, két lányuk van. Akik Eszter szerint elég pletykásak. Nagyon hamar rájöttem, hogy nem kell minden mondatát elhinni. Nem meséltem el neki, hogyan is történt, amikor hajnalok hajnalán egy lépcsőházban kötöttem ki, azt hittem, in flagranti rajtakapom a nőmet a szeretőjével, csöngettem összevissza, csak az emeletben voltam biztos. Az egyik ajtót Jordán lánya nyitotta ki, a másikat meg Kemény felesége, aki behívott, nyugodjak meg, adott enni, beszéltetett – látszódott rajtam, hogy nem vagyok képben.
– Sose találkoztam a Kemény lányokkal. Még gyerekek.
– Ez nem igaz, mert a Ráday utcában is együtt buliztatok, ezt Zolitól hallottam.
– Esetleg egy helyiségben voltunk. Egy galérián, nem?
– Na, ugye!
Legyintettem, még ha úgy is lett volna, ahogy állítja, nem emlékezhettem rá. Majdnem verekedés lett akkor éjjel, Zoli, akiről végre már tudtam, ki, kozmikusan részeg fejét lógatta az egyik asztalnál, ahogy már megszokhattuk tőle, aztán hirtelen felcsattant, és mindenkit elküldött a kurva anyjába. Elé álltam, hogy én vagyok az, azt hittem, az jelent valamit, velem biztos nem akar verekedni, de akart, vagy nem ismert meg.
– Lili azt írja, hogy kérdezzem meg tőled...
– Ti sms-eztek rólam? Nekem ez nem tetszik. Ez kié?
Értékesnek tűnő fényképezőgépet tartottam a kezemben, kör alakú, szintén barna asztalról vettem fel.
– Portrékat készítek. De még tanulom.
Erősködött, hogy rólam is csinál egy sorozatot. Belementem, de hoznia kellett egy-két üveg bort, nem tudtam volna józanul pózolni neki. Leszaladt a boltba, készülődés közben mentegetőzött, hogy csak olcsó borra futja, az anyja rövid pórázon tartja. Akkor még nem tudtam, hogy joggal, nemrég engedték ki a pszichiátriáról.
Eszter tolakodóan kíváncsi volt, egy percre sem hagyott békén, sejthettem volna, hogy rosszul fog elsülni a fotózás. Performanszra készültem. Pengét kértem, de az nem volt, maradt a kés. Sebet nyitottam a felkaromon, és amennyi vérem elfolyt, annyi bort ittam, így egyből a véráramba jut az alkohol, és úgy üt, ahogy az Dionüszosz-ünnepekkor szokott. Átröpít egy másik világba. Eszter végig fotózott. A baj abból lett, hogy a homályos szobában néha vakut használt, és egyszer egyenesen a szemembe villantott. Megrémültem tőle, mint a vadállatok a reflektorfénytől. Tágra nyílt pupillákkal órákig guggoltam a sarokban, mint rémült Maugli. Nem értettem akkor már, mi zajlik körülöttem, csak nyüszíteni voltam képes.
 
9.
A boldogság múlt idő. Azokról a történeteinkről vagyunk képesek kijelenteni, hogy boldogok voltak-e, amelyeket már elmeséltünk. Hasznosabb lenne, persze, semmit sem állítani történeteinkről, de előfordul, hogy úgy érezzük, szívesen lefuttatnánk újra, vagy ellenkezőleg, soha többé, amit egyszer már átéltünk. Mindez attól függ, hogy a visszaidézés idején milyen irányba haladunk: távolodni vagy közeledni akarunk emlékeinkből kiszerkesztett élményeinkhez. Ha azt mondom, az az éjszaka, amelyről beszélni fogok, életem legszebb éjszakája volt, máris eltávolítom magamtól, kívülállóként mesélek róla, lemondok bizonyos részletekről, másokat felértékelek – mesét komponálok magamnak. Az első, barbár rombolást máris elvégeztem: soha többé nem vagyok képes az eredeti történetre visszaemlékezni, az élményről szóló mesém lesz az egyetlen, visszaidézhető sztori. És valahányszor újra elmesélem, annyiszor módosítom. Önmagamnak komponált, egyszemélyes kozmoszt teremtek, akár akarom, akár nem, és ha jó ideig nincs, aki kiigazítsa önkéntelen kompozícióimat, egyre sablonosabbá válik minden eseménysor, végül megelégszem egy-két jelentősebb hangulattal. Állóképekké merevedett skicceimet, ha képes leszek valakinek megmutatni, akinek van bátorsága hozzá, hogy kiigazítsa azokat, attól függően, hogy illetéktelennek tartom vagy nem, vehemensen védem vagy óvatosan módosítom. Ugyan a többnyire már csak tenyérméretű fényképeket soha nem fogom tűzre vetni. Mire felismerem, hogy nem is a mese számít, hanem az elmesélés módja, szenvedélye, mások már történeteimmel azonosítanak. Ilyen módon elvárásokat vagy tagadásokat ébresztek, érdek nélküli kíváncsisággal soha nem találkozom. El akarod-e varázsolni a másikat? Nem hiányozna-e, hogy varázstalan állapotában lásd? Csak akkor, ha úgy ismerted meg? A képhez ragaszkodsz, vagy ahhoz, aki a képet szüli? Képes vagy-e Istent szeretni akkor is, ha nincs, vagy csak akkor vagy rá hajlandó, ha hasznosnak mutatkozik? Kíváncsi vagy-e a saját történeteidre, ha azokra mások nem kíváncsiak. Illene, hogy ez egy kérdőmondat legyen, de mivel csak egy válasz van, a nem, jelöletlenül becsületesebb.
 
Éhes malacok voltunk. Közös vályúnk a szerelem. Ami, ha zavart állapotainkban, átmenetileg kiürült – már észre sem vettük –, visítva haraptuk egymást. És ők is. Így voltunk négyen barátok. Jobb híján a szó, a barát. Azt semmiképpen sem állíthatom, hogy keresztgyűlöletben éltünk volna. Inkább érdekközösségben. Hagytuk magunkat bajba sodródni, de nem késlekedtünk a mentéssel, ha bárkinek arra volt szüksége. Csak az unalmat nem bírtuk elviselni, nem arra szerződtünk.
 
Közel a parthoz órák óta vontattuk tönkrement hajónkat, fáradtan ültünk a mentőcsónakban. A nők menetiránynak háttal, fejünk felett olyan éjszakai égbolttal, amit az ember akkor is megemleget, ha csak fűben heverészve bámulja. A vontatókötélnek mindig feszesnek kellett lennie, nehogy belénk szaladjon a százötven lóerős motoros hajó, amit az idefelé úton túlhajtottunk. Hatvan kilométeres sebességgel a tenger hullámain száguldozni feleslegesen veszélyes és lélegzetelállító élmény. A naplemente mellékes. Szabadságról szó sincs, ellenkezőleg: érezzük és tudjuk, hogy nem tehetünk semmi mást és semmit máshogyan, mint amit és ahogyan éppen. A horizonton reflektoros halászhajók álltak, mint rosszul hamisított napok, nyugtalanítóan fehérek. Távolodtunk tőlük.
A csónakunk mellett egyre nagyobb halak ugrándoztak ki a vízből, még a mi kis jelzőfényünk is odacsábította őket. Nem volt erőnk lelkendezni, milyen szépek, és aggódva hallgattuk a visszacsobbanásuk hangjának erejét, némelyik képes lett volna felborítani minket. Csábító gondolat volt, hogy igyunk vagy szívjunk valamit, de éreztük, hogy elég egy kis figyelmetlenség, és odaveszünk mind a négyen. Én voltam a legnyugodtabb, pedig egyedül én nem tudtam úszni. A lányokat figyeltem, hogyan marnak egymásba, először szavakkal, aztán tehetetlenségükben körömmel, arcra támadva, de amilyen hirtelen fel-felcsattantak, ugyanúgy le is nyugodtak. Kimerültek voltak a küzdelemhez.
Amikor mindketten a fejüket lehajtva ültek, Lehó gyorsan felém nyújtotta nyitott tenyerét, intett, hogy azonnal vegyem át a két galacsint, amit tartott, a lányok már nem kaphatnak, kivannak. A spuri gyorsan hatott, akkor már régen nem ettünk, a gyomron keresztül is gyorsan szívódott fel. És azzal az égi, tengeri feketeségben megszületett boldogságomnak is vége szakadt. Már nem voltak többé varázslatosak a csillagok, a feladat adott volt: békességben eljutni a kikötőnkig, lehorgonyozni, a lakókocsiban oszlatós spanglit szívni, szeretkezni és elaludni. Volt egy pillanat, amikor még átéreztem a felismerésem súlyát, még nem pörgette túl a gondolataimat a drog: a boldogsághoz józanság kell, és fáradtság. Sírni tudtam volna, olyan tisztának és egyszerűnek éreztem ezt a tudást, és fájt, hogy az egész gondolat hamarosan elillan, feloldódik a gondolataim zűrzavarában. Megadóan sóhajtottam egy utolsót, és bosszankodni kezdtem én is: kibaszott út, még a felénél sem vagyunk, rohadt halak, mindjárt felborítja valami tengeri szörny a csónakot, hideg van, kurva halászhajók.
– Hallgassunk zenét! Oké, ne! Benzin? Víz? Van vizünk?
 
10.
Éva ráérősen dolgozott. Tíz körül ébredt, fürdött, reggelizett, negyedórába se telt az egész, majd délig az időt az ágyban töltötte. Megszámolta a bevételét, szerintem sosem tudta pontosan, hiánya van-e. Aszerint volt éppen elégedett vagy nyugtalan, hogy fedezi-e, amennyije van, az aznapi kiadásait. Az ebédet komolyan vette. Még sétára is hajlandó volt miatta. Ez a két-három óra volt a napjában az egyetlen időszak, amíg tiszta fejjel, tiszta tekintettel intézte az ügyeit, és ilyenkor azt érezhettem, valóban járunk, figyelt rám, kedveskedett, mesélt és kérdezett. Ilyenkor még a telefonjával sem foglalkozott. Ha nem lett volna feltűnően vékony, az ember azt hihette volna, normális életet él. Fiatalsága, szépsége tisztelettel töltötte el az utca emberét, nem kapott sanda megjegyzéseket, sem lekicsinylő pislantásokat, nem látszódott rajta a már-már kétségbeejtő zűrzavar, ami a nap többi részére jellemző volt. A mosolyát mosollyal viszonozták boltban, étteremben, előszeretettel ugrott be turkálókba és antikváriumokba. Jó ízléssel, sok könyvet vett, de olvasni nem láttam sosem. Nagylelkű volt, pár nap múlva könnyedén ajándékozta el a könyveket annak, aki kezébe vette, és érdeklődött, milyen: még nem olvastam, a tiéd lehet. Nem tudtam eldönteni, aggódni kell-e érte, ahogy azt sem, hogy igaz-e, hogy Parti Nagy a kedvenc költője. Alkalmazkodtam: nem faggattam a múltjáról, a terveiről, mindig csak a jelen feladataival foglalkoztunk. Ha jobb idő lett, parkokban üldögéltünk, és csókolóztunk, mint friss szerelmesek, de éreztem, hogy mindez csak felszínen tartó rutin. Mivel semmi sértőt nem találtam benne, és nekem is jólesett vele lenni, igyekeztem alkalmazkodni. Mire hazaértünk, már túl volt pár telefonhíváson, üzeneten, és elkezdődött a napi rutin: kapucsengő, ajtócsengő, próbacigi, fizetés, fecsegés, elköszönés. Csak pár perces üresjáratok voltak, pörgött az üzlet. Mivel rám egy-egy futó csókon, simogatáson túl több ideje nem jutott, a vendégeit figyeltem. Nem sok vizet zavartam, de azzal, aki megszólított, illett beszédbe elegyednem. Hamar kiderült számomra, hogy úgy tekintenek rám, ahogy az aktuális, de átmeneti pasira, és ez még akkor sem zavart, ha éppen előző barátok miattam jöttek rá, hogy már csak exek. Meg voltak számlálva a napjaim. Fel kellett rá készülnöm, hogy hamarosan el kell mennem, és azt is tudtam, hogy Éva nem fog kidobni, nekem kell rájönnöm, mikor járt le az időm. Albérletet kellett keresnem, de képtelen voltam a lány rutinjából kiszabadulni. Azt a két-három órát, amíg képes lettem volna ügyeket intézni, vele tölthettem, és vele is akartam tölteni. Felhívtam hát egy barátomat, aki ismerte a helyzetemet, hogy intézzen nekem lakást Budapesten. Persze, nem olyan barát volt, aki érdek nélkül segít, de legalább nem játszotta el az ellenkezőjét. Két-három hét múlva, amikor Éva mellékesen és természetesen, tehát egyelőre nem a lekoptatás szándékával megkérdezte, hol lakom, már tudtam mondani egy címet, bár akkor a lakásban még egyszer sem jártam. A kulcsokat, kódokat megkaptam, így Évának azt javasolhattam egy nap, látogassunk el oda, őszintén és tömören elmeséltem neki, mi történt velem az elmúlt hetekben. Elnéztünk hát a minigarzonba, de pár percnél tovább nem bírta az egyébként igényesen berendezett kis zugot, hozzá volt szokva a tágas terekhez, gyorsan vissza is sétáltunk az ő lakásába.
– Ma elkényeztetlek – mondta a visszavezető sétán, és nem tudom, azért mondta-e, mert felfogta, hogy éppen kényszerpályán mozgok, és minden szempontból kiszolgáltatott vagyok, vagy egyszerűen csak hiányzott neki is a szex. Abból ugyanis kevés volt. Mire magunkra maradtunk, olyan fáradtak voltunk, hogy ágyba zuhantunk, és aludtunk másnap tízig. Nekem akkor az is gyógyító volt, hogy éreztem a testmelegét, és átölelhettem. Eleinte még erőltettem ilyenkor is a szeretkezéseket, mert drogoktól felajzva tudott volna nagyon jó is lenni, de amikor észrevettem, hogy háton fekve, széttett lábakkal elaludt, miközben igyekeztem kielégíteni, lemondtam erről a furcsa élményről. De aznap éjjel tényleg elkényeztetett, kettő körül kitessékelt mindenkit, aki ott ragadt, kulcsra zárta az ajtót, behívott a fürdőbe, hogy zuhanyozzunk együtt, úgy mozgott, mint egy kígyó, feltette az egyik lábát a kád szélére, előrehajolt, a fejét hátrafordította, és mosolyogva, félreérthetetlenül kínálta formás fenekét. Az ágyban is folytattuk, nem hagyta, hogy én mozogjak, a hátamra fektetett, vékony, finom ujjaival megmasszírozott, és szégyen nélkül nyúlkált olyan helyekre és úgy, ahogy és ahová talán csak férfiak szoktak. Hagytam neki. Hagytam magamnak.
Éreztem, hogy ez afféle búcsúszeretkezés volt, hadd legyenek róla jó emlékeim, és bár maradhattam volna még, amíg akarok, másnap elkezdtem figyelni a vendégeit, vajon melyikhez tudnék csatlakozni, egyedül képtelen voltam elszabadulni tőle. Nem volt könnyű dolgom, a kuncsaftok többnyire ijesztőek voltak. Felszínesek vagy rémültek, nem ritkán erőszakosak, mindenkinek nagy-nagy szüksége volt a fűre, spurira – a legtöbben ezeket keresték. De a legrosszabbak a hízelgők voltak. Sok nap telt el, mire megérkezett valaki, aki árnyalt, illedelmes, mégis bátran öntudatos és türelmes volt. Nagyjából velem egyidős fiú. Zolinak nem kellett sokat magyarázkodni, leültem mellé a földre, és pár mondat után megkértem, hogy ne menjen el nélkülem, itt ragadtam több hete, és bár jól érzem magam Évával, el kell mennem.
– Összebarátkoztatok? – kérdezte Éva mosolyogva. – Ti tényleg összeilletek.
Zoli buli előtt ugrott be fűért, aznap este már együtt szórakoztunk valami pincelabirintusban, a 47-es villamos budai végállomásán jóval túl.
 
11.
A csütörtöki matekórákról Juli általában késett, olyankor voltak a vezetési gyakorlatai. Általában mosolyogva érkezett. Rozika néni, aki a legkisebb rendbontást sem tűrte, csak intett, üljön le, próbáljon felzárkózni. Úgy látszik, a jogosítvány fontos dolog. Tíz évvel később én is eljártam tanfolyamra, de bosszantott a KRESZ, képtelen voltam figyelni, életemben először úgy ültem a padok mögött, mint egy rossz tanuló, nem tudtam rögtön a válaszokat, és akkor sem mindig jól. Végül is úgy döntöttem, autót, ténylegesen, nem fogok vezetni soha. Az ablak felőli padsor első székén ültem, Lityó mellett, csak a táblára, a tanárokra figyelhettem. Az iskolában engem csak a tananyag érdekelt. Ami sosem volt elég bonyolult ahhoz, hogy teljesen lekössön. Elég időm jutott rá, hogy Edinát nézhessem, milyen szép és milyen ijedt – főleg matekórákon. Előtte ült Juli. Sokszor azt hitte, őt bámulom szomorú, vágyakozó tekintettel. Rám kacsintott néha, vagy felhúzta a szemöldökét. Tudtam, hogy ilyen is tud lenni: gúnyos, megvető, kacérkodó, de akkor, tizenhét évesen, nem tudtam eldönteni, éppen hogyan viselkedik. Még egy évet kellett várni, hogy megértsem. Mivel én nem léptem, lépett ő. Szülei Trabantjában vette el a szüzességem.
És most itt állunk Budapesten, a Budakeszi úton, kapaszkodnak felfelé a buszok, tizenöt év telt el. A bíróság kimondta a válást. Egyelőre nyugodtan fogadom. A válást is, a házasságot is ő akarta. Van két fiunk. Megölel, hagyom. Sír. Beszáll az Opelbe, én még mindig nem tudok vezetni, de a kocsit én vettem, az övé lett, ahogy minden. A válások terén igen tapasztalt rokonai alapos, kíméletlen, ismerős valóperes ügyvédek által előkészített szerződést írattak alá velem. Miközben buszra várok, hogy én is bejussak valahogy a városba, a 13. kerületi albérletembe, azon gondolkodom, vajon engem miért nem kérdezett meg senki, hogy mit akarok és hogyan. Edina pár nap múlva megkeres, éppen Budapesten jár, feljön hatodik emeleti lakásomba, végre feküdjünk le, félmeztelenül ül a szoba közepén, miért nem csinálok már vele semmit, hiszen 17 éves korunk óta hajtom, zaklatom, és még csak a kezét sem fogtam meg soha. A barátnőjét vettem feleségül. Kéri, hogy öleljem át, de nem ölelem. A melleit nézem, hogy ezek bizony olyanok, amilyennek elképzeltem őket kamaszkoromban. Szomorúan megy el tőlem, pár perccel később követem, talán beérem, de útközben lemondok róla, sétálgatok a már alaposan kiismert városban, és unottan leülök a Ferenciek buszmegállójában. Csak rutinból. Ha felszállnék a hetes buszra, hazavinne a gyerekekhez.
 
12.
Már a boldogság mezsgyéjén, ahonnan indult a családunk (rossz irányba), azt hallgattam, hogy ha nagy a baj, nem kell feltétlenül elviselni, végül adott a lehetőség: megölheted magad. A méltóság megőrzése fontosabb a legtöbb kötelességnél. Feri bátyám, aki öregségére lesántult, és bottal járkált a faluban élete utolsó tíz évében, példát is mutatott: amikor a kórházban arra ébredt, hogy levágták mindkét lábát, feladta az életet. Nem két sóhajjal. Csendben őrjöngött, csapta-verte magát, mígnem meghalt. Anyám az utolsó pillanatáig egy zacskó gyógyszert őrizgetett a párnája alatt, ha úgy alakulna. Nem úgy alakult. Én azonban a sok rontás után, tudván, hogy hamarosan el fogunk válni, azt éreztem, hogy nekem már úgy alakult. Sokkal jobban akartam intézni, mint kamaszkori kísérleteimet. Legalább úgy, mint az érettségit. Hajtogassam össze a ruháimat, és merüljek alá én is a Büdösbe? Ma ez máshogy megy, gondoltam magamban, ahogy szépen kiraktam az íróasztalom közepére a bankkártyáimat, szerződéseket, jelszavakat, és egy előre megírt meghatalmazást. Félkész írásaimat, levelezéseimet kitöröltem a gépemből. A halom felett nem a kucsmám, lenyomtatva egy nagy kővel, hanem a mobiltelefonom lepintelenítve. Just for last fun, elindultam életem utolsó felolvasóestjére. Se lát, se hall, gyalog. Az Oktogonon túl utánam kiáltott Andris.
– Mi a baj? – kérdezte akkori, egyetlen valódi barátom.
Szóval látszik rajtam. Azt gondoltam, hogy az ilyen jellegű, végső döntések után kitisztul az ember érzékelése, fényesebb lesz a fény, hangosabb a hang, észreveszed a madarakat, eltűnnek a szemedből a kollagénrostok. De úgy látszik, csak beijedsz. Hazudni a barátomnak nem akartam.
– Úgyis tudod.
– Ma este buliznunk kell! Berúgunk!
– Tudod, hogy én nem iszom.
– Tudom. De csak a ma estét add nekem, én mondom meg, mit csináljunk, és ha holnap is azt akarod, amit ma, engedlek…
Megbeszéltük, hogy egy óra múlva értem jön, nekem ott a felolvasás, neki meg haza kell vinnie az apja kocsiját.
A színházteremben szokatlanul sok és sokfajta fiatal ült. Kötelező órára érkeztünk Jánossal. Ő rutinosan kezelte a színésznövendékeket, ahogy általában mindent. Meghallgattunk pár versmondást, gesztusokat, hanglejtéseket, technikákat – semmi eredetit. Hát, ez az élmény nem segít rajtam, gondoltam.
A körútnak ezen a szakaszán már kétszer estem szerelembe. A kétszínű szemű zsidó lány kihívó szégyenlőssége kapott meg, a titkárnőnek meg a testalkata, olyan vékony volt, mint anyám, és arányos, alacsony. A legszűkebb hüvelyű nő, akivel szeretkeztem. Komolyan oda kellett figyelni, nehogy korán élvezzek el, körúti irodában, az asztalra döntve tettem magamévá, miután már mindenki hazament. Inkább ő tett magáévá: túl sokat várakoztam, beszélgetni lett volna kedvem, de ő kezébe vette az irányítást, levetkőztetett és magába húzott. Éreztem, ahogy a bordázott hüvelyfalát szándékosan összehúzza és ernyeszti, és közben perisztaltikusan mozgatja, ahogy az ember nyel. Le akart nyűgözni a képességeivel, és sikerült is neki. Feltétlenül szeretkezni akart, ugyanis a férje hónapok óta nem feküdt le vele.
– Ne élvezz belém! – kérte, de közben a fenekét az ágyékomhoz nyomta.
Az a fajta nő volt, aki a száját a rúzsánál valamivel erősebb árnyalattal rajzolta körbe. Kurvás. A gyönyörű zsidó lány azonban nem. Miután szakítottam vele, pár hét múlva levelet írt, hogy köszöni, megszerette a szopást, és elmesélte a legfrissebb élményét. Önundorral néztem a kívánatosan szép, csillogó tekintetű színésznövendék lányok sorát. Ugyan merevedésem még volt, ahogy volt szeretőimre gondoltam, de próbáltam jelentéktelen, unalmas költőnek tűnni, nehogy aznap éjjel valamelyikük ágyában kössek ki. Színésznő és költő nehezen kerüli el egymást. János megnyugodva vette tudomásul, hogy az est után rögtön otthagytam, többször próbált már letiltani nőkről, a házasság szentségét emlegette, és nekem nem volt erőm elmagyarázni, hogy ez nálunk cseppet sem olyan szövetség, mint az övék. Nekem nem kellett szégyellnem, ha pornóképeket nézegetek a neten, Juli sosem volt féltékeny, szabadosan éltünk, nem ritkán hármasban-négyesben szeretkeztünk arra alkalmas ismerőseinkkel.
Andris már várt az Oktogonon, a Burger King előtt. A Fészekbe mentünk. A legnagyobb megdöbbenésemre nemcsak mi. A színésznövendékek is. És újra ott álltam a fehér pulóveres, visszahúzódó és a túlsminkelt, magabiztos lány között, akikre már korábban, a színházteremben is felfigyeltem. A fehér pulóveres ivóversenyre hívott. Természetesen ő nyert. De ha esélyem lett volna, akkor is hagyom. Andris önfeledten táncolt, figyeltük, milyen jól. Elgondolkodtam rajta, hol tanulhatott meg ilyen pöpecül mozogni. Zenész volt, nem lepett meg, de azt azért láttam, hogy a táncban komoly gyakorlata van. Ezeket a mozdulatokat tanulni kell. Egy egészen másfajta kamaszkor rémlett fel előttem, mint amilyen az enyém volt. Nekem könyörgött anyám, hogy ne csak olvassak mindig, menjek diszkóba, egy alkalommal még óvszert is adott a kezembe, gyanítom, a zűrös életű bátyámtól szerezte. És akkor ismertem fel, hogy anyám ugyanolyan fehér pulóvert hordott élete utolsó hónapjaiban, mint amilyet a velem versenyt ivó lány, Tilda viselt. Hazakísértem, még erősen spiccesen, kicsit gyerekes módszerrel szereztem meg a telefonszámát. Elvettem a retiküljét, hogy addig nem adom vissza, míg meg nem mondja, de rögtön kitépte a kezemből, és elszaladt. De pár méter után még visszafordult, és mondta a számokat. Nem tudhatta, hogy elsőre, örökre megjegyzem. Színeket, hangulatokat, mozdulatokat jelentő sorozatot cseppet sem esett nehezemre bevésni.
Pár órás várakozás után az első busszal Egerbe utaztam, a Minaret szállóban vettem ki egy szobát, ott akartam megölni magam. Az etikus öngyilkosságról szóló könyvben olvastam, hogy a környezet számára ez a legkevésbé traumatikus élmény. Fürdőkád, nyugtatók és hosszanti érvfelvágások a karokon és a combok belső felén. Aludtam egy keveset, másnap tovább akartam utazni Csernelybe, hogy utoljára üldögéljek kicsit anyám sírja mellett. De valamiért még adtam egy esélyt annak, hogy Tildával is beszéljek. Felhívtam. Ő is Egerben volt, két-három percre a főtéri áruháztól, ahonnan telefonáltam. Ugyanúgy meglepődött, mint én. Kértem, hogy találkozzunk.
– Te követtél?
– Azt se tudtam, hogy egri vagy.
Piros rózsás, hosszú szoknyában suhant, egyszerre volt örömmel teli zavarban és felháborodva. A nap sütött, 21 éves egri színészlány és 31 éves ózdi, hamarosan elváló, kétgyerekes költő beszélget egymással az egri vár falai alatt – meg volt a dolog írva. Rohantunk a végzetünkbe. Letettem az öngyilkosságról, és elhatároztam, követem, bárhova is megy. Másnap együtt ültünk a Népkertben egy padon, amikor megcsörrent a telefonja, Juli keresett. Andristól tudta meg, hogy előző éjszaka együtt maradtunk, de én nem mentem haza, attól fél, öngyilkos lettem, mert minden értékemet, még a telefonomat is hátrahagytam. Arra kértem Tildát, tagadjon le.
 
13.
Úgy tűnt, Krakkó az én városom lesz. Tetszettek az épületek, az illatok, az óváros, a külváros, a belváros – Polával rajongtunk egymásért. Esténként úgy aludtunk el, hogy a meztelen hasamat simogatta és csókolgatta, ő még ilyen szépet sosem látott, fürdettük egymást, mint önfeledt gyerekek, és esténként titokban (bár nem kellett volna titkolóznunk senki előtt) egy-egy pohár Napoleon konyakot loptunk a nővérétől, meg lefekvés előtt, hogy tovább bírjuk a szeretkezéseket. Halmozott orgazmusok fáradtságában aludtunk el. Nappal állandósult mosollyal sétálgattunk, és intéztük a kisebb-nagyobb kötelességeinket. El-elbújtunk a zsidó negyed fái mögött, hogy csókolózzunk, Pola kicsit szégyenlős volt, de kipirosultan fogadta arcátlanságaimat: ki-kihámoztam a nadrágjából, hogy kockáztatva a lebukást, belenyaljak pár rövidet az ölébe. Minden utunk után bugyit kellett cserélnie, annyira szétáztattam izgatásaimmal. Megfeledkeztem a kihűlt, szeretkezésmentes házasságomról, és ha néha mégis eszembe jutott, ő csak nyugtatott, és reményteli jövőnket tervezte. A nővére hamarosan elköltözik a barátjával, épül a házuk, és akkor miénk az egész lakás, aminek a rezsije alacsony, és nagyon jó helyen van, közel a városszéli tó, a közlekedés remek, Pola fordítóként és tolmácsként dolgozik több helyen, mivel öt nyelven beszél folyékonyan, köztük a magyar, én pedig továbbra is dolgozhatok otthonról programozóként, és írhatok is, mert írnom kell, sokkal többet, mint eddig.
A boldogság kellős közepén, minden szégyenkezés és ellenérzés nélkül feküdtünk, ébredtünk. Annak látszódtunk, aminek akartunk, és amik valóban voltunk.
 
Fordítótáborban ismerkedtünk meg. A fordítók többsége lány volt, sportpályák lelátóira emlékeztető padsorokban ültek, három emelet magasan. Többnyire könnyű ruhákban, melegítőben, sportcipőben. Egyetlen lány volt, aki széken ült, bal oldalon, tetőtől talpig piros ruhában, elegáns magassarkúban. Én voltam a vendég, akit a szervezők az írásról és a könyveiről kérdezgettek. Nem tudtam másra figyelni, csak rá. A többiek túl messze voltak, nem láthattam rendesen az arcukat, már sötétedni kezdett, rendesen csak mi voltunk megvilágítva, akik lent ültünk. A beszélgetés után rögtön eltűnt, átöltözött, és jött is vissza. Nem tudom, fel akarta-e hívni magára a figyelmet, vagy csak szerencsétlenül sikerült ez a kiöltözés, de észrevettem, oda is léptem hozzá rögtön, ahogy lehetett.
– Töltsük együtt az időt! – nagyon szélesen mosolygott.
Egy-két óra múlva már táncoltunk a sötétben, füvön, walkmanből hallgattunk zenét, az egyik fülhallgató az ő fülében, a másik az enyémben. És természetesen bekapcsolt az automata öntöző, átázott mindkettőnk ruhája, és én kíváncsian nézegettem előbukkanó idomait, de illedelmesen nem nyúltam hozzájuk. Megcsókoltam, szorosan átölelve, hadd érezze a merevedésemet.
Az egész nyarat együtt töltöttük, albérletet vett ki Budapesten, azt is terveztük, hogy majd együtt, de okosabbnak tűnt Krakkóba költözni, ahol közös lakása volt a nővérével. Az elköltözése napjáig éreztem benne valami elfojtottságot, amit nem tudtam mivel magyarázni. Azt hittem, az a baj, hogy megint egy nős férfival jött össze, az előző barátja is ilyen volt, és traumatikus volt számára. És mesélte is, hogy többé nem akar szerető lenni. Ősz elején költözött vissza Krakkóba, segítettem neki a pakolásban, úgy terveztük, hogy én később megyek utána. Már minden táskát, bőröndöt bepakoltunk az utcán várakozó taxiba, amikor ránk tört a vágy, hogy utoljára szeretkezzünk. Az asztalra ültettem, felhúztam a lábait, és mivel sietnünk kellett, pár másodperc alatt kielégültünk mind a ketten. Ijedtséget és ernyedtséget egyszerre láttam a szemeiben: nedves orgazmusa eláztatta a ruháimat. Csókot nyomtam a szájára, hogy ne aggódjon, nincs semmi baj.
– Nem kellett volna titkolnod. Megyek utánad.
 
Pár óra alvás után, négy óra körül csörgött a telefonom. Pola még aludt, Juli keresett.
– Gyere haza, kellesz a gyerekeknek. Gyere haza!
Gondterhelten ültem az ágy szélén, meztelenül, vívódtam. Pola is felébredt, nem kérdezett semmit, tudta, mi történt, teát főzött, tojást sütött, hagyta, hogy gondolkozzak. Kellek a gyerekeknek, Polának is kellek. Ő volt az egyetlen nő, aki mellett azt éreztem, hogy az is fontos, velem mi történik, én mit szeretnék, és nem csak azzal törődöm, mit várnak el tőlem. Arra is marad időnk, hogy meglepődjek, hagyhatom magam elkényeztetni, mert tudom, még azzal sem sérül semmi, nemcsak magamra számíthatok, hanem a társamra is. Neki is vannak ötletei, ereje, kedvessége, és magával is törődik, törődhetek hát magammal én is. Zúgott a fejem. Hol önzéssel, hol az önzetlenség önzésével vádoltam magam. Kellek a gyerekeknek.
– Ne menj haza! Te is tudod, hogy csak elesettségében hív. Tudom, hogy most nehéz neked, de idővel a gyerekek ide is kijöhetnek, megbékültök, és nekik is jót tesz, ha boldognak látják az apjukat, és nem azt kell figyelniük, hogyan szenvedsz és mennyit. Akaratlanul is minta nekik, hogy depressziósan, gyógyszereket szedve fekszel és dolgozol, és képzeld el, felnőtt korukban milyen sokat jelentene nekik, ha arra emlékezhetnének, hogy boldogan jársz-kelsz a világban. Maradj velem, édes!
Arra figyeltem, hogyan ejti a magyar a hangot. Sokat vitatkoztunk a nyelven, főleg az angol miatt, amit én sehogy sem akartam megszeretni, és ha csak lehetett, nem szólaltam meg angolul. Pola próbált velem gyakorolni akkor is, amikor nem kellett, hogy a nővérével és barátjával folyékonyabban kommunikálhassak. Volt, amikor felcsattant, miért nem tudom már megjegyezni, hogy a w dupla ú és nem vé – a magyarok képtelenek ezt a hangot kiejteni, mi ebben az olyan nehéz. Elmagyaráztam neki, hogy a magyar logika szerint mi. És érveltem, hogy kár ilyesmit számonkérni bárkin, a nyelveket használni kell, a pontosság mellékes. Itt van például az ő magyar a hangja, az sem pontos, de én sose szólnék miatta. Csodálkozva kérdezte, hogyhogy nem pontos. Hát, nem az az a, amit mi, magyarok kiejtünk. Nagyon kevesen képesek azt rendesen kiejteni. Megértette, és onnantól gyakorolta, míg tökéletes nem lett. Csak akkor tért vissza a nyíltabb á-khoz, amikor indulatos lett vagy félt.
– Megint nyíltak az a-id – átöleltem, megnyugtattam, visszacsábítottam az ágyba, és addig simogattam, míg el nem aludt. Sokáig nézegettem az arcát, simogattam a fültövét, végighúztam meleg tenyerem a gerincén, pihentettem a fenekén, és melléfeküdtem, tenyeremet a hasára tettem. Abban a pillanatban belém csapott valami indokolatlan félelem: ez a nő nem fog nekem gyereket szülni soha. Mindig kerültük ezt a témát, a gyerekekkel nehezen tudott mit kezdeni, sose hallottam, hogy dicsérte volna őket, és mintha terhes nővére egyre növekvő pocakja is inkább aggodalommal és elégedetlenséggel töltötte volna el. Hirtelen sok zavart helyzet kitisztult előttem. Legalábbis azt akartam hinni. Hamar lelepleztem magam, hogy csak indokot keresek, miért menjek haza. Valójában fogalmam sem volt, Pola akart-e gyereket, vagy sem. Kellek a gyerekeknek.
Csendben összekészültem, a legtöbb dolgom otthagytam, nem akartam felébreszteni a lányt. Sunyin, búcsúszó nélkül indultam el, kisurrantam a lakásból. Kellek a gyerekeknek. Villamos, vonat – minden éppen időben érkezett, indult. Lefizettem a kalauzt, hogy csak egyedül legyek a hálókocsiban, aludnom kellett, zúgott a fejem. Még mielőtt elindult volna a szerelvény, lehúztam az ablakot, mélyeket lélegeztem a hideg, még mindig hajnali levegőből. És akkor láttam meg a peronon Polát. Mozdulatlanul állt, a karjai lógtak, engem nézett. Csak nézett. A vonat elindult, és ő csak nézett, nézett.
 

Vissza a tetejére