Semmiágon
SEMMIÁGON
Apák szemére gondol, mind azt mondja,
egyedül vagyok, fiam. Az övé itt hagyta
a várost, szőlőjét gondozta (bort sose
ivott), esténként beevezett a Badacsony
sötét hegye alá horgászni (halat soha
nem evett), anyja ilyenkor már aludt,
arcát ahhoz szorította volna, ki nappal
kerülte őt, pedig szívverésük felgyorsult,
ha a mondat így kezdődött, emlékszel?
Apja hiába látta, hogy az éjszaka arca
alatt minden úgy van, ahogy lenni tud,
ha szájában összegyűlt élete keserű nyála,
a család kifosztása, évek füstje, korma,
a semmi ágán fészkelő szív aritmiás
dobogása, s gyötörhette a kádba merült
pálca emléke is, amivel gyereket ütni jó,
mert nem törik. (A kora reggel beáztatott
bot estére megduzzad, merevségéből
sokat veszít, ez növeli hatékonyságát.)
S a fiúban mi maradt? Félelem, mi elvette
fél életét. Ha túlzónak tartod a szavakat,
nézz a szemébe, látod, ahogy apja veri az
ujjbegyét, mert rágja a körmét, veri, ha rossz
jegyet hoz haza, veri a fejét, mert égve hagyta
a folyosón a villanyt, ha ügyetlenül hazudott,
ha betörte az ablakot, s láthatod azt is, ahogy
éjjel megáll ágyánál, nézi, s ő retteg, alvást
mímel, nézz a szemébe te is, már nyitva van.
Sose tudja meg, mi a büszkeség, mégis mindent
újrakezd, puha parancs suttogja, lélegezni,
futni kell, kiinni az életet, a harmatot a levélről,
figyelni a madarak hajnali énekét, ezt a keserű
kromatikát (nyárig minden titkukat elmondják,
aztán elhallgatnak).
Nézi a túlpartot, a meztelen vizet, látja benne
arcát annak, aki ütötte, de hidd el, maradt szava
a boldogságra, ragyog, ha felér a hegygerincre,
vagy kezét a tóba mártja, boldog, mert hallja a
szólító szerelem hangját, forog a legszebb szem
örvényében, s ha a félelem horga gallérjába mégis
beakad, eltépi magát, s kérdi: az első csók, amitől
retteg a kamasz, s januárban a cinke első éneke
nem ugyanaz?
Vissza a tetejére