Száraz Miklós György

Tibeti szél

kisregény
 
Hét
 
A felhőtlen égen forró ezüstként fénylett a nap. Elnyúlt a parti fövenyen, nedves szempillái közül hunyorogva nézte az ég mélyén reszkető ezüst korongot, amiről tudta, hogy egy tűzgömb az űrben. Haja szála sem görbült, mert amikor észrevette, hogy a hajót vontató öszvérek megtorpannak, és a hajtók ordibálásából megsejtette, ami nem sokkal később be is következett, akkor lehúzta és a tarisznyájába gyűrte rongyos gönceit. Nyugodtan figyelte, ahogy az öszvérek küzdenek, nekifeszülnek a hámnak, úgy belefekszenek, hogy orruk megérinti a sárga földet, mégis hátrafelé csúsznak, seggükre ülni kényszerítik őket a feszülő kötelek. A hajó vergődött a zöld hullámok közt, egy tapodtat sem haladt, csak a víz rohant mellette, és ha nem pillantott ki a partra, akár azt is hihette, eszeveszetten száguldanak. Ilyen zöld folyót még soha nem látott. A kristálytiszta, áttetsző víz folyton változó buckáit és dombjait, éleit és hasadékait nem érezte fenyegetőnek. Ilyen ragyogó vízben nem is lehet meghalni, gondolta. Körülötte az emberek rémülten kapaszkodtak, ki mibe tudott, a kifeszített jakszőr kötelekbe és pányvákba, a hajó peremébe, egymásba. Nem sikoltoztak, meredt szemmel figyelték a víz erejével és a homokkal küszködő öszvéreket, asszonyok és férfiak, mind némán, feketén, sötét arccal, hajukban ezüstbe foglalt vörös és kék kövek, jáspis, türkiz, nyakukban széles láncok, csuklójukon karperecek, a férfiak övében díszes tőrök, hiszen ünnepre indultak. A víz sistergett, csapkodott, néha felsírt egy-egy gyerek, a hajó szíjai nyikorogtak, a part felől a hajtók kurjongatása hallatszott. Nem félt a víztől, és csodálta ezeket az embereket, akik láthatóan rettegtek, mégis elszánták magukat, hogy átkelnek egyik partról a másikra. Nem a bátorságukért tisztelte őket, hanem a hitükért, és amikor maga is beszállt a hajóba, elgondolkodott rajta, hogy vajon nem éppen az-e a bátorság: a bizalom, tudni és elfogadni, hogy nem történhet másként, mint ahogy történni fog.
Tudta, vagy inkább számolt vele, hogy ha az öszvérek nem bírják tovább, ha ledönti őket a lábukról a fehér habot tajtékzó, fortyogó erő, mely ott hánykódik a talpa alatt, akkor a hajcsárok nem tehetnek mást, elvágják a pányvákat, hogy mentsék az állatokat, és a hajókban szorongóknak nem marad más reményük, mint a két part közt feszülő kötél, ami édeskevés. Azt is végiggondolta, már a beszállás pillanatában eldöntötte, hogy ha elérkezik az ideje, ha borul vagy vízzel telik meg és süllyed a hajó, akkor nem vár, hanem azonnal ugrik, mert egyedül több esélye lehet.
Parázslott a bőrén, olyan hideg volt a víz, aztán nem érzett sem hideget, sem parazsat, csak azt a puha és ellenállhatatlan erőt, ami megforgatta és vitte magával, húzta és tolta, néha megráncigálta, és ő nem küzdött vele, meg sem próbálta legyőzni, de még csak ellenállni sem igyekezett, hagyta, hogy sodorja magával, kóstolgassa, aztán kiköpje a partra. Négykézláb odébb mászott, aztán hanyatt dőlt, elterült a bársonyos homokon, nedves szempillái közül hunyorogva nézte a felhőtlen égen reszkető ezüst korongot, hallgatta a folyót és a távoli ordítozást, kolompolást, dobok tompa buffogását, álomszerű lebegés volt ez, a hangok foszlányokban jutottak el hozzá, mintha nem is kívülről hallaná őket, hanem a fejében keletkeznének, onnan próbálnának kitörni a világba. A szíve dübögött, mint egy degeszre tömött zsákban, mélyen bent a mellkasában. Az öszvérhajcsárok üvöltése, a menteni igyekvők figyelmeztető kurjantásai meg valami artikulálatlan bömbölés, gőzkürt szakadozott süvöltéséhez hasonló, sosem találkozott vele, nem ismeri, de később majd sokszor hallja a vadszamár kétségbeesett nyerítését, aztán megint a kolompok repedtfazék-kongása, csengők csicsergése, távoli dobok és a szív szapora dübörgése, kürtök nyivorgása…
Lehunyta a szemét, a napfény sárgásvörösen izzott belül a szemhéján, teleszívta a tüdejét, igyekezett szabályosra fogni a lélegzését, és nem az jutott eszébe, hogy él, hanem hogy még csak vizet sem nyelt, és hogy vajon tényleg sárkányokat látott-e az égen, mert ahogy a víz lenyomta, aztán feldobta és meg-megforgatta, lobogó farkú szörnyeket látott fenn az égen, sok száz és ezer színes sárkányt, és nem tudta, vajon a szeme káprázott-e, vagy az elméje játszott vele rémületében.
És én még azt hittem, mondta magában, hogy meg sem ijedtem.
A szíve erősen és szaporán vert, de már nem dörömbölt a bordáin, és amikor az jutott eszébe, hogy vajon megérkezett-e, tényleg ott van-e, ahová érkezni szeretett volna, akkor a sárgásvörös derengés elsötétült, és ahogy kinyitotta a szemét, egy fölébe hajló arcot látott, vagy inkább csak egy fej sötét árnyát a szikrázó ezüst korong előtt.
– Hol vagyok? – kérdezte tőle, és tényleg megijedhetett, még ha nem is vette észre, mert magyarul kérdezte.
– Ne mozogj – mondta az árny. – Megnézem, nem törött-e csontod. Dönkar vagyok.
 
 
Nyolc
 
Dzsampal Gyaco, le sem véve szeméről a messzelátót, szolgáért kiáltott. Semmi nem történt. Megint kiáltott, majd hogy senki nem felelt, toppantott, leeresztette a távcsövet, és a vezető tanítóját, Szangje Puntszogot szólította, végül türelmét veszítve beszaladt a napfényes tetőteraszról a mécsesektől fojtogató levegőjű terembe. Kevés idő múltán, legyen tíz perc, vagy inkább egy jakvajas tea kényelmes elfogyasztásának ideje, a Potala nyugati oldalán, a Félholdtorony alatti rejtett kiskapun kilépett egy szolga, és elindult a Söl falut elkerülő gyalogúton a folyó felé. Nem nézett fel a magasban csapkodó-verdeső sárkányokra, sietett, néha úgy nekilódult, hogy szinte futott. Nyomában, alaposan lemaradva, hanyatt-homlok loholt vagy tíz-tizenöt másik szolga.
 
 
Kilenc
(Dönkar meséje)
 
Akkor történt, amikor a világ még fiatal és csodálatos hely volt, kéken ragyogott az ég, gyapjas felhők simogatták a hegyeket és a gabonatáblákat, az emberek és az állatok békében éltek, és értették egymás beszédét. Történt, hogy egy gondtalan szegény ember, akinek soha semmije sem volt a testén hordott göncein és a szép emlékein kívül, talált egy zsák árpát. Jó nagy zsák volt, majd szétrepedt az egészséges gabonaszemektől. Örült az ember, törni kezdte a fejét, mit kezdjen a kincsével. Először úgy határozott, hogy elveti az árpát. Jó lesz, gondolta, aratáskor minden árpaszemre tízet kapok vissza. Hosszas fejtörés után mégis inkább úgy döntött, hogy megőrleti a szemeket. Jó lesz, gondolta, a lisztet magam élem fel, így egy szem sem vész majd kárba. Ez sem tetszett neki. Legjobb lesz, ha elviszem a piacra, és bögrénként adok túl rajta. Ebben aztán megnyugodott. De addig is hová rejthetné a kincsét, hogy egér, patkány, szárnyas meg ne dézsmálja, tolvaj el ne orozza tőle? Vállára vette a nehéz zsákot, és elindult. Cipelte, cipelte, és egyre azon aggódott, hogy hogyan telik majd az éjszaka. Elérkezett egy patakig. Kövecses, jéghideg, rohanó vizű patak volt. Az ember máskor örült az ilyen pataknak, lehajolt hozzá, szomját oltotta, aztán átugrotta, vagy vidáman átlábolt rajta. Most gondban volt. Azon tipródott, mit tegyen, hogy a gabonája száraz maradjon, miként keljen át a túlpartra. Végül a patak megsajnálta, és azt mondta neki: „Gyere nyugodtan, nem esik bajod sem neked, sem az árpádnak.” Az ember a túlparton megpihent, aztán nehéz terhét a vállára véve ismét nekivágott az ösvénynek. Ballagott, ballagott, törte a fejét, hogy ha majd álomra tér, hová dugja, hová rejtse a kincsét, hogy egér, patkány, szárnyas meg ne dézsmálja, tolvaj el ne orozza tőle. Elérkezett egy mély szakadékhoz, melyen keskeny bürü, jakszőr kötelekből és ág-bogakból összeványolt, lélekveszejtő hidacska ívelt által. Máskor nem habozott a szegény ember, mosolyogva átcsellengett a szédítő mélység fölött, de most, súlyos terhével a vállán, most nyomasztotta a felelősség. Mi van, ha leszakad a híd? Ő még talán túlélheti, megkapaszkodik a szakadó kötélben, vízbe pottyan, de az árpája bizonyosan odavész, szerteszóródik. Töprengett, tépelődött, amikor a híd így szólt: „Gyere nyugodtan, nem esik bajod sem neked, sem a zsákodnak.” Átóvakodott az ember, ment, ballagott tovább, mikor aztán szürkülődni kezdett, csatlakozott hozzá egy szellem. Megijedt az ember, de nem mutatta a félelmét. Mentek egymás mellett, aztán a szellem megkérdezte az embert, mi az, amitől a legjobban fél. Majd kihűlt a teste rémületében, de azért csak cipelte a zsákot az ember, és azt felelte, hogy olyan dolgot nem ismer, amitől félne. Aztán visszakérdezett, hogy a szellem vajon mitől fél a legjobban. Az nem gondolkodott a válaszon, nyomban rávágta, hogy ő mindentől fél, és mindentől egyformán, de ha mindenképp választania kell, akkor legjobban a széltől fél, ami észrevétlenül suhan a gabonatáblák felett. Azzal eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Az ember kutyagolt tovább, és mikor az arany tűzkristály korongja alábukott a hegyek mögött, egy falu pislákoló fényeit pillantotta meg a távolban. Nem megyek oda éjszaka, gondolta. Megkívánhatják, ami az enyém, és a sötétben könnyen eltehetnek láb alól. Inkább itt töltöm az éjszakát, biztonságban, egyedül, és holnap reggel, napvilágnál megyek be a faluba. Letette a terhét a földre, és ismét azon törte a fejét, hogy miként óvja meg a vagyonát. Ha az útszélen fekszem le, későn járók vagy rosszban sántikálók botlanak belém, és arra ébredek, hogy semmim sincsen. Ha odább megyek, és ráfekszem a zsákra, alulról kóstolgatják a férgek és rágcsálók. Távolabb magányos vén fát vett észre a sziklás tájban. Az jó lesz, gondolta az ember. Felakasztom a zsákot a fejem fölé az övemmel, és nyugodtan alhatok. Így is tett. Elheveredett a fa alatt, egy követ tett párnául a tarkója alá, és fáradtan, de elégedetten sóhajtott, aztán elnyomta az álom. Fel-felriadt, ám olyankor elég volt felpillantania, és megnyugodott, látva, hogy minden rendben van. Éjfél is elmúlt már, az Égi Kutya csillagösvénye szélesen terült el az égen, az ember mélyen aludt, mit sem tudott róla, hogy a gabonatáblák felől könnyű szél suhan a kopár sziklafennsík fölé. Nem hallotta azt sem, hogy az ág megreccsen…
– A súlyos zsák lezuhan, és az embert agyoncsapja.
Dönkar nem felel. Gyakran előfordul vele, hogy elgondolkodik, olyankor mintha kiesne az időből, mintha idegen világba nyerne bepillantást, vagy inkább az idegen világ nyerne bepillantást az ő agyába. Amióta az eszét tudja, tapasztalja ezeket a perceket, várja őket, ajándéknak tekinti, hiszen olyasmit tapasztal meg általuk, ami szokatlan, ami megmozgatja az elméjét. Most azon tűnődik, hogy az ember vajon elrontott-e valamit. Hogy megmosolyognivaló vagy szánnivaló inkább. Egy kifejezést keres. Egy szót, ami kifejezhetné azt, amire gondol. Érzi, hogy létezik az a szó, talán valahol máshol, messzi országokban, ahol tornyokban élnek az emberek, vagy buborékokban a víz alatt. A bőrük színe más, fekete vagy vörös, mint a réz. Vagy talán fehér. Ott létezik egy szó arra, ami most megkörnyékezte, és amivel nehezen birkózik az agya, mert abban sem lehet egészen biztos, hogy létező valami az, amire gondol. Elrontott valamit az az ember? Tehetett volna valamit másként? Kellett volna valamit tennie, amit elmulasztott? Vagy éppen az volt a mulasztás, amit tett? Mit kellett volna nem tennie? Ha nem vásott kötél vagy kiszáradt ág, akkor skorpió, patkány vagy halálos mérgű kígyó. Égszakadás, földindulás, villámcsapás, gyilkos haramia… Mennyi eszköz. Megszámlálhatatlan, rengeteg sok, elképzelhetetlenül sok. Csak a gyermek gondolhatja, hogy szembeszállhat azzal, ami lesz. És mégis keresi azt a szót, azt a kifejezést, amire úgy gondol most, mint a vastüskére, a fekete, súlyos ékre, melyet a nagyapja vert a kövekbe és a farönkökbe, hogy széjjelrepessze azokat, úgy gondol arra a valamire, ami talán nem is létezik, vagy amit valahol messze, idegen országokban, sosem látott városokban mindennap használnak, többször is kimondanak, nevetve vagy elkeseredetten, dühtől tajtékozva vagy lemondóan hivatkoznak rá, úgy gondol rá, mint egy vésőre, amit a valóság megbonthatatlan sziklájának keskeny repedésébe illeszt, és érzi, hogy ez jó, de nem elégíti ki a kép, mert az nem maga a lényeg, valami mást keres, valami varázsszót, dehogyis!, hogy is ne!, éppen hogy egészen hétköznapi szót, valami olyan kifejezést, ami lehetővé tenné, hogy minden másképp legyen, ne úgy legyen, ahogyan lesz. Szeretné megmenteni az embert. Szeretné, ha felébredne, ha nem akasztaná fel a zsákját a fára, ha leejtette volna a hídról a szakadék mélyére, ha belefordította volna a rohanó patakba, és a víz elmosta volna a szemeket, ha meg sem találta volna a zsákot, és most vidáman szaladgálna, sokat nevetne ez a vidám, kedves és gondtalan csavargó, lányokkal incselkedne, a forrásnál lefeküdne a földre, markából kortyolná a csobogó, hűvös vizet. De nem lehet, mindezt csak akkor lehetne, ha ő, Dönkar megtalálná a szót, ha megnevezné azt a valamit, ami míg szó nincsen rá, addig nincsen.
– Igen – mondja, és elkeseredett, talán dühös is magára, a tehetetlenségére. – Igen. Agyoncsapja.
 
(Folytatás a következő számban)

Vissza a tetejére